Baljós nap 710 éve

1307 október 13, péntek. Ezen a napon IV. (Szép) Fülöp francia király egy összehangolt, titkos akció során gyakorlatilag megsemmisítette a Templomos Lovagrendet. Letartóztatták az országban tartózkodó valamennyi lovagot és lefoglalták a rend összes ingó és ingatlan vagyonát. A lovagok ellen koholt vádak alapján eljárás indult, a keresztény egyház meggyalázása miatt, a börtönökben kínzásokkal kényszerítették őket, hogy beismerjék „bűneiket” majd sokukat elevenen elégették. Máglyahalált halt a rend utolsó nagymestere Jacques de Mollay is. Azóta baljós nap a péntek 13. Ha október 13. napja péntekre esik, akkor különösen...

            Ha már megemlítettem ezt a 710 évvel ezelőtt történt eseményt, az alábbiakban egy kicsit bővebben összefoglalom a körülményeket, hátha nem mindenki naprakész a történelem e korszakával és nincs kedve az interneten keresgélni.

A Templomos lovagrendet keresztes lovagok alapították meg 1118-ban és sikerült a pápánál kieszközölni rendkívül széles körű privilégiumokat, mint ahogy manapság mondanánk: teljes cselekvési és működési autonómiáját minek során senki másnak, csak a mindenkori pápának tartóztak felelősséggel. Mentesültek a helyi adók fizetése alól, nem fizették a kötelező egyházi tizedet sem fütyültek a püspökökre, királyokra közben Európa szerte terjeszkedtek. A templomosok a XIII. század közepéig óriási vagyont szereztek, a kor leggazdagabb hatalmát képezték és az egész kontinenst behálózták. Vagyonuk egy kisebb része adományokból származott, a jelentősebb része kereskedelemből és pénzügyi tranzakciókból. Volt saját flottájuk a Földközi tengeren és hitelezéssel is foglalkoztak. Pápák, királyok, főnemesek ha pénzügyileg megszorultak, hozzájuk fordultak. Állítólag nem számoltak fel THM-et, mert azt vallották, hogy a pénzügyi nyerészkedés, a kamat, összeegyezhetetlen a keresztény erkölccsel (ehhez tartják magukat a mai kereskedelmi bankok is), de hogy így volt-e... Érdekes megemlíteni, hogy ők alkalmazták először a hitelkártya lehetőségét is: akik elővigyázatosságból nem kívántak kp-vel utazgatni pénzüket elhelyezték valamelyik templomos fiókban, erről kaptak egy bizonylatot és ahol szükségük volt pénzre, akár helyi valutában, a legközelebbi templomos létesítménynél felvehették. A vagyon náluk volt a legmegbízhatóbb helyen, így például VII. Lajos amikor 1146-ban keresztes háborúba indult az állami kincstárt ennél a keresztény harcos szerzetesrendnél, a templomosoknál helyezte el megőrzésre. Érdekességként megemlítem, hogy egyes források szerint vagyonuk egy része – na most fogódzkodjanak! – Amerikából eredt! Nem a Rotchildéknál vették fel, hanem onnan hoztak át aranyat! Az elmélet szerint ugyanis a templomosok már Kolumbusz előtt jártak „odaát”. Ennek egyik bizonyítékát a skóciai Rosslyn kápolnában találjuk. A kápolna összefüggése a templomosokkal egy másik (hosszú, szövevényes, de érdekes) történet amibe ezúttal nem bonyolódnék bele, de tanúsítom, mert saját szememmel láttam, amikor ott jártam, hogy a kápolna díszítésében például kukorica és aloé kaktusz virágok láthatóak a többek között. A Rosslyn jóval Amerika hivatalos felfedezése előtt épült, az említett növények pedig egyértelműen az új kontinensről származnak.

Mint ahogy az országokkal, államokkal, királyságokkal gyakran megesik, Franciaország is pénzügyi nehézségekbe keveredett, az adósság jelentős részét a Világbank elődje, a templomosok jegyezték. A „szép” becenevű francia király ezért egy „eredeti”, drasztikus megoldáshoz folyamodott: felszámolja a hitelezőt, akinek a hatalma és befolyása egyébként is jócskán a begyében volt. Ürügyet, okot, kifogást mindig lehet találni. És lehetett-e nagyobb bűn a XIV. század elején, mint a kereszténység meggyalázása? Hogy az akciónak nagyobb súlya legyen IV. Fülöp a befolyása alatt lévő V. Kelemen pápát is bele kívánta rángatni a templomosok elleni hadjáratba. A pápa tudván, hogy a templomosokra vonatkozó rágalmak nagy része alaptalanok, hogy olyanok terjesztik, akiket magaviseletük, fegyelmezetlenségük miatt eltávolítottak a rendtől, először ellenállt, de a francia király megzsarolta és 1307 augusztus 24-én Kelemen belegyezett, hogy induljon egy vizsgálat. A vizsgálat tárgya eretnekség, istenkáromlás és fajtalanság volt.

Az arrogáns Fülöp nem várta meg a pápai vizsgálat eredményét. Szeptember 14-én szigorúan titkos parancsot adott ki, hogy szervezzék meg a rajtaütést, ami október 13-án következett be. A titoktartás és az összeesküvés tökéletesnek bizonyult, a templomosok semmire sem gyanakodtak. Nagymesterük, Jacques de Mollay mit sem sejtve október 12-én Párizsba érkezett, hogy részt vegyen a király sógornőjének, Catherine de Courteney temetésén, a Nagymestert rangjához illően a kellő tisztelettel fogadták. Majd másnap hajnalban letartóztatták és a templomosok által korábban épített Temple tömlöcébe vetették.

Azon a pénteken, október 13-án, egyes források szerint mintegy 15 000 lovagot (más források szerint jóval kevesebbet) tartóztattak le és az elkövetkező hónapokban a templomosok üldözése kiterjedt Európa más vidékeire is. Közülük sokan máglyahalált haltak, az egyik legszörnyűbb kivégzésre 1310 május 12-én került sor Párizsban, amikor egyszerre 44 lovagot égettek el elevenen. A pápa hivatalosan 1312 március 22-én oszlatta fel a Templomos lovagrendet és a rend vagyonát a johannitáknak juttatta volna, de a vagyon jelentős részére ekkor már Fülöp rátette a kezét.

Jacques de Mollay is a máglyán végezte, 1314 március 18-án, Párizsban. Kivégzése előtt elátkozta V. Kelemen pápát, IV. Fülöp királyt és Nogaret nevű főinkvizítort. „Isten tudja, hogy ki vétett, kinek van igaza, megbünteti a vétkeseket és megbosszulja halálomat” – mondta a legenda szerint a templomosok utolsó nagymestere és Isten ítélőszéke elé idézte egy éven belül a vétkeseket.

IV. Fülöp francia király 1314 november 29-én 46 éves korában hunyt el. Vadászaton baleset érte, lebénult majd elhunyt.

V. Kelemen pápát 50 éves korában, 1314 április 20-án érte a halál. A legenda szerint a palotának abba a szárnyába, ahol felravatalozták villám csapott, a lángokat addig nem tudták megfékezni, amíg az épületszárny a pápa holttestével teljesen le nem égett.

Verda

Vezetői jogosítványomat, a „vozácskát” 1976 őszén szereztem meg. (Ízlelem: ez az ige nem a megfelelő, mert a mai korban elterjedt a kétes egyetemi diplomák– komolyabb összeg, összeköttetés vagy közéleti pozíció esetén akár dr. cím – megszerzése. Én viszont becsületesen vizsgáztam le, ha netalán a vizsgáztató bizottságnak felajánlottam volna némi kp-t a biztos siker érdekében, azt hiszem azon nyomban elküldtek volna. Tisztességesebb világban éltünk...). Bejegyzésem nem a jogsi megszerzésének körülményeiről szól, noha ez a téma is megérne egy írást, hanem a verdáimról.

            Az első személygépkocsi amibe a jogosítvánnyal átülhettem az autóiskolás „Fityóból” a családi Fiat 125-ös volt. Kétszer két négyzetlámpás, ötsebességes, eredeti olasz fürge autó. Rajta tapasztaltam meg mit jelent, amikor 130-as sebességnél kidurran az első kerékabroncs. Szerencsére, szemközt nem jött senki a Törökbecse-Novo Milosevo úton, mert a defekt átvágott a szemközti oldalra és időbe tellett amíg megzaboláztam a száz olasz csődört.

            Első saját autóm mi más, mint a jugoszláv nemzeti kisautó, egy „Fityó” volt. Fehérként vásároltam, a rendszámtábla páratlan számmal végződött, 727- re (mint a Boeing) ami a jugoszláv valóság egy időszakában fontos szerepet játszott, ugyanis üzemanyag takarékosság miatt az országban páros-páratlan rendszert vezettek be: hétfő-szerda-pénteken a páratlan számmal végződő rendszámtáblával rendelkező autók közlekedhettek, a kedden-csütörtökön-szombaton a páros számúak. Vagy fordítva. A lényeg, a családnak 0-val végződő (930) és párosnak számító autója volt így tehát esetünkben az olajtermelő sejkeket nem ért veszteség. A Fiatot meglepetésszerűen Boja Feri barátom egy alkalommal átfestette zöldre. Otthagytam ugyanis nála az autót, hogy beállítsa a gyújtást (talán mondanom sem kell, hogy a „Fityó” nem rendelkezett elektronikus üzemanyag adagolóval), közben festett valami gépkocsit, maradt zöld festéke és új fényezést kapott a kocsim (még két fehér csíkot is ragasztott rá, amikor egy ízben feljöttem vele Magyarországra Újpesten majdnem megdobáltak a hivalkodó zöld-fehér kombináció miatt). A „zöldike” végkimerülésig szolgált, akkor váltam meg tőle, amikor olyan mértékben szétette a rozsda az alját, hogy vezetés közben nem csak az előttem lévő utat, hanem az alattam lévő talajt is láttam.

            Emma feleségem menyasszonyként összetáncolt egy jó állapotban lévő „Stojadinra” valót (Zastava 101). Ez volt az első családi autónk, egy ízben megtréfált bennünket, beragadt a dudája (helyesen a KRESZ szerint talán kürt?) és dudaszóval haladtunk át Temerin véget nem érő főutcáján. Megmaradt emlékezetemben, hogy 1986 február 9-én, vasárnap reggel, amikor elindultam Becséről Zentára, hogy meglássam az éjjel született Lóci fiamat, akkor váltott át a kilométer órája 99.999-ről 100 000-re.

            Az első nagyobb minőségi váltás akkor következett be, amikor, hirtelen adódott alkalmat kihasználva vettünk egy Golfot. Lényeges különbséget jelentett a Sztojkó után.

            Magyarországon az első személygépkocsi szintén egy alkalmi vétellel került hozzánk: Algéria távozó nagykövete nem találta alkalmasnak, hogy a megkímélt állapotban lévő, garázsban tartott, rendszeresen szervízelt Renault 21-el utazzon haza Afrikába és jutányos áron eladta.

            A későbbi évek során törekedtünk arra, hogy némi hozzáfizetéssel vagy hitellel, a nem túl régi járgányt újra, vagy újszerűre cseréljük. Mindeddig.  A nyáron ugyanis egy alkalmi vétel során a meglévő (Citroen Picasso) autónkat egy márkásabb, de idősebb személygépkocsira cseréltük.

            A limuzin motorházának elején egy körben egy háromágú csillag célozza be az egyenes irányt és sötétkék színű. Már a színe megtetszett, mert nem a fekete, hanem a sötétkék az igazán előkelő szín (francia és olasz úriemberek ha ünneplő öltönyt öltenek ez a választásuk, a fekete csak szmoking esetében jön számításba). A korával pedig nagyon együtt tudok érezni. A karosszériája nem makulátlan, mint az enyém sem. Az évek során az embert és az autót is érik olyan sérülések, melynek nyomai megmaradnak. A sérülésekre a fiatalabbak az érzékenyek, ebben a korban viszont egy-két esetleges újabb horzsolódás elfér a régiek mellett. A lényeg, hogy a vitális alkatrészek (szív, motor, tüdő, agyműködés, kormányszerkezet, máj, fék, vese, lengéscsillapító, gyomor, váltó, kuplung) jól működnek és az ember igyekszik ezekkel kíméletesen is bánni, odafigyelni állapotukra. Ha valami rendellenességet észlel, időben orvosolja, remélve, hogy nagyobb műtétre nem fog sor kerülni. Megtörténik, hogy jelentkezik valami kisebb, bosszantó nyavalya (gyomorégés, kontakthiba) ami úgy magától el is múlik. Természetesen, vigyázunk a részletekre, ha beköszönt a zimankó, vastagabb és recés talpú lábbelit, gumiabroncsot használunk, amit a nyári melegekben már nem viselünk, hanem könnyű mokaszinra váltunk vissza. Időnként olajt kell cserélni és leellenőrizni a fékeket, hogy se az autó, se az ember ne fusson bele kellemetlen helyzetekbe.

Kellemes érzés tapasztalni, hogy a tömegben, forgalomban a név bizonyos tekintélynek örvend. Lényegében az egyetlen kifogás, ami ér bennünket: a fogyasztás. Valamit valamiért. Én sem tértem át az ú.n. kíméletes és egészséges táplálkozásra, a különböző müzlik és a vega kaja nem tud kielégíteni, éhesen nem funkcionálok.

"Mocskos fideszes"

Az utcára kihelyezett pulton aláírást gyűjtenek. A pult előtt nincs akkora tömeg, mint a télen a Momentum akciója során, de három-négy ember várakozik. Sietek, nincs időm megérdeklődni, hogy mi a téma. Visszafelé jövet megállok és elolvasom: az ország kifosztása ellen lehet tiltakozni. Mivel érdeklődést tanúsítva megálltam, a kisasszony a pult mögül illedelmesen odaszólt: írja alá!

Nem szívesen közlöm, senkinek sem, ha nem muszáj, személyes adataimat (lakcím, igazolvány szám, testsúly, magasság, szemem színe, kinek szurkolok... az utóbbiakat persze csak viccelődés céljából írtam le, ezeket nem kérték), nem írtam alá, folytattam utamat. Az egyik idősebb személy a sorból erre úgy félhangosan megjegyezte: mocskos fideszes!

A nyáron a Balatonnál lekomcsiztak. Nem vettem figyelembe a behajtani tilos táblát és autóval bemerészkedtem egy zárt területre (kisajátíthat a Balaton partján bárki is zárt területet?). Megjelent egy nálamnál valamennyivel idősebb úr rám förmedt („Nem láttad – így tegeződve persze – a táblát?!”) és sürgős visszatolatásra utasított. Majd nyomatékul hozzátette romlott komcsi!

Nem tudom, hogy mi alapján nézett kommunistának, hiszen nem is beszélgettünk a marxizmusról, a kapitalizmusról, a tőkéről, a kizsákmányolásról. Ismétlem, hogy nálamnál valamennyivel idősebb, iskolázott úrnak nézett ki, aki feltehetőleg tanulmányait a múlt rendszerben végezte, tehát akár beszélgethettünk volna a marxizmusról, a szocializmusról. És talán arról is, hogyan lehet ilyen sikeres az ember ebben a rendszerben, hogy a Balaton partján vízparti, elkülönített saját nyaralójában pihenhet (ha nem az éppen arra járók kergetésével hecceli fel magát). Utólag belegondolva felfedezek némi logikát a következtetésében: egykoron a kommunisták voltak azok, akik bosszantották, pofátlanul megzavarták, felforgatták az uraság nyugalmát és világát. Majd közülük nem kevesen (akik tehették) szíves-örömest átvették ezt a világot és nagyobb, puccossabb urakká váltak, mint az egykori polgári vagy arisztokrata uraság. Akik, egyébként, mert ilyenekkel is találkoztam, más helyzetben,  – „noblesse oblige!” – illedelmesen viselkednek.

Voltam én már magyar nacionalista, de a magyarság árulója is, libsi, bolsi, a közlekedésben köcsög, paraszt sőt még csetnik is! Lehetek még cigány, zsidó, náci, internacionalista Soros-bérenc, ki tudja mi minden. Természetesen, válogatottan durva és megalázó jelzők kíséretében. Éppen csak nincstelen proletár nem, mert ez a terminológia kiment a divatból.

Megváltozott a világ, az emberek nem tolvajozzák, csirkefogózzák le a másikat, hanem  rögtön politikai címkékkel dobálódznak. Gyakran ok nélkül, durván, sértően, bántóan.És még nem is szóltam arról a "kommunikációról", amit a világhálón tapasztalunk. Ahol a legkisebb nézeteltérésben – például zenei együttes, színész, TV-műsor kapcsán – a kommentelők, a jelszó adta annonimitás mögé bújva súlyos sértésekkel reagálnak. Politikai vita esetén pedig a mérhetetlen gyűlölet hangján a végbélből felböfögött legundorítóbb szavakat használnak, nem ritkán gyilkossági fenyegetések is elhangzanak („megtalálunk hol laksz és kinyírunk”) a családot fenyegetik („a gyerekedet kapjuk el az iskola előtt”) sőt olyasmit is leírnak, amitől az ember egyszerűen-... („kiássuk az anyád a sírból és ...”).

Igazán döbbenetes hogy milyen szintre süllyedt a viselkedési norma. Az erkölcsi és humánus, civilizált értékek lezüllesztésével a mások és másik iránti alapvető emberi tisztelet is eltűnt. Az ilyen szint, kommunikáció, viselkedési mód elfogadottá vált. Ennek kialakulásához pedig hozzájárult az "elit". Mondhatnám: az "elit" mutatja a példát. Egymás közötti és a nyilvánosság előtti viselkedésével, kommunikációjával. A politikai és gazdasági elit soha nem tapasztalt pofátlan, pökhendi, lenéző, sértő, arrogáns, kioktató, fenyegető, kulturálatlan stílusa egyaránt jelen van nem csak Magyarországon, Szerbiában, hanem a környező országokban is. Az "elit" a széles néptömegek alsó szintjére ereszkedett, szóhasználatukban lassan már elfogadottá válnak a „Bekapod a...”, „Nyald ki a ..” kezdetű mondatok is, mint a legzüllöttebb kocsmákban. Illetve, már jelen is van: aki olvasta a párbeszéd szövegét az aktuális szabadkai polgármester és egy belgrádi egyetemi tanár között... Vagy: emlékeznek milyen jelzővel illette a „G-napon” Simicska hosszúéves barátját, harcostársát, a miniszterelnököt, akinek a mérhetetlen gazdagságát köszönheti?

Az ember elcsodálkozik, hogy mindezek ellenére ezek a politikusok és a hozzájuk kapcsolódó, gyakran kétes múltú, hiányos műveltségű és tudású, de annál nagyobb kegyetlenséggel rendelkező milliárdos „üzletemberek”, az ilyen társadalmi-politikai rendszer  és ez a társaság a mi szavazatainknak, pontosabban: a tömegek szavazatainak köszönhetően maradnak a hatalmon. A tömegek segítségével. Talán éppen azért, mert az "elit" viselkedése, kommunikációja arra a szintre süllyedt, ami az igénytelen és módszeresen lebutított tömegekhez közel áll?

Ha csak a tanulatlan, műveletlen tömegekre lenne a jellemző, hogy tartalmasabb vita helyett politikai lényüket anyázással, komcsizással, zsidózással, cigányozással élik ki, ráfoghatnánk, hogy közlendőjüket, csak ilyen, primitív módon tudják kommunikálni. De az a baj, hogy azok is, akiktől az ember elvárna egy alapvető, civilizált kultúrát a viselkedésükben, ők is szégyentelenül leereszkednek a mocsokba. Immár csak ilyen szinten lehet szót érteni?

Ferrari

Ferrari és Monza. Az Olasz Nagydíj patinás pályája készen állt az ünneplésre. Sajnos a dobogó legfelső fokára nem a fennállásának 70. évfordulóját ünneplő legsikeresebb Forma-1 csapat pilótája állhatott fel. Hogy még keserűbb legyen: Hamilton, a Mercedes versenyzője éppen ezzel a győzelmével előzte meg az összesített versenyben a Ferrarit. Az autók Fendere, a Mercedes ismét bizonyított: a megbízhatóság jelképe. A magánéletben emiatt választottam én is a kőrben elhelyezett háromágú csillaggal fémjelzett járgányt, noha a Forma 1-ben tűzpiros csapatnak szurkolok. A Ferrarit az emberek többsége csak kívülről tudja csodálni, keveseknek adódik meg, hogy magáénak mondhat egy példányt...  

Autópálya pihenő Ljubljana közelében. A parkolóba egy Ferrari vágódott be. Nem tűzpiros – pedig ha már Ferrari... – hanem bordó. Az ágaskodó paripa ott nyerített a motorház elején: a tulajdonos mielőtt leállította volna a motort adott még néhány gázfröccsöt, hadd hallja mindenki a jellegzetes Ferrari hangot. Ennél az autófajtánál ugyanis nem követelemény a halk motorzúgás. Ellenkezőleg! Ha Ferrari, akkor hadd szóljon! Sokan a Forma 1-es versenyekre is azért mennek ki a helyszínre, hogy átéljék azt a hanghatást, amikor a lóerők felüvöltenek.

            A lengyel rendszámú járgányban ketten utaztak. Többen be sem férnek. Esetleg csak kisbaba a hátsó ülésre (hadd edződjön a hallása...). Az autóból kikászolódó fiatalemberről nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a Ferrarira-való nem tudományos-kutatói munkásságának gyümölcse. Alkata és tekintete sportolóra utalt. Próbáltam kitalálni, melyik sportágban jeleskedhet. Izomzata alapján a torna, az öttusa, az úszás, a vízilabda tűnt kézenfekvőnek, de ezekben a sportágakban ismereteim szerint nincs olyan túl sok pénz. Focistának túl izmos volt. Esetleg kapus? Hirtelen nem jutott eszembe olyan lengyel focicsapat, amely annyira sikeres lenne, hogy a legjobb játékosoknak csúcsminőségű autóra teljen. Nem jutott az eszembe egy ismert lengyel játékos neve sem Lewandowskin kívül. Az említett pedig, mint ahogy jól tudjuk nem lengyelhonban, hanem Németországban keresi a milliókat.

            A Ferrari utasai miután leparkoltak bementek a pihenőhelyen lévő Marché étterembe, ahol azon kívül, hogy meg lehet kávézni, egészen tűrhető minőségű főtt étellel is szolgálnak, elfogadható áron. És persze, van fütyülde.

A páros nagyon gyorsan visszajött a Marchéból, a gépkocsi csomagtartójából elővettek egy-egy szendvicset, egy üveg ásványvizet, leültek a parkolt autóhoz legközelebb eső padra és megebédeltek.

Egyik lehetséges magyarázat, hogy annyira aggódtak a járgányuk biztonságáért, hogy nem merték az ágaskodó paripát fél óráig sem őrizetlenül hagyni. Lehet, hogy csak a „folyó ügyek” miatt mentek be a Marchéba. De az is lehet, hogy anyagi lehetőségeikhez mérten túl magasnak találták az árakat és minden megspórolt euro jól jöhet a Ferrari vásárlási kölcsön törlesztéséhez.

             

Fodbalisták

Megsajnáltam csütörtökön este a miniszterelnököt. A felcsúti gyönyörű szép stadionban fodbalistái újabb keserű csalódást okoztak. Nem véletlenül írom így szabálytalanul a zöld gyepen egyszínű mezben futkározó életerős fiatalemberek gyűjtőnevét. Ezzel is utalni szeretnék arra, hogy az, amit ők művelnek nem labdarúgás, nem futball. Hanem fodbal, ahogy megboldogult nagyanyám nevezte megvetően a sportágat.

Ha van ország, ahol a labdarúgás élvez minden lehetséges támogatást az a jelenlegi Magyarország, annak köszönhetően, hogy a miniszterelnök imádja ezt a sportágat. Megteheti,  pénzt, paripát nem sajnálva bőkezűen támogatja ő személyesen és a kormányzat, annak reményében, hogy majd csak felemelkedik a magyar labdarúgás. Stadionok épülnek, labdarúgó akadémiák oktatnak, működik a TAO rendszer, amelyen keresztül számolatlan mennyiségű pénz jut a nagyvállalkozóktól a sportba, elsősorban a labdarúgásba. Ennek ellenére csak kudarc, kudarc, alázás, keserűség.

Először jártam Felcsúton. Az egész Puskás akadémia komplekszum valóban csodálatra méltó. A Pancho Aréna mint egy mesebeli kastély világít a vidéki, tipikusan falusi környezetben. A szervezés tökéletes volt, minden részletre ügyeltek, minden klappolt. A miniszterelnök úgy időzítette nyaralását, hogy erre az eseményre, ahol kedvenc csapatának reális esélye volt a továbbjutásra, arra, hogy bekerüljön egy európai csoportba, minek köszönhetően nevesebb európai csapatokkal mérkőzött volna meg a Vidi feltehetőleg ugyanitt, Felcsúton. (Még Árok Ferenc egykori magyarszós kollegánk, ismert labdarúgó szakember is győzelmi esélyt jósolt a Nemzeti Sportnak nyilatkozva). 

Érezhető volt a bizakodás, a stadionban megjelent a politikai, gazdasági, közéleti elit számos képviselője, akik szerették volna a miniszterelnökkel közösen megünnepelni a sikert. Ott volt szinte végig az elnök mellett Garancsi István nagyvállalkozó, a Videoton első embere, szakmai elemzéseket adott első kézből (ha jól láttam) a köztük álló Kovács Zoltán, az Újpest egykori válogatott játékosa, egyike az utolsók közül, aki még tudott játszani. Mögötte ott állt Dzsudzsák Balázs a mai korosztály üdvöskéje, a válogatott kapitánya, az Elnök előtt néhány sorral lejjebb ült Bernd Storck szövetségi kapitány, ott volt a stadionban Schmidt Mária, Frenreisz Károly és sokan mások, akik szívesen osztoztak volna együtt a sikeren.

A miniszterelnök a mérközés előtt rendkívül jó hangulatban volt, személyesen felkereste és üdvözölte a vendégcsapat vezetőségét, mindenkivel kész volt váltani pár szót...majd mind komorabbá vált. A 0:2 után már senki sem bátorkodott hozzászólni...

Pedig nem egy nagy csapat okozta a bosszúságot. A Partizan csak nevében nagy, de hol van attól a szinttől, amit egykoron Bobek, Zebec, Valok, Čajkovski, majd Šoškić, Vasović, Galić, Ćurković, Bečejac, Bjeković, Mijatović... képviseltek és jelentettek?! Már ránézésre is egy szedett-vedett társaságnak tűnt.

De a házigazdánál fölényesen jobbnak minősültek. Sehogyan sem tudom felfogni, mit keres ez az átlagnál szerényebb tudású külföldi játékosok garmada a magyar csapatoknál. Pénzben tudom mit keresnek, sokkal többet mint a hazaiak, igaz, kevesebbet, mint a nevesebb klubokban játszó „vendégmunkások”, de ha nem segítenek hozzá a sikerhez, mert képességük megkérdőjelezhető, egyáltalán miért költenek rájuk, mi szükség van rájuk? Mind a két csapatban volt Afrikából származó játékos, hasonlóan mint a nagy európai csapatoknál is. Az afrikai származású labdarúgók immár a sportág legkeresettebb játékosai közé tartoznak, elsősorban fizikai adottságaiknak köszönhetően, de megtanultak focizni is. Jut szembe: a hetvenes években még sehol sem volt az afrikai labdarúgás, de azután jórészt a jugoszláv edzőknek köszönhetően is, bámulatos fejlődés történt a fekete kontinensen.

Egyszer már említettem, hogy mintegy húsz évvel ezelőtt éppen valamelyik afrikai országból hazatérve látogatott el Miljan Miljanić, a Crvena Zvezda, a Real Madrid és a jugoszláv válogatott egykori sikeres szakembere az (akkor még) Jugoszláv Nagykövetségre és egy beszélgetés során kifejtette mi a titka a játékosnevelésnek. Hogyan történt ez az egykori Jugoszláviában – minek köszönhetően vilgászínvonalú játékosok fejlődtek ki a csapatokban – hogyan végezték ezt a munkát a jugoszláv edzők Afrikában. Annak alapján amit Miljanic elmondott és (részben) ismerve a magyarországi gyakorlatot látom, hogy játékosképzés közelről sem úgy történik, ami sikerrel kecsegtetne. És ölhetnek még milliárdokat, épülhet még tíz stadion, létesülhet még számos akadémia, ha ott nem célszerűen folyik a munka, a magyar labdarúgás nem fog előremozdulni, maradnak a képzelten hazai, a kétes minőségű külföldi selejt játékosok és csak további bosszúságokat fognak okozni a miniszterelnöknek (és a sportág kedvelőinek) a fodbalisták.

A gumis vágya

A múlt hét egyik legforróbb napján, a déli órákban elmentem gumiabroncsot cseréltetni. A műhely fekvése kora tavasszal és késő ősszel kedvezőnek minősíthető, akkor az alkalmazottak bizonyára élvezik, hogy egész munkaidő alatt melengető napsütésben tudnak dolgozni, de ilyenkor, augusztusi kánikulában... Az alkalmazottak behúzódtak abba a keskeny sávba, ahova nem tűzött a Nap, ahol csak 38-39 foknyi volt a hőség, miközben a munkaterületen talán ötven felett.

Amikor megjelentem, az alkalmazottak a pokolba kívántak, egyikük sem mozdult. A tulajdonos a legfiatalabbat küldte a munkaterületre, hogy szedje le a gumiabroncsokat. Behúzódtam én is az árnyékolt sávba. Rövidesen rólam is patakzott a verejték, mint a mellettem ülő, idősebb, túlsúlyos alkalmazottnak. Aki valamit motyogott magában, amit nem értettem, míg rám nem kérdezett:

-          Maga nem?

-          Mit nem?

-   Nem kortyolgatna szívesebben hideg sört egy medencében ülve? Vagy esetleg valamelyik Karibi szigeten a pálmafák alatt, miközben csodálná a kristálytiszta átlátszó zöldes-kék tengervizet?

Tekintete a távolba révedt ahol az aszfaltút felett délibáb vibrált. Igazat adtam neki, hogy az általa említett szituációk sokkal kellemesebbnek tűnnek.

Részben a gumis ábrándozása miatt is, szombaton reggel elmentem a strandra. Miután úszkáltam egy ideig, a medence lépcsőjére ültem úgy, hogy csak a fejem volt ki a vízből. Sörözni ugyan nem söröztem, aminek több oka volt (az egyik, hogy a fürdő házi szabálya ezt a műveletet tiltja), testem kellemesen lehűlt. Fél óra után már csak azért maradtam, mert eszembe jutott a gumis, hogy mennyivel jobb ez a hely, mint a műhely forrósága. Majd bevallottam magamnak, hogy meguntam ezt a semmittevést. Később úszkáltam még néhányszor – a fürdőzést nagyon élvezem, pláne a tengerben– majd hazamentem. Mert a Csillaghegyi strandon, már akkora tömeg jött össze, hogy megteltek az árnyékolt helyek a parton, mind nehezebben lehetett bejutni a medencébe (a medence szélén lustálkodóktól) és úszás közben is állandó karambol-veszély fenyegetett, nem is beszélve arról, hogy a fejem felett labdák repkedtek, amelyek közül egyik-másik olyan vészes közelségben húzott el mellettem, mint a kóbor aszteroidák a Föld mellett. Otthon, a lehűtött, besötétített lakás kedvezőbb alternatívát jelentett.

Még nem volt szerencsém eljutni egyik Karibi szigetre sem, vagy hasonló egzotikus helyre. Bízok benne, hogy ami késik, nem múlik, hiszen még csak 61 éves vagyok, van idő! Bizonyára csodálatosak azok a fövények, partok, amelyeket a fényképeken látunk. Lehet, azonban, hogy a partok mögött már nem ennyire idillikus. Az ivóvíz amőbás, sok a szúnyog és a kígyó, a helyi lakosság bádog házikókban lakik, nem vendégszerető, utálja a másmilyen (esetünkben fehér) bőrszínűeket, a helyi hatalom idegengyűlölő (mert van ilyen), a fogorvos egy másik szigeten rendel, ahova négy órát kell evezni, nincs szennyvízhálózat, nagy a bűz, száll a por, gyilkos a hőség és nincs miből borjúpörköltet főzni szombatonként.

De ne legyünk borúlátóak. Feltételezzük, hogy az egész sziget olyan idillikus, mint a part. És feltételezzünk egy olyan helyzetet, hogy valaki felajánlja: az elkövetkező öt évedet ott élheted le, de egyedül, a család, a barátok, a szeretteid nélkül és minden nap teljes munkaidőt, nyolc órát a tenger partján kell tölteni, semmi mással nem szabad foglalkozni.

Nos? Mennyi időt lehetne kibírni? Meddig élvezné az ember a gumis műhely forróságára, a nagyváros szmogjára, a munkahelyi stresszekre gondolva?

Mikor unná meg ezeket az idillikusnak gondolt körülményeket? Mikor fogná el a honvágy? Mikor gondolná úgy, hogy bármit odaadna azért, hogy találkozzon szeretteivel, vagy barátaival egy bűzös kiskocsmában? Mikor kezdene el gondolkodni a politikáról, latolgatni az elkövetkező választások eredményét?  Gondolkodni azon, hogy jönnek-e még a migráncsok Európába, huncutkodik-e még a Soros, összefogott-e már a vajdasági magyarság, rentábilis-e a felcsúti kisvasút, visszatért-e Demeter Márta az MSZP-be, kihúzták-e már végre a számait az ötös lottón...

Soha?

Biztosan?

Az ember addig vágyódik valamiért, vagy valakiért, amíg hiányzik. Amikor beteljesül a vágy, gyorsan megszokja, természetesnek veszi. És elkezd vágyódni valami más után. Az a szerencsés helyzet, ha a vágy teljesíthető, a beteljesülés pedig igazán örömet szerez. Például a gumis műhelyből szombaton kiruccanni a strandra. Vagy egy pokoli hét után egy hétre leutazni a tengerpartra. És utána kezdődhet minden elölről. 

A harmadik jelölt

Az akkori Magyar Szó Szerkesztő Bizottságának a legfiatalabb tagja voltam. A Lap legfontosabb szakmai testületének úgy lettem a tagja, hogy miután befejeztem Párizsban az újságírói tanulmányaimat, az akkori főszerkesztő, Erdélyi Károly, méltányolva frissen kapott francia újságírói diplomámat, és valószínüleg a tehetségemet és tudásomat is,  kinevezett az Újvidéki rovat szerkesztőjévé és rovatvezetőjévé. A Magyar Szóban évtizedeken keresztül az Újvidéki rovat a fiatal újságírók kiképző központjának számított. Kevésbé volt fontos, hogy a tartományi székváros eseményeivel versenyezzünk a Dnevnik napilappal, hanem az, hogy a városi hírek, események feldolgozásán keresztül tanuljanak, gyakoroljanak a kezdő újságírók.

Elsődleges feladatom az volt, hogy a Franciaországban elsajátított szakmai tudásomat adjam tovább az akkor éppen kezdő csapatnak. Dünnyögtek is sokan az idősebbek közül (nekem a legkínosabb volt a vezető lektornő dünnyögése), hogy a főszerkesztő túl korán – 27 éves voltam akkor, 1983-ban – nevezett ki szerkesztőnek. Újságírói tudásomat nem vitatták, hiszen párizsi tudósításaimon keresztül ezt bizonyítottam, de úgy vélték, hogy nem rendelkezek még kellő tapasztalattal ahhoz, hogy másokat oktassak, tanítsak. Ha többéves szerkesztői tapaszatalattal nem is rendelkeztem, de szakmai tudással igen, elméleti tudással pedig pláne, mert az akkori Magyar Szóban senkinek sem volt ilyen szintű újságírói képzettsége. Az Újvidéki rovaton évtizedeken keresztül idősebb, tapasztalt újságírók, szerkesztők oktatták a fiatalokat. Közöttük Szavics György egy emblematikus egyéniség volt, aki Gyarmati József és Szeli Miklós korosztályát egzercíroztatta emlékezetesen, ezek a sokszor elmesélt történetek Szavics módszereiről megérnének egy külön témát... Nekem, az Újvidéki rovaton egyébként a vajdasági magyar újságírás nagyasszonya, Szabó Gizi néni volt az első tanítóm. És támogatóm, mert felfigyelt arra, hogy bennem ott van az a bizonyos újságírói véna és sikeres pályafutást jósolt...

Dünnyögtek sokan a szerkesztőségben, de a főszerkesztőt ez egyáltalán nem érdekelte. Az Erdélyi korszakban vasfegyelem uralkodott a Magyar Szóban. Élveztem a főszerkesztő bizalmát, de nem tartoztam a főszerkesztéshez közeli körökhöz. Az akkor mintegy 160 tagú szerkesztőségben, megfigyelésem szerint Erdélyi csak három személy véleményére adott. Az első, a Legnagyobb Magyarszós, akinek egész életén át a Lap jelentett mindent, Piszár József, a második a külpolitikai rovat vezetője Engler Lajos és a harmadik Burány Nándor. A sorrend nem fontossági sorrend. Úgy láttam, hogy Erdélyi kikérte a felsoroltak véleményét különböző fontos kérdésekben, konzultált velük és úgy hozta meg döntéseit.

Munkám során mindent megtettem, hogy ne okozzak csalódást a főszerkesztő előlegezett bizalmának. Egyébként négyszemközt szinte soha sem beszélgettünk. Kivéve egy alkalmat, amikor jeleztem, hogy lenne egy nagy kérésem. Az egyik fiatal újságírónő, talán mondhatom tanítványom, Kabók Erika ügyében. Erika ugyanis Bánáti tudósító pályázatra jelentkezett és így vették fel, azzal, hogy nálam elvégzi az egyéves kiképzést és megy Nagybecskerekre. Kértem a főszerkesztőt, hogy ne küldjük el Erikát Zrenjaninba, hiszen, rendkívül tehetséges és szorgalmas újságírónak tartom, akinek a Művelődési rovaton, az oktatás területén lenne a helye, annál is inkább, mert a területet „fedő” újságíró, Vida D. Júlia a rovat vezetője is és túlterhelt ahhoz, hogy teljes értékben kövesse ezt a vajdasági magyarság számára rendkívül fontos területet. Legalább annyira örültem, mint Erika, miután nem küldték el Nagybecskerekre és a szerkesztőségben maradt...

1988-ban még mindig a legfiatalabb tagja voltam az akkori Magyar Szó Szerkesztő bizottságának. Ekkor már belpolitikai szerkesztőként. A teljes belpolitika blokkban – naponta 3-6 oldal az adott lapstruktúra függvényében – megjelent szerzői, informatív és publicisztikai jellegű írásokat bíráltam el, javítottam, megmunkáltam, szerkesztettem. Vagy kihagytam. Naponta legalább 40-50 gépelt oldalnyi (flekk) kéziratot olvastam el, beszéltem a szerzővel, elfogadta véleményemet vagy sem, meggyőzött a saját igazáról, vagy nem...Hozzám kerültek a Lap nálamnál tapasztaltabb, nevesebb újságíróinak, cikkíróinak írásai is. Külön szerkesztői örömöt jelentett számomra, amikor Burány Nandi hozott cikket, kommentárt. Volt amikor még otthon megírta és úgy hozta, volt amikor a szerkesztőségben megszokott helyén ült az írógépéhez és sajátkezűleg pötyögte bele gyorskommentárját. Majd a mindenkori szerkesztő iránti tisztelettel átadta, megvárta a véleményemet, ami nem lehetett más mint -.

Nagy tisztelője voltam írói és újságírói munkásságának is. Több mint egy évtizedig dolgoztunk együtt, de lényegében nem sokat beszélgettünk. Nandi egy szűkszavú ember volt, de amikor megszólalt, vagy kiállt valami mellett, annak súlya volt a szerkesztőségben. Igazából akkor beszélgettük ki magunkat, akkor ismertük meg egymást közelebbről, amikor egyszer meghívott a Fruska gorában lévő hétvégi házába. De ez már az alábbiakban leírt esemény után történt.

1988 őszén időszerűvé vált a főszerkesztő csere, hiszen Sinkovits Péter főszerkesztőnek rövidesen lejárt a megbízatási ideje. Az Alapító kérte a Szerkesztő Bizottságtól, hogy állítson jelölteket majd pedig a szerkesztőség válassza ki azt, akit a legalkalmasabbnak lát erre a tisztségre. Azon az ülésen, ahol megvitattuk ezt a témát a Szerkesztő bizottságnak eleve két jelöltje volt. Már-már be is fejeztük a témát, amikor Burány Nandi szót kért és közölte, hogy ő javasol egy harmadik jelöltet. Aki eddig elvégzett munkája, tudása, felkészültsége alapján megérdemelte, hogy lehetőséget kapjon elkészíteni egy főszerkesztői tervet és ezt a szerkesztőség előtt bemutatni. A javaslatán igencsak meglepődtem. Én voltam ugyanis ez a harmadik jelölt.

Burány Nándor augusztus 2-án, 85 éves korában örökre letette a tollat. Nyugodjék békében.