Idegen(félre)vezetés: Aquincum (1.)

Aki már utazott Budapestről Szentendre irányában felfigyelhetett nem messze az Auchan üzletközpont és a 24 órán keresztül nyitva tartó Nagyi palacsintázója után egy romhalmazra, ami első pillantásra a szíriai Homsz város aktuális városképére emlékeztet. Ezek a romok azonban nem az USA általi demokrácia-terjesztés következményeként jöttek létre. Az itt látható épület-maradványokat az idő foga rágta szét nem egész két évezred alatt. Római kori település, az egykori Pannonia Inferior tartomány fővárosának Aquincumnak a romjai.

            Honnan ered a város neve?

Számos város esetében egy kis nyelvtudással könnyen kitalálható az eredet, például Buenos Aires (jó levegő), Kuala Lumpur (mocsaras torkolat) Adisz-Abeba (új virág) vagy az egykori Ceylon adminisztratív fővárosának Sri Jayawardenapura Kottenak az elnevezése. Mint ahogy a tudományos kutatások során gyakran megtörténik, az Aquincum város nevének eredete után kutatva több lehetséges magyarázattal szembesültem.

            Kézenfekvő eljárás, hogy szét kell választani a város nevét. Aquin cum. Kezdjük a cum-al. Latin elöljáró szó. Bizonyára sokan találkoztak már a Magna cum laude kifejezéssel, amiről helytelenül a Pálinkadal és Mező Misi jut az emberek eszébe, holott a Magna cum laude egy értékelés. A jelentése: nagy dicsérettel. Ha valaki nagy sikerrel, ragyogó eredménnyel elvégez valamilyen iskolát, tanfolyamot, átképzést a tanítótól, oktatótól, elöljárótól, intézménytől kaphat Magna cum laude értékelést. Most például aktuális a közmunkások átképzése határvadásszá. Közülük is majd a legjobbak a tanfolyam, a kiképzés végén kapnak Magna cum laude minősítést, ami felhatalmazza őket, hogy önállóan fülön csíphetik a határon behatoló embercsempészt, vagy akár leadhatnak riasztópisztolyból lövéseket a szögesdrót alatt Szerbiából illegálisan átsurranó nyulakra.

            A latin cum a magyar nyelvben a –val, -vel ragnak felel meg. Az angol, francia, német nyelvben (with, avec, mit) nem rag, és a főnév előtt jelentkezik (With the little help from my friends, Un parisien bien cuit avec moutard, Derhalb bringen wir mehr Geld mit uns). A latin nyelvben, hasonlóan mint a magyarban a rag, olykor a főnév vagy a névmás után, főnévhez, névmáshoz ragad. Aki már járt templomban, az már hallhatta a paptól a „Dominus vobiscum” kifejezést. Tehát nem dominus cum vobis, hanem vobiscum.

            Az aqua, az víz. Az aquin viszont, korabeli leírások szerint széndioxiddal dúsított víz, vagyis szóda. A megfejtés világos, az aquincum jelentése: szódával. Az is nyilvánvaló, hogy az elnevezés a mindennapi használat során fejlődött ki. A római légiósok, akik erre jártak és megszomjazva betértek a Nagyi palacsintázója helyén álló, Celtic nevű kelta borozóba, a kocsmáros kérdésére (Mivel kéri a bort?) válaszolták: szódával. A latin nyelvtan szabálya szerint a cum elöljárószó személyes és mutató névmások esetében kerül hátulra, egybeírva. De: elvárható a római légiós katonától és a helybéli kelta kocsmárostól, hogy pontosan, ciceroi szinten ismerjék a latin nyelvtan szabályait? Hogy a főnév esetén előre, névmás esetén hátulra kerül a cum? (A magyar származású katonák a Monarchia hadseregében is arra a kérdésre, hogy: Verstehen? Azt válaszolták, hogy: ver!) A Celtic nevű borozóban használatos volt a cum aquin válasz is, de elterjedt az egyszerűbb  aquincum. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de kikövetkezhető, hogy az unicum azt jelenti, hogy sörrel).  Aki vízzel kérte, az aquacumot mondott, de ezek voltak kevesebben és a város neve a fröccskedvelők emlékét őrzi.

            Aki a felvetett kérdésre a választ a Wikipédiában keresi a következő magyarázatot kapja, szó szerint (ctrl c, ctrl v): „Aquincum neve feltehetően az Aq- illír (esetleg kelta) tőből ered, és vizet jelent. Más vélemények nem tartják kizártnak az "aquae quinque" (öt víz) összetételből való származtatást sem.” A Wikipédiát, mint információ-forrást, tudjuk,  nem árt fenntartásokkal kezelni, mert tartalma gyakran nincs teljesen összhangban az elfogadott történelmi tényekkel. (Egy példa így zárójelben: szülővárosom, Óbecse történelméről többek között ez olvasható a Wikipédiában: „1941. április Virágvasárnapján a magyar csapatok felszabadították a várost a 21 éves szerb megszállás alól”  majd a továbbiakban, az „1944 október 9-én (helyesen: október 8-án – szerk.megj.)  bevonuló szerb csapatokról” pedig ezt írja: „a szerb csapatok a megtorlás részeként a fő tértől nem messze álló zsinagógát lerombolták”  miközben köztudott, hogy a zsinagógát Becsén 1962-ben rombolták le. Nem megtorlás részeként... )

Kerestem az „öt vizet”, öt forrást, de még az idősebb óbudai tűzoltók sem emlékeztek arra, hogy valahol létezik valamilyen öt forrás a környéken.

Milutin Bekić szentendrei szerb kocsmáros és amatőr régész-történész szerint a –cum ragot szerbesen kell értelmezni ahol az aquin szó birtokos formában jelentkezik, az aquin cum pedig azt jelenti aqua, azaz Akva komája, esküvői tanúja vagy keresztapja. Mivel a szerb nyelvben nem létezik Akva keresztnév, feltételezhető, hogy eredetilag az Acin kum (magyarul Aco keresztapja vagy esküvői tanúja) változat jelentkezett. Az Aca pedig az Aleksandar beceneve. És ki a legismertebb Aleksandar? Sokan persze, érthetően, a jelenlegi szerb miniszterelnökre gondolnak vagy az egykori királyra, de nem! A legismertebb Aleksandar a macedon hódító Nagy Sándor (szerbül: Aleksandar Veliki).  A város nevének eredete Milutin meggyőződése szerint összefügg Nagy Sándor közelebbről meg nem nevezett komájával vagy keresztapjával.

A legkézenfekvőbb magyarázat talán az, hogy amikor a rómaiak bevonultak erre a vidékre (ennek körülményeiről a következő folytatásban lesz szó) már ott állt a fenti fényképen látható tábla. Elolvasták, a „q” betű, meg az –um végződés miatt olyan latinosnak tűnt és az önkormányzat (leánykori neve: Tanács) határozott: városunk neve Aquincum.

A következő részben Aquincum megalakulását és a város lakosságát mutatom be.

Jelentkezés

Most már, azt hiszem, elmondhatom.

Amikor augusztus 29-én, a Mohácsi csata és II. Lajos király halálának évfordulóján a Magyar Szó napilapban megjelent a főszerkesztő tisztségének betöltésére vonatkozó pályázat, úgy döntöttem, hogy jelentkezem.

Meggyőződtem arról, hogy minden kért feltételnek eleget teszek, és nekiláttam a legfontosabb pályázati dokumentum kidolgozásának: a Magyar Szó napilap munka-, és fejlesztési terv javaslatának a megírásához.

Tíz napon keresztül szinte csak ezen gondolkodtam, ezzel foglalkoztam, végül megszületett egy kilenc oldalas tömör terv. Lényegében a programom, aminek megvalósítása a Lap munka- és fejlesztési terve.

Ebben mindjárt a legelején kifejtettem, hogyan képzelem el a Lap és a politika közötti viszonyt, hiszen minden főszerkesztői program legérzékenyebb kérdése a politikához való viszonyulása, ami egyúttal meghatározza a Lap vezetésének irányvételét és jövőjét. Legfontosabbnak véltem tehát, világosan és pontosan meghatározni, megfogalmazni a szerkesztéspolitika irányelveit. Kifejtettem, hogy a Magyar Szó alapvető feladata az, hogy ne politizáljon, hanem tájékoztasson, ahol az újságíró felülkerekedik esetleges politikai elkötelezettségén, a szakmai és jogszabályi környezetnek maradéktalanul megfelelve, tárgyilagosan, körültekintően, kiegyensúlyozottan tájékoztat a társadalmat érintő eseményekről.

Fontosnak tartottam kiemelni, hogy Magyar Szó, mint egyetlen magyar közszolgálati napilap, a fenti elveknek megfelelően tudósít, tájékoztat, mérlegel, beszámol az eseményekről, miközben szelektál és elemzi azokat a történéseket, amelyekre a közvélemény igényt tart.  Nem foglal állást a különböző pártok, vagy pártokhoz kötődő személyiségek megnyilatkozásai kapcsán. Nem áll egyetlen politikai párt vagy csoport szolgálatában, még akkor sem, ha magasabb eszmékre és értékekre hivatkozva – például a nemzetpolitikára – ez indokoltnak is tűnne. Emlékeztettem arra, hogy az újonnan megalakult, első vajdasági magyar érdekszervezet, a történelmi VMDK is megalakulása után természetesnek vette, hogy a Magyar Szó szekértolóvá válik, netalán a VMDK lapja lesz, amit a Magyar Szó akkori vezetése nyíltan és világosan elutasított és azt közölte a VMDK vezetésével. Egy közéleti napilapnak sokkal szélesebb feladatoknak és igényeknek kell eleget tennie mint egy pártlapnak.

„Egy párthoz való kötődésnek, különösen ha a lap politikai propagandát is kifejt, mindig súlyos következményei vannak: azok az olvasók, akik nem osztják annak a pártnak a véleményét és már eleve elutasítják az idejét múlt pártpropaganda sajtó-megnyilvánulást elhagyják a Lapot. Vagy csendben, vagy tiltakozással. Mindezek után a potenciális olvasók száma legfeljebb annyi lehet, amennyien egyetértenek azzal a politikai párttal, vagy irányvétellel, amelynek szekerét tolja a lap. S ez soha sem a potenciális olvasók többsége” – állapítottam meg.

Kifejtettem, hogy a Magyar Szónak gondolnia kell a teljes vajdasági magyarság tájékoztatási igényeire. Léteznek megfogalmazott, vagy könnyen megfogalmazható, a vajdasági magyarság minden pártideológia fölött álló érdekei, éppen ezért úgy vélem, hogy napilapunk sokat tehetne a politikai pártok és csoportok közötti minimális konszenzus megteremtése érdekében és leírtam meggyőződésemet, hogy az előbbi álláspontommal összhangban működtetett szerkesztőség, egy jól átgondolt szerkesztéspolitikai stratégia támogatásával képes lenne arra, hogy megtartsa, sőt gyarapítsa az olvasótáborát.

Programomban hangsúlyt fektettem a nyitás szükségességére: „Mindenkire szükség van, minden olvasóra és minden szerzőre, mindazok szakértelmére, akik tudásukkal, műveltségükkel, íráskészségükkel, rátermettségükkel javíthatják a Lap színvonalát. A vajdasági magyarságnak szüksége van mindenkire, minden jóhiszemű emberre, politikusra, közéleti munkásra, újságíróra, szerkesztőre, mindenkire, aki tehet a vajdasági magyarság alapvető céljainak eléréséért. Meggyőződésem, hogy valamennyi vajdasági párt és szervezet, a politikusaink, közéleti személyiségeink is alapvetően a vajdasági emberek helyzetének javulása érdekében cselekszenek. Csak hiúságból, gyarlóságból, sértődöttségből és egyéb kicsinyes okok miatt nem ismerik be, nem vállalják munkájuk azon vadhajtásait, amelyek nem szolgálják a közös célt. A közéleti nézeteltérések és viták bonyolódhatnának akár a  széles olvasói és társadalmi közösség, a vajdasági magyarság előtt? Miért ne folyhatna ez a Magyar Szó hasábjain is, amennyiben a eleget tesznek vitakultúránk alapvető követelményeinek? Rágalmazások, pocskondiázás, névtelenségbe burkolódzó sárdobálás, azok az írások, irományok, amelyek sértik a személyiségi jogokat, emberi méltóságot – ezektől a szerkesztőségnek el kell zárkóznia, legyen az nyomtatott vagy elektronikus sajtó. Meggyőződésem, hogy sokan szívesen kivennék részüket a közösségünket érintő vitákban, kulturált módon, vállalva a nevüket, a legjobb szándéktól vezérelve, hogy ily módon is segítsék a közéletünket irányító politikusokat annak felismerésében, hogy mi az, ami foglalkoztatja a vajdasági magyarokat és milyen irányban kereshetők a megoldások.” –fogalmaztam meg.

A jelenlegi kétségbeejtő példányszám tudatában külön foglalkoztam mivel lehetne visszahódítani az elvesztett olvasókat, visszaszerezni a Lap tekintélyét és gyarapítani a példányszámot. Az alapelveket a programban is leírtam, de mivel – mint írtam – napokon keresztül ezzel a kérdéssel foglalkoztam számos ötlet, eljárás, általános és rovatokra bontott terv jutott eszembe, amelyeket magamnak fel is jegyeztem, arra az esetre, ha netalán olyan helyzetbe kerülök, hogy ezeket meg is tudnám valósítani. 

Mivel a Magyar Szó szerves része az online újság, amiben nincs gyakorlatom és csak elvben ismerem a szabályokat, lehetőségeket, megkértem egy szakembert, aki reám való tekintettel nagy lelkesedéssel kidolgozott egy külön tervet, amit ezúton is külön köszönök! A terv lényeges elemeit feltüntettem a programomban illetve a Lap fejlesztési tervében.

Jelentős feladatként fogalmaztam meg az újvidéki szerkesztőség felerősítését, azt is, hogy a Magyar Szó székháza fontosabb szerepet vállaljon az újvidéki magyarság (azok számára, akik itt élnek, akik itt tanulnak, itt tartózkodnak, vagy ide látogatnak) közösség-összetartó törekvéseiben, és az újságíró utánpótlás nevelését, hiszen ötven éven keresztül a Magyar Szó a vajdasági magyar újságírás iskolája volt. Tervszerűen és következetesen vett fel kezdőket, akik az újvidéki szerkesztőségben, napi munkán keresztül, képzett és tapasztalt munkatársak felügyelete mellett tanulták a szakmát. Az utánpótlás nevelésre nem csak a Magyar Szó, hanem a vajdasági magyar újságírás szempontjából is nagy szükség van,

Szándékomat, hogy jelentkezni fogok a pályázaton csak szűk körben osztottam meg. Csodálkoztam egy kicsit, hogy ezzel nem okoztam meglepetést, hiszen, akik ismernek tudják, hogy régi vágyam visszatérni Vajdaságba és ha visszatérek olyan munkát végezzek, amihez értek.

„A kilencvenes években Slapajtól a főszerkesztőig írtam egy kiadványnak szánt terjedelmes összefoglalót a Magyar Szóban eltöltött időszakomról (ebből jelentek meg folytatásban részletek a Kilátó c. mellékletben). Az írásomat a következő mondattal zártam: Eljön az idő, amikor vissza kell térni.

Úgy ítélem meg, hogy eljött az idő. Eljött az idő, hogy képzettségemet, tudásomat, tapasztalatomat a Lap iránti elkötelezettségemet, kapcsolati tőkémet a nagy múltú Magyar Szó szolgálatába állítsam” – írtam le végezetül jelentkezésemben.

Ma amikor ezeket a sorokat írom szeptember 11. mutat a kalendárium. Az újkori világtörténelem egyik legtragikusabb eseményének az évfordulója. Itt van előttem a teljes jelentkezési anyag, aláírva, átadásra készen. Úgy terveztem, hogy hétfőn, a jelentkezési határidőn belül személyesen adom át Újvidéken a Magyar Szó Lapkiadó Kft-ben.

A finisben, az utóbbi néhány napban, szándékomat szélesebb körben is megosztottam. Ez már lesújtó eredményt hozott: mindenki rögtön megjegyezte, hogy ismerve a vajdasági állapotokat kinevezésemre semmi esélyt nem lát, hiszen mind a szerb, mind a magyar kormány és a velük nagyon szoros kapcsolatban álló hatalmi vajdasági párt, akiktől a Magyar Szó pénzelése függ, csakis az elkötelezett, szervilis újságírásban érdekelt. És anélkül, hogy konzultáltam volna az Alapítóval és a szerkesztőséggel (kérdés ugyanis, hogy a szerkesztőség tagjai magukénak éreznék-e a programomat, ha anyagi, egzisztenciális bizonytalanságként értelmezik, nyilván nem) a jelentkezésemnek semmi értelme és csak magamat járatnám le, mert az egész történetben az emocionális elem nálam felülkerekedett a racionálison.

Tehát: nem jött el az idő. A Magyar Szó ablak becsukva. Ad acta.

Egyébként is a Mohácsi vész rossz ómen...

Depresszió

Nincs annál lehangolóbb, mint HÉV-vel utazni.

            Mintha a depresszió-szerelvénye csak a temetők között közlekedne, s napról napra, minden járatán csak gyásznépet szállítana.

            Mindig leszállok a híd alatt, a Margit híd alatt. Egyszer már el kellene menni a végállomásig. Lehet, hogy elfelejtették lecserélni a feliratot. A végállomás nem is a Batthyány tér. Hanem a vesztőhely.

            És a helyes rövidítés: Hosszas Érkezés a Vesztőhelyre.

            Más magyarázat nem lehet. Végig kell csak nézni a HÉV-en utazó emberek arcán. Mennyi szomorúság, mennyi letargia, gyász! Mintha mindegyik utas saját lelkén viselné a magyarságnak az összes szenvedését, búját, sérelmét, ami összegyűlt Mohácstól napjainkig.

            Itt van például ez az idős ősz hajú ember velem szemben. Csak rá kell nézni. Arca egy nyitott gyászkönyv. Minden bizonnyal végigszenvedte a Rákosi korszakot. Míg korosztálya Amerikában a rock and roll-t ropta önfeledten, ő a szocializmust építette.

Lehet, hogy ott volt az 56-os forradalomban is. Ma mindenki bevallja, hogy részt vett a forradalomban. Csak sokáig nem kívánta ezt emlegetni. (A megboldogult jugoszláv elnök, Josip Broz fakadt ki állítólag egyszer magából a hetvenes évek elején miután közölték vele a jugoszláv nyugdíjas-harcosok létszámát: „Ha nekem ennyi partizánom lett volna 1941-ben!...”)

Utána bekényszeríttették a pártba. A Pártba. Lehet, hogy ocsmányul rákényszerítették az ügynökösködésre is. Jelentéseket kellett adnia. III/III ?

A szocializmus majd negyven éves építéséért most 54.280 forint nyugdíj a havi büntetés.

Annak a néninek már eleve elég oka van a szomorkodásra azzal, hogy senki sem adja át neki a helyet. (- Leülne, néni? - Igen! - De hova? - hahaha, jó vicc?!)

Tudja is ez a neveletlen fiatalember, hogy mit élt ő át a Vörös Hadsereg átvonulásakor!

A lila sapkás negyvenes hölgyet nem is érdemes analizálni. Az arcán, a szemén, a szeme alatt az alkoholizmus félreismerhetetlen jegyei. Undok délelőtt van egy hosszúra sikeredett szesz(ély)es-éjszaka után.

A vállalkozó is magába roskadva gubbaszt a sarokban. Szinte látni, hogy ráült a nyakára az  adóhivatal felügyelősége. Hogy legyen az embernek jó kedve?

Vajon miért szomorú ez a csinos asszonyka? Az arca kifejezetten szép, dekoltázsa egy kicsit talán túl mély, de ez engem konkrétan nem zavar,  a frizurájára ráférne egy kis ápolás, öltözéke is inkább igénytelen, de hát a XXI. század az igénytelenségre idomítja a tömegeket. 

Illetlenül a válla fölött belekukkantok mit tanulmányoz oly nagy figyelemmel.

Telefonszámla. Részletes kimutatás. A végösszeg 9.845 forint.

Nem sok.

Aránylag. Kinek hogy. Aki havonta negyvenezreket telefonál el, az örömében a padtámlába ütögetné hátsó felét ilyen csekély összeg láttán. Kilencezer nyolcszáz mínusz ÁFA visszaigényelve!

Az asszonyka azonban sokallja. Ezért is kért részletes kimutatást.

A többiek bambán bámulnak ki az ablakon és nem veszik észre a nyárutó szépségeit a természetben. Van aki könyvet olvas. Ugyanazt az oldalt alaposan többször is. Mert még nem lapozott Kaszásdűlő óta. Van aki az állomásokat akarja megtanulni fejből (Békásmegyer - Csillaghegy - Római fürdő - Aquincum - Kaszásdűlő - Filatorigát...) mert hosszú perceken keresztül le nem veszi tekintetét a kiragasztott feliratról.

Amikor felpattantam a szerelvényre egészen jó kedvem volt. A HÉV-re várva még fütyörésztem is egy melódiát. A közeg azonban rám is hatott: eszembe jutott egy és más amitől elmehet a jó kedvem. Okot mindig talál az ember. A helyhez és az alkalomhoz illően én is felvettem a habitusomra éppen nem jellemző bús ábrázatot. Nehogy még azt gondolják, hogy nekem semmi gondom nincs!

Az Árpád-híd megállónál két pár olasz, két férfi és két nő lép fel a szerelvénybe. Hangosan beszélnek (ebből állapítom meg, hogy olaszok) ami már botrányosan idegenül hat a síri csöndben ahol csak a kerekek ütemes kattogása hallatszik. Közben nagyokat nevetgélnek! Öltözékük laza elegancia. Feltűnő azonban, hogy a férfiak lábán nincs zokni. Csak úgy mezítlábra húzták fel a gyaloglásra, városnézésre alkalmas könnyű vászoncipőt. Gondoltam, szólok neki, itt a szokásos viselet szandál zoknival és nem hosszú szárú vászon nadrág hanem halásznadrág. Hogy szépen érvényesüljön a zokni színe és hossza a szőrös vádlin.

Az egyik férfi (Luiginek szólítják) Budapest térképet tart a kezében. Emezeknek be nem áll a pofájuk úgy mondják. És heherésznek. A Luigi mond valamit, a másik férfi erre elkezdi a tenyerével verdesni Luigi homlokát. Valami nagyon mókás lehetett, mert mind a négyen majd meg fulladtak a nevetéstől.

Pedig ahogy Olaszország dolgai alakulnak, semmi okuk erre a féktelen jókedvre!

 Ők nem tudják, hogy naponta egy millió líbiai indul az olasz partok felé? Meg tunéziaiak, egyiptomiak, marokkóiak, menekülnek mindenhonnan ahová a nagyhatalmak néhány évvel ezelőtt bevitték a tavaszt. Közölni kellene az olaszokkal!  Akár óriásplakáton. És a calciojukra sem lehetnek büszkék az utóbbi években. A Juve még elbotladozik a BL-ben, de Milan, az Inter sehol sincs, a Rómát a Porto az Örök Városban alázta meg. A Ferrari sehogyan sem tud a Forma 1-ben lépést tartani a Mercedesszel. A FIAT már évtizedek óta nem dob a piacra valamilyen igazán mutatós modellt. Az egykor híres olasz canzone-t már mindenki túlharsogta. Az ország  készruha-iparát elsodorta a kínai bóvlihullám. Na jó, a páratlan kulturális örökségüket nem tudja senki elvenni, arra büszkék lehetnek, már csak az ami Firenzében és Rómában látható még évszázadokig vonzani fogja a világ kultúrára szomjas tömegeit. Kérdés, hogy ez a szomjúság tömeges marad-e a világon (íme egy ok a bosszankodásra). 

Közben rájövünk a poénra, mi váltotta ki a hahotázást: Szentendrére akartak utazni, de nem jó irányban szálltak fel, mert a Luigi elnézte. A Szépvölgyi úti állomásnál leszállnak mind a négyen.

Az olaszok féktelen jó kedve nem bizonyult ragályosnak. Inkább bosszantónak. Szemlátomást zavarta a gyásznépet. Senkinek sem hozta meg a jó kedvét. Senki sem vidult fel a nonsalansz taliánok viselkedésén. A francba az olaszokkal!

Hagyjanak bennünket nyugton, a mi depressziónkban, letargiánkban! Mi nem szoktuk meg, hogy az utcán jókedvű, nevetgélő emberekkel találkozzunk. Kivéve talán a szerelmes fiatalokat, de majd rájönnek ők is néhány év múlva - mint ahogy az idősebbek mondogatni szokták - hogy az élet nem habos torta!

Ahogy elhagyták a szerelvényt, mintha mindenki megkönnyebbült volna!

Bartókot alázta meg a maradékból készített brassóival

Ez több mint kellemetlen. Az alázás súlyát a következő helyzethez hasonlítanám: az ország vezetése, a nemzeti ünnep és jeles történelmi esemény kerek évfordulójának alkalmából, nem bízva a honi séfek tudásában, nemzetközileg elismert mesterszakácsot hív meg, akit azután itt a legmagasabb szinten körülrajonganak, erre a nemzetközi sztárszakács az ételmaradékokból dob össze egy brassói apró pecsenyét. És utána még meg is sértődik, hogy aljasságát szóvá tették. Mert a hús, amit az első vendégnek már felszolgált olyan kivételes minőségű volt, hogy kár lett volna nem felhasználni még egyszer.

            Ha nem a legmagasabb szinten történik az átverés, ha például Vastag Tamás kért volna legújabb lemezére a sikerszerzőtől egy dalt, s kapta volna ezt a felmelegített nótát, azt mondanánk, hogy ha nem is korrekt, de van ilyen. A dal, a himnuszértékű igényre emelt rendelés azonban a lehető legmagasabb szintről indult. A miniszterelnök a tavasszal Washingtonban találkozott a magyar-kubai származású Desmond Child-al, a miniszterelnökkel volt az 1956-os emlékévért felelős kormánybiztos, Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója is és ott merült fel, hogy Child írhatna egy örök érvényű szabadsághimnuszt a magyar népnek. A szívesség fejében pedig megkapja az áhított magyar állampolgárságot, eltekintve attól az apróságtól, hogy egy követelménynek nem tesz eleget: nem tud magyarul (nagy eset, mondják a vajdasági olvasók, akik személyesen számos olyan esetről tudnak, ahol magyarul nem beszélő szerbek símán kaptak állampolgárságot...)

            Értem én a miniszterelnök logikáját. Kiemelt eseményről és kiemelt feladatról lévén szó, ezt nem lehet akárkire bízni. Rögtön párhuzamot vont kedvenc sportágában, a fociban eszközölt eljárással, ahol a szintén kiemelten fontos, a magyar válogatott EB-n való szereplés ügyét, egy német szakemberre bízták és bejött a számítás (noha a kézilabdában nem). A honi zenei téren hasonló a helyzet mint a fociban: az edzők, klubelnökök egymást fényesítve jól elvannak, új embereket nemigen engednek maguk közé, hasonlóan mint a magyar könnyűzenében, ahol tudnivaló kik A Zeneszerzők, akik már évtizedek óta uralják a mezőnyt, a kereskedelmi rádiókkal összefonódva és ezek segítségével monopol helyzetet teremtve.

           

            Desmond Child enyhén szólva nem járt el korrekten a megrendelő, a magyar államot képviselő miniszterelnökkel szemben. A megrendelést, az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzeményt leszállította ugyan, mégpedig ingyen, de nem szólt, hogy a szám igazából nem erre az alkalomra íródott. Itthon megtörtént a ráéneklés, hazai menő énekesek szintén ingyen vállalták ezt a megtisztelő feladatot. A szerzeményről készített video klipen látható, hogy mindenki hanyatt volt esve (ide sorolva a kormánybiztos asszonyt is aki kilencszer jelenik meg a klipben) a világhírű zeneszerzőtől, mintha személyesen Beethoven jelent volna meg közöttük és állítólag mindenki könnyezett a meghatódottságtól a himnusz hallatán.

            A botrány – mint ismeretes – akkor robbant, amikor kiderült, amit Child elhallgatott, hogy az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzemény nem eredeti. Ugyanezzel a számmal, amivel a magyar történelem előtt tiszteleg, már tisztelgett a miami sportolók előtt, 2007-ben In the Steps of Champions (Bajnokok lépte nyomán) címmel.

            A zeneszerző most sértve érzi magát az össztűz miatt amit a magyar sajtó rázúdított. Ezek szerint nem fogta fel a megalázás súlyát! A „himnusz” szövegében (szövegíró Orbán Tamás) létezik egy sor, hogy „nem térkép e tájék”. Child pedig pontosan csak térképnek vette: van ott valahol egy Magyarország, vívott 1956-ban forradalmat, ahol forradalmárok majdnem olyan hőstettet valósítottak meg mint a Miami kosarasai az évtizedek alatt, az ám, az In the Steps éppen jó lesz nekik...

            Desmond Child nem volt tisztelettel az iránt sem, amit az elmúlt két évszázadban a magyar zeneszerzők adtak a világ zenéjének. Azért egy országnak, ahol Liszt Ferenc alkotott, amely Bartók által forradalmosította a világ komolyzenéjét, ahol Lehár, Kálmán, Eisemann, Ábrahám egy teljesen eredeti új műfajt teremtettek, ahol élt egy Seress Rezső, akinek a Szomorú vasárnap című szerzeménye annak idején legalább akkora világsikert aratott mint a „Livin’ la Vida Loca” ... illett volna egy eredeti szerzeményt összehozni, pláne ha már a legmagasabb szintről kérték fel.

Nem kellett volna annyira hanyatt esni attól, hogy a sikerszerző jelenlétével és alkotásával megtisztelte országunkat. Hiszen jártak itt már előtte is nem kis zeneszerzők, akik szerzeményükkel tisztelegtek a magyar nép és a magyar emberek előtt. Jut szembe a fentiekben említett Beethoven, aki magyar barátjának, Brunszvik Ferencnek nem is akármilyen nótát, az Apassionata szonátát ajándékozta. Amit előtte még nem ajánlott oda a kölni bírkozóknak.

Erre a témára az utóbbi napokban rengeteg írás, blog jelent meg, ezért olyan részlet kérdésekkel, hogy mire és kinek fizetett a magyar állam 50 milliót az Egy szabad országért plágium kapcsán (amikor studió költségek, aranyárban számolva sem lehetnek magasabbak 2 milliónál – állítja a szakma), hogy milyen a szöveg minősége, mennyire lehet félreérteni, hogy mi lesz ezek után a himnusszal...nem foglalkozom.

Viszont ha már jár a szám, elmondom azt is, hogy véleményem szerint hogyan kellett volna mindezt lebonyolítani. Ha felmerült az állami igény, hogy szülessen meg egy műalkotás, amely az 56-os forradalomnak állít méltó emléket, amely esetleg majd „összekapcsolja a szíveket” meg kellett volna hirdetni egy pályázatot. Egy tendert, ahol a többi összes más tenderekkel ellentétben nem mutyiznák le előre a nyertest, hanem valóban, anonim módon az ország tehetséges szövegírói és zeneszerzői jelentkezhettek volna. Annak érdekében, hogy a pályázatot komolyan vegyék, fel lehetett volna ajánlani ha nem is 50 milliót, ami most eltűnt, hanem tízet. Biztos vagyok benne, hogy lett volna mi közül választani, mert meggyőződésem, hogy ebben az országban számos olyan fiatal és ismeretlen alkotó él, akik génjeiben ott van Liszt, Bartók, Lehár, Seress... 

A Kispest táblát elvitte Milošević

Ezúttal lekanyarodtam a Topolyai útról a gunarasi út elágazásánál. A Topolya-Zenta-Ada között meghúzódó, dadám meséi által a legendákba emelt helyiségek irányába. Önmagamnak tett régi ígéretet igyekeztem megvalósítani, de mint ahogy Párizst, Berlint, Rómát sem lehet egy írásban átfogóan ismertetni, az Észak Bácska-i Háromszög másfél szegletében tett látogatásomról szóló alábbi bejegyzés sem teljes. Inkább csak felszippantott impressziók.

Gunaras. A nagy többségben magyarlakta (1441-ből 1401 a legutóbbi népszámlálás szerint) falu bejáratánál, bal oldalra eső első ház előtt egy karóhoz kikötött – nem gúnár, hanem – ló legel. Furcsa a „mintázata”: fekete-fehér foltos, mint az indiánok lovai az egykori western-filmekben. Lehet, hogy egy-két olvasó felkuncog: hülye városi gyerek nem tudja megkülönböztetni a tehenet a lótól. Megtudom. Még a birkát is a kostól és a zebrát is a gyalogátkelő jelzéstől.

Ugyanilyen mintázatú csikót láttam a fő utca és a Téglagyár utca sarkánál is, amint egy ház körül kergették! (Olyan szürrealista látvány volt: a csikó futott a ház körül, nyomában egy gyerek és egy felnőtt, így körbe-körbe, ahelyett, hogy megálltak volna és bevárták volna a pajkos állatot a másik irányból).

A propos: fő utca. A térkép szerint még mindig Tito marsall nevét viseli, feltételezem, hogy időközben lecserélték csak a Google nem frissít, ugyanúgy mint a baloldalra eső első párhuzamos utcának nevét is, amely az önigazgatási szocialista rendszer egyik fő ideológusa, Edvard Kardelj nevét viselte. A jobbra eső párhuzamos utca esetében semmi ok a cserére: Ady Endre emlékét őrzi.

A fő utcán haladva jobb oldalt felismerni vélem azt az épületet, ahol 1972-ben a becsei amatőr színház társulatával jártam. Az előadás után finom vacsorát kaptunk, a társulat zenekara pedig alkalmi táncmulatsággal hálálta meg a helyiek vendégszeretetét. Egy téli estén, amikor kérdésessé vált, hogy a hófúvásban egyáltalán vissza tudunk-e térni, de ez a gond senkit sem izgatott, jól éreztük magunkat.

A falu szimbóluma, a XIX század végén épült szélmalom – ami akkor Gunaras iparosodásának kezdetét is jelentette, hiszen az eredeti célt szolgálta: őrölte a buzát – sajnálatos állapotban gubbaszt. Amikor még utoljára jártam itt, még – nem akarom lekocsmázni – vendéglátóipari létesítményként virágzott. Valahol olvastam, hogy a demokrácia és a piacgazdaság beköszönte után a malmot is kiprivatizálták. Az új tulajdonos, valamilyen csantavéri vállalkozó „felvevő helyet létesített itt, ami során megsérült a malom”. Nem sikerült kiderítenem, hogy milyen felvevő helyet? Miket vettek fel? Takarmányt? Állatokat? Netalán tankokat? Mitől sérülhetett meg a malom? Megnéztem egy nosztalgikusan síránkozó videot is a YouTube-on a Gunarasi Szélmalomról, de ettől sem lettem tájékozottabb. Az lett volna a profi újságírói hozzáállás, hogy felkeresem a polgármestert, aki, lehet, hogy a rokonom is, hiszen Csorba Ottónak hívják és magyarázatot kérek.

A már említett Téglagyár utca bal irányban a győzelembe vezet. A helység neve szerbül Pobeda, ami győzelmet jelent, magyarul Pobedabirtok (így, egybe írva). A fasizmus és a korábbi igazságtalan kapitalista-földbirtokos rendszer feletti győzelem örömére ugyanis 1946-ban, miután államosították az itt lévő Engelmann, Rudić, Bajić, Offner, Raffai nagybirtokokat, egy szocialista mintagazdaságot alakítottak ki. (Hasonló történt Panoniján és az egykori Dungyerszki birtokon, ahol én nőttem fel).   Dadám mielőtt áthelyezték volna a Dungyerszki kastélyhoz, Pobedán volt kertész. Meséiben földi Paradicsomként ecsetelte a birtokot. Különösen a gyönyörű kastélyt, ahová a fizetésért jártak be az ott dolgozók. Az igazgatóság ugyanis nem idegenkedett elfoglalni az egykori kapitalista-földbirtokos-osztályellenség (pfuj!) épületét (nem tudom mennyire feszélyezte őket a stílbútor és a zongora a szalonban). De legalább rendben tartották.

Az egykori Engelmann kastélyról van szó. Az itt látható fotó még akkor készült, amikor még elfogadható állapotban volt. Meglátogatását, desszertként, a végére hagytam és folytattam az utat Svetićevo felé.

 A helységnévtáblán felülről cirill betűkkel olvasható: Светићево, alatta pedig áll a kvázi magyar elnevezés: Szvétityevó. A Wikipédia szerint a magyar elnevezése Buránysor, a környéket ismerők szerint Buránysor máshol található (Zenta közelében). Majd megkeresem legközelebb.

A falu története kicsiben ékes példája annak a jelenségnek, amikor koronás vagy koronázatlan fejek, más sorsáról döntő politikusok, nemzetmentő hatalmasok a nemzeti összetétel arányának javítása érdekében, tehát „mindennél fontosabb” nemzeti érdekből az embereket nemzetiszínű számoknak tekintik. A betelepítések és áttelepítések során az emberek, a családok százait csupálták ki természetes környezetükből és boldogabb, gazdagabb életet ígérve telepítették át őket több száz kilométerre szülőföldjüktől. Kezdte még Mária Terézia, aki a svábokat küldte erre a vidékre, a harcias szerbeket pedig a Monarchia védelmezésének feladatával Líkába és Krajinába. A vajdasági németeket a II. Világháború után űzték el, a líkai és a krajinai szerbeket pedig mintegy húsz évvel ezelőtt a horvátok. Az I. Világháború előtt a magyarok igyekeztek betelepítéssel javítani a magyarság arányát Vajdaságban (így és ekkor létesült például Székelykeve), Trianon után pedig a szerbek telepítették délről nemzettársaikat. Így jött létre, 1923-ban Svetićevo is, amikor a vajdasági tanyavilág közepébe betelepítettek 30 szerb és montenegroi családot. 1941 jöttek ismét a magyarok hitleri segédlettel, elűzték őket és helyükre 26 bukovinai székely családot küldtek Istensegíts településről. Akik még meg sem szokták az általuk Székelytornyosnak elkeresztelt falut, a vajdasági síkságot az erdélyi hegyek után, máris pakolhattak tovább, új otthon reményében az anyaországba, a Dunántúlra. Név vissza: ismét Svetićevo. Illetve: Светићево. Később, miután az új hatalom meggyőződött arról, hogy az ott maradt őslakos magyarok nem fasiszták és a nyelven kívül nem sok közük volt a megszállókkal, nem ők hívták a magyar honvédséget és a székely családokat sem a falu akár magyar elnevezést is kaphatott volna.

Kerestem – bevallom csak az interneten – hogy melyik Svetić után kapta a falu az elnevezést 1923-ban. Egyet találtam, aki méltó lehetett arra, hogy egy újonnan alapított szerb falu a nevét viselje: a Zomborban, 1799-ben született Miloš Svetić írót, a Szerb Matica első elnökét. A szerb irodalomban és közéleti életben betöltött szerepe alapján, ennél akár nagyobb települést is elnevezhettek volna róla. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a szóban forgó személyt nem Miloš Svetićnek hívták, hanem Jovan Hadžićnak. A Miloš Svetić nevet csak úgy felvette, mint Richard Starkey a jobban pörgő Ringo Starr nevet.

Sajátos kuriózum a jelenleg Szvetityévóhoz tartozó, de korábban külön nevet viselő település, amely mindegy három hajításnyira van Szvétityevó utolsó házától (az általam feltüntetett hosszmérték egység, tudom, nagyon relatív, nem mindegy, hogy az ember kavicsot, téglát vagy görögdinnyét hajít): Kispest. A Google térképen is még ez az elnevezés szerepel, és elvben megtörténhet, hogy a távolról érkező idegent, például egy ausztrál benszülöttet a Google kereső Budapest XVIII. kerülete helyett ide irányítja.

Az elnevezés onnan ered, hogy az 1930-as években megjelent itt egy Pesti vezetéknevű, magyarországi személy, aki épített egy házat, majd rövidesen szomszédokat kapott és 1937-ben 18 házzal megalapult Kispest.

A település fő utcája a Mező utca elnevezést viseli (a másik utca pedig a Harcos). Hasonlóan, mint Párizsban a Champs Elysées (champs magyarul mezők), csak itt, Kispesten nem Elizélt mezők (copy right: kópé) hanem csak Mező. A helybeliek szerint Mező Misihez semmi köze.

Poénkodva érdeklődhettem volna a helybelieknél merre található a Bozsik stadion, ehelyett azonban azt kérdeztem hol van a Kispest tábla felirat.

-         Elvitte Milošević! – szólt a meghökkentő válasz.

Megjelent előttem egy abszurd kép, amint a néhai szerb elnök ül a Hágába tartó repülőgépen és kezében tartja a Kispest feliratú helységnév táblát...

A költői túlzást alkalmazó rokonszenves és szellemes helybeli azután megmagyarázta, hogy a múlt század 90-es évek végén, amikor dühöngött a szerb nacionalista fellángolás, nemzeti érdekből, egy tollvonással eltörölték a térképről Kispestet, leszerelték a táblát és Svetićevóhoz csatolták. Szerintem, ha a VMSZ valóban bejut az új szerbiai kormány koalícióba, el tudná érni talán, hogy Kispest visszakapja önállóságát. És a helységnév tábláját. Majd kiderül.

Szvetityévón megakadt a szemem egy másik kuriózumon: a Köztársaság nevet viselő fő utcán, ami egy szűk betonút, ahol két jármű nem fél el egymás mellett, két helyen is telepítették a városi közlekedést megregulázó, az autók kerékcsapágyára veszélyt jelentő találmányt, a fekvő rendőrt! Az akadályra megfelelő jelzőtábla figyelmeztet. Mind a két helyen. Elgondolkodtam az intézkedés indokoltságán. Több mint fél órát tartózkodtam a helyszínen, ami közlekedés-statisztikailag nem egy mérvadó időintervallum, az úton elhaladt egy kislány kerékpáron, egy borjúkat szállító pótkocsis traktor (nem egy környezetet veszélyeztető őrült sebességgel, mert akkor lerepültek volna  a borjúk) és én kétszer személygépkocsival.

Később azonban rájöttem az indokra. Ez az út Kavillóra vezet, ami a térség celeb-helysége, hiszen ott fogant és született meg a nemzetközileg is ismert és elismert Tanyaszínház institúció. Az ősbemutatóra hagyományosan itt, Kavillón kerül sor. És a bemutatóra eljön a vajdasági magyarság színe-java. Megtörténhet, hogy közülük többen, a késve érkezők végigrohannak Szvétityevó főutcáján. Na, ezért kellett a fekvő rendőr!

De hát, ilyen szituációra csak évente egyszer kerül sor – merül fel a kétely! Igen, de az előadást a társulat Kavillón készíti elő. Több napon keresztül ott az egész csapat és tudjuk – lásd például James Dean – hogy a színészek hajlamosak arra, hogy személygépkocsival a megengedettnél gyorsabban rohangáljanak. Nem is beszélve a celebekről (ez a fajta állítólag Vajdaságban még nem terem). Minapi anyaországi hír, hogy Berki Krisztián anyaországi celeb 250-el húzott végig az M7-en, mobiljával bizonyítékként le is fényképezte a sebességmérő állását. Logikus következtetés: ha jövőre Berki Krisztián úgy dönt, hogy meglátogatja a Tanyaszínház előadását, ne tudjon 250-el itt végigszáguldani!

Kavilló. 1981-ben jártam ott először, a Tanyaszínház harmadik évadjának bemutatója alkalmából. Az első kettőt, bevallom, elmulasztottam. A Holdbéli csónakost játszották Kovács Frigyessel a főszerepben. Parádés előadás volt és emlékezetes maradt Soltis Lajos által főzött birkapaprikás is. Az elkövetkező években is a bemutatók alkalmából jártam ott többször is, egy évben riportot készítettem a társulattal a Magyar Szónak. Az előadásról soha sem írtam, mert nem vagyok színkritikus. Ezúttal megtekintettem kívülről a Művésztelepet és visszafordultam. Még sötétedés előtt fel kívántam keresni az Engelmann kastélyt.

 A kastély távolabb esik a Pobedabirtoktól, egy helybeli magyarázta el hol találom meg azt a keskeny betonutat, mi odáig vezet és és onnan sehova tovább, mintha ott lenne a világvége. Még ideutazásom előtt érdeklődtem a kastély iránt és látatlanban volt olyan elképzelésem, hogy készítek itt egy hangulatos kisfilmet. Megkértem volna Ibolyát, hogy játssza el a szerepet a forgatókönyvem szerint...

A kastélyról és az Engelmann családról egyébként Göblös Péter adai kutató készített érdekes ismertetőt ( a világhálón megkereshető), ebből megtudhattam, hogy a család Morvaországból származik, az 1811-ben született Engelmann Jónás vándorkereskedőként („hátalló zsidó”) érkezett Adára, ahol sikeresen benősült a tehetős Müller családba, leányuk, Stern Mórné Moholy-Nagy László nagyanyja volt. Az épületet Jónás fia Zsigmond ügyvéd kezdte el építeni, Jónás unokája, az 1883-ban született Engelmann Jenő fejezte be a századforduló környékén. Jenő is azonkívül, hogy földbirtokos, elsősorban ügyvéd volt, ingázott Ada, Budapest és Szabadka között és szívesen járt ki pihenni a festői szépségű kúriába. A családot 1944-ben a fasiszták koncentrációs táborba hurcolták el, az épületet pedig Jugoszlávia államosította. 

Szerencse, hogy egyedül látogattam el a helyszínre. Már az kellemetlen, hogy az út egy sertéstelep mellett vezet el, de az a bűz még hagyján ahhoz képest amivel az épületben találkoztam. A kastély, vagy nevezzem inkább kúriának, mint ahogy az eredeti tulajdonos is emlegette, gyalázatos állapotban rejtőzik az egykori gondozott park helyén elburjánzott növényzet közepette, egy fasor elején. Minden mozdíthatót már régen szétloptak (az egyik helybeli szerint a legnagyobb kárt a nomád juhászok okozták), a tető hiányzik, a mennyezet leszakadt, vagy olyan olyan állapotban lóg, hogy bármelyik pillanatban az ide látogató fejére zúdulhat. De a legundorítóbb látvány abban a helyiségben tárult elém, ahol egykoron talán a családi ebédlő állt. A helyiség közepén ugyanis ... (inkább le sem írom).

A Facebookra nemrégiben feltettem egy rövid video bejátszást a kúriáról és felmerült a kérdés, ki a tulajdonos, ki hagyta veszni ezt az egykori szép épületet. Az egyik hozzászóló szerint a helyi vadásztársaság kapta gondozásba a kúriát. Az információt fenntartásokkal fogadom, nem csak azért, mert nem szeretnék a fegyveres vadászok tyúkszemére lépni, hanem annak tudatában, hogy az egész Pobeda birtokot, a topolyai AIK részeként privatizálták, azokat a gazembereket terheli a felelősség (a kastély-kúria állapota az okozott kár viszonylatában szinte szóra sem érdemes) akik elügyeskedték, elkótyavetyélték a kombinátot. Mellesleg: Pobedabirtok helyi közösségének semmi sem maradt a tulajdonában, a HK épülete, az iskola, az orvosi rendelő, semmi sem, minden elúszott a privatizáció során.

Szomorú. És felháborító.

Kevibe ezúttal sem sikerült eljutnom. Majd legközelebb.

Vissza fogok térni, mert számomra ez a környék aranybánya.

A szó szoros értelmében is akár, hiszen a legenda szerint Engelmann Jenő, mielőtt deportálták, értékeit, kincseit egy ládába zárva elásta valahol a kúria környékén.

Szóval: visszajövök.

Fémdetektorral.

YU (2.)

Az elmúlt negyed évszázad alatt, amióta megszűnt Jugoszlávia, szembetűnő a lejáratására irányuló igyekezet. Valamennyi utódállamban az új politika, az új hatalom létfontosságú feladatának tekinti a korábbi ország diszkreditálását minden szempontból. Ami teljesen érthető. Hiszen saját hatalmuk forog kockán.

Egyrészt az új korosztályt kell(ett) meggyőzni arról, hogy mennyire szerencsés helyzetbe kerültek, hogy nekik már nem kell a szörnyű diktatúrában, abban a mesterségesen kreált, eleve halálra ítélt képződményben élni ahová szinte tűzzel-vassal, fenyegetésekkel kényszerítettek különböző népeket és nemzetiségeket a II. Világháborút és a szocialista forradalmat megnyert antifasiszta kommunisták Tito marsall vezetésével. Kísérleti nyulakként, mert egy teljesen új, a világon sehol ki nem próbált társadalmi-politikai és gazdasági rendszert talált ki „egy csoport baloldali szélhámos, komcsi gazember”. A képződmény szétszaggatásával sem sikerült teljes egészében az egy nép, egy nemzet, egy ország oly kívánatos elvét érvényesíteni és a jól kipróbált kapitalista rendszernek egy legújabb változatának az implantálásával  magvalósítani a voltaire-i állapotot: a lehető világok legjobbját. Ahogy Pangloss doktor oktatta.

Meg kellett győzni azokat is, akik több évtizedet leéltek abban a „képződményben”, akik túlélték a rendszerváltók által kirobbantott szörnyű háborút, hogy egy körmönfont tömeges szemfényvesztésnek voltak az áldozatai. Sokan közülük (közülünk)  – hiába is tagadják – elhitték, hogy különböző népek és nemzetiségek között létezhet testvériség és egység, hogy az országnak megvan (volt) szinte minden adottsága ahhoz, hogy lakosai békében és jólétben éljenek.

Az elmúlt évek során többször is alkalmam volt olvasni, hallani „autentikus szakértői” magyarázatokat Jugoszláviáról, sok esetben olyanoktól, akiknek éppen semmi köze nem volt Jugoszláviához, nem éltek ott, a tanulmányt külföldi tanulmányok megállapításai alapján fogalmazták meg. Volt példa arra is, hogy olyanok osztották az észt, akik ugyan éltek ott, de még iskolás korukban szüleikkel elhagyták az országot és akik azóta rájöttek a Nagy Igazságra. Leleplezték a nagy átverést és most így utólag felvilágosodva elmondják az ittenieknek mekkora gazember volt Tito, milyen szélhámosságra épült az egész rendszer. Ezért, mindenki aki nem gyengeelméjű, vagy gyógyíthatatlanul megfertőzött komcsi, rá kell, hogy jöjjön (ők már rég rájöttek), hogy mi,  akik kisebbségiként éltünk abban az országban, minket is alattomosan átvertek,  mi is bevettük a maszlagot. Az ország alkotmánya arra sem méltatott bennünket, hogy becsületesen kisebbségnek nevezzen és megadja a kisebbségieknek járó nemzetközileg elismert jogokat, a lehetőséget, hogy kiharcoljuk az nyelvünk, kultúránk ápolását, az anyanyelvű oktatást, a kulturális autonómiánkat, hogy saját Nemzeti Tanácsunk vezetése által érvényesítsük ezeket a jogokat. Nem. Ezek nemzetiségnek neveztek bennünket és az Alkotmányba foglalták, hogy Jugoszlávia az egyenrangú nemzetek és nemzetiségek országa. Ahol a nemzetiségek nyelve is hivatalos nyelvnek számított. Kiszúrták a szemünket azzal, hogy a nemzetiségek nyelvén vastagon pénzelt kulturális intézmények működjenek, így Vajdaságban magyar nyelvű színházak, egész napi műsort sugárzó rádió, TV stúdió, könyvkiadás, hetilapok, napilapok, oktatás magyar nyelven. Mindenütt, az ott dolgozóknak kiemelkedő jó fizetésekkel. Még olyan esetek is megtörténtek, mint manapság a labdarúgó csapatoknál, hogy kiszemelt nemzetiségi személyeket lakással, jó fizetéssel megvesztegetve felhoztak Vajdaság különböző városaiból, falvaiból Újvidékre, mert ezt a várost képzelték el a vajdasági magyarság kulturális központjának. Az alkotmány szavatolta a nemzetiségi nyelv használatát a közéletben, a hivatalokban, a Vajdasági Képviselőháznak nem csak az üléseit, hanem minden anyagát fordították magyarra, románra, szlovákra, ruszinra, a Vajdaságban élő nemzetiségek nyelveire. Mindennek a működésében a pénzkérdés egyszerűen fel nem merülhetett. Egyszóval: megvettek bennünket kilóra miközben a trianoni tragédiával, a nemzet egyesítésére irányuló törekvésekkel nem foglalkoztunk. Mentségünkre legyen mondva: a Magyar Népköztársaságban sem. 

Az „onnan érkezett, tehát autentikus szakértők” rámutatnak, hogy aki megőrizte volna józan eszét, sok mindenre idejekorán rájöhetett volna, hiszen számos gyanús jel erre figyelmeztetett. Már az gyanúra kellett volna, hogy okot adjon, ahogy azok az amatőrök a gazdasági rendszert felépítették. Deklaráltan nem törekedtek a racionális termelésre és a profitra. Fontosabbnak vélték, a széles tömegek jólétének megteremtését, hogy mindenkinek legyen munkája és keressen annyit, amiből maga és családja tisztességesen meg tud élni és némi megtakarítást is félre tudjon tenni. A gyárakban, az üzemekben ahelyett, hogy képzett menedzsereket alkalmaztak volna, a döntéshozatalt rábízták az ott dolgozókra, sok esetben az egyszerű melósokra, akik olykor arra vetemedtek, hogy még a vezetőket is kérdőre és felelősségre vonták. Ezek a munkástanácsnak nevezett csoportoké volt a végső szó minden lényeges kérdésben, ilyenektől mi mást várhat az ember mint ami történt: a megtermelt jövedelem nagyobb részét szétosztották, a dolgozók a pénzt eltapsolták. Arra hivatkoztak ezek a komcsi vezetők ugyanis, hogy a gazdaság csak akkor működik, ha a dolgozók költekeznek, vásárolnak, ha a pénz forog, ha  az ipari termékeket (természetesen: hazai gyártmányú termékeket) megveszik és a szolgáltatásokat igénybe veszik a tömegek. Vásároltak és költekeztek az emberek, a rendszer ilyen felelőtlen, hedonista viselkedésre ösztönzött, ennek tudható be például az, hogy a vendéglők, szórakozó helyek hétköznaponként is tömve voltak. Sajátos kuriózuma annak az időszaknak, hogy több vendéglátó létesítményben hétköznap is volt élő zene! Szülővárosom, Becse nem egy nagy város, de nemrégiben zenész társaimmal összeszámoltuk, hogy a ’70-es években legalább hat olyan hely volt Becsén, ahol szerda kivételével (ez a nap volt a leggyengébb nap, mert szerdán általában sportközvetítések otthon tartották az embereket) mindennap volt élő zene, vagy magyar cigány zene, vagy szerb „národnyák” de volt ahol szórakoztató zenét is játszottak.

Az emberek nemigen kuporgatták pénzüket, nagyobb vásárlásokat (autó, lakás, bútor , háztartási felszerelések) törlesztésre vagy banki kölcsönből oldották meg. Ismerve a mostani rendszerben kavaró kereskedelmi bankok működését, elképzelhetetlennek tűnik, hogy Jugoszláviában a bankok nem törekedtek a haszon, pláne nem az extra-haszon szerzésre. Még számlavezetési díjat és egyéb ilyen huncutságokon alapuló költségeket sem számoltak fel. A kamatot viszont tisztességesen adták. A banki rendszer kiemelt feladata az volt, hogy kedvező kölcsönökkel és hitelekkel segítse a gazdaságot és a lakosságot.

Szórták a pénzt az emberek színházra, mozira, együttesek, énekesek hangversenyeinek és sportesemények látogatására is. Szinte mindenki családostul járt évente nyaralni azon felül, hogy a gyerekek szervezetten már az iskolával abban az évben voltak a tengeren. A fizetéseket nem mutatták ki világosan bruttó-nettóban, ismeretlen volt az ÁFA fogalma, adót sem fizetett szinte senki, illetve csak azok akik, hivatalosan kisiparosként magánvállalkozást futtattak fel és jövedelmükkel a felső átlag felé nőttek. Ezekre ráfogták, hogy kapitalista elemeket próbálnak becsempészni a termelésbe. És ha már kapitalista termelés, akkor nesze a kapitalista vívmány, adózzál!

Ennek a diktatórikus rendszernek volt több rögeszméje is, amit diktatórikus módszerekkel kényszerített ki és csökönyös elhatározással meg is valósított. Az egyik a teljesen ingyenes oktatás. Az óvodától a doktoranduszi fokozatig. Ki meddig jutott az iskolával, képzésével, aránylag könnyen talált munkát szakmájában, képzettségének megfelelő munkahelyet. Hiszen, mint az imént említettem a foglalkoztatásnál, me egyáltalán a gazdaságban nem kicsinyeskedtek, nem racionalizáltak. S aki munkába állt, törekedett, bizonyított, számíthatott az előmenetelre és arra, hogy előbb-utóbb lakást kap. Minden munkaszervezet ugyanis jövedelmének egy részét lakásvásárlására fordította (az építőiparnak is volt állandó munkája) a dolgozók által megválasztott bizottság osztotta ki, megfelelő mércék alapján a lakásokat. A másik rögeszme, amihez kitartóan ragaszkodtak az ingyenes egészségügyi ellátás (beleértve a gyógyszer ellátást is). Miközben mindkét terület ingyenes volt, a tanárok, orvosok, egészségügyi munkások kiemelten jól kerestek. Ennek megfelelően lelkiismeretesen is végezték ezt a felelős és a társadalom által megbecsült hivatást.

(A fentiekben több helyen kellett volna talán idézőjeleket használnom, de remélem érződik az ironikus hangvétel...)

Az már szinte a szemfényvesztés kategóriájába tartozik, hogy jutott pénz a kulturális és sport tevékenységre is. Színvonalas színházi fesztiválokat (például a BITEF) szerveztek, magas szintű volt a filmgyártás (Jugoszláviának is volt Oscar-díjas rendezője, alkotása) ha a komolyzene nem is dicsekedhetett világraszóló eredményekkel, a könnyű-,  populáris-,  rockzenei produkció kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után (többek között nyertek az Eurovízió fesztiválon is). A legkedveltebb előadóknak, együtteseknek sikerült több mint egymilliós lemezeladást megvalósítani!!! (A minap olvastam a zágrábi Jugoton arra az időszakra vonatkozó adatait) Jól fizetett szakemberek irányítása alatt dolgozó sportegyesületek mindenki által elérhetőek voltak (nem történhetett meg, hogy valaki azért nem érvényesüljön valamelyik sportágban, mert szüleinek nem volt pénze szerelésre és magánedző kifizetésére). Megtalálták a megoldást a versenysport megszervezésére és pénzelésére is minek köszönhetően számos sportágban kiemelkedő eredményeket értek el a „plávik”. (A fotón a világbajnok kosárlabda válogatott 1978-ból. A csapat a VB-n minden mérkőzését megnyerte, a szovjetek és az amerikaiak is térdre kényszerültek a jugók előtt.)

Ezek az eredmények és a színvonalas bajnokságok nem is annyira az anyagi juttatásoknak, mint az egészséges versenyszellemnek köszönhetően valósultak meg.
 

Hogyan juthatott minderre elegendő pénz? – kérdeztem nemrégiben egy idősebb gazdasági szakembert, aki egész pályafutása során a gazdasági minisztériumban dolgozott. Rögtön rácáfolt az új hatalmak által annyira emlegetett válaszára, miszerint a régi Jugóban külföldi kölcsönökből, hitelekből éltünk, ami egyszerűen nem fedi a valóságot, illetve: az eladósodás terén az új országok a sokszorosát vették fel külön-külön annak, mint amekkora volt Jugoszlávia külföldi kötelezettsége. A magyarázat másban rejlik. Egyrészt, működött a gazdaság, az a gazdaság amelynek most csak a romjainak maradványai emlékeztetnek a tagköztársaságokban a letűnt időkre, másrészt: a társadalomnak maradt az a haszon, amit a multik, a külföldi tőkések és a hazai milliárdosok húznak szét és nem forgatnak vissza a gazdaságba. Rá kell azonban mutatni, hogy teljesen más volt a világ gazdasági helyzete is. Az agresszív multinacionális hálózatok még nem terjedtek és nem uralkodtak el Jugoszlávia pedig védte a hazai termelését. Szinte mindent előállítottak a mezőgazdasági, élelmiszeri termékektől az ipari termékeken keresztül a nemzetközi szinten is jegyzett hadiiparig. Nem szívesen importált termékeket, inkább licencet vásárolt vagy együttműködést valósított meg külföldi nagy cégekkel.

A hazai piacon nem volt akkora választás mint a nyugati országokban, de jelen volt egy relatív minőség, főleg keleti országok választékához képest. Akinek pedig valami okból mégis a nyugati csúcsminőségre volt szüksége, összegyűjtötte pénzét, a jugó útlevéllel szabadon kiutazhatott bárhova, megvásárolta, kifizette a vámot és hazavitte (például speciális gépek, elektronikus berendezések, hangszerek). A gazdasági szakember arra is felhívta a figyelmet, amit szintén a mai politikusok igyekeznek minimalizálni, hogy Jugoszlávia jelentős kivitelt valósított meg, a külkereskedelmi mérleg például a 80-as évek második felében már pozitív eredményt mutatott.

A gazdaság teljes egészében kezdett talpra állni. S ekkor jött két súlyos csapás: az egyik a mindennél fontosabb nemzeti felbuzdulás ami háttérbe szorított minden más érdeket, másrészt pedig a külföldi pénzügyi zsarolás. A világ két, velejéig romlott, uzsorás gengszter szervezete a Világbank és az IMF mind lehetetlenebb feltételeket szabtak a korábban felvett hitelek visszafizetéséhez (hasonló helyzet alakult ki, mint ahogy a mostani kereskedelmi bankok átverték az embereket a deviza kölcsönökkel). Sokan állítják, hogy Jugoszlávia halálát okozó döfést az IMF követte el amikor követelésként szabta a többpártrendszer törvénybe iktatását. Ami első pillantásra tiszteletre méltó, demokratikus követelésnek tűnt, de az adott helyzetben, amikor már dühöngött a nacionalizmus világossá vált, hogy csakis és kizárólag nacionalista pártok fognak alakulni, akik tevékenységükkel felgyorsítják az ellenségeskedést és a szétszakadást. Hogy a széteséssel is számolt (számított) az IMF, az a tény is bizonyítja, hogy az utolsó korszakban, noha gazdasági szempontból sikeresen működött az Ante Markovic féle szövetségi kormány, ez a romlott szervezett bejelentette, hogy nem fog a szövetségi kormánnyal tárgyalni, hanem a köztársasági kormányokkal.    

                Jugoszlávia teljes diszkreditációja, és azok lejáratása, esetenként gúnyos kifigurázása, akik esetleg nyilvánosan is igyekeznek rámutatni, bebizonyítani, hogy nem volt azért annyira szörnyű a helyzet abban a jugoszláv diktatúrában, teljesen érthető. Az utódállamok politikusai mellett ebben érdekeltek (voltak) a külföldi hatalmak, nagyhatalmak, szomszédos országok is. Akik mind örömmel nyugtázták a kellemetlenkedő, csökönyösen saját útját járó, fegyelmezhetetlen, nehezen befolyásolható, mindenek felett még katonailag is erős Jugoszlávia szétverését. A szétverésben pedig kisebb-nagyobb aktivitással maguk is részt vettek, de ezt ráfogták a „mesterséges tákolmányban” élő népekre, nemzetekre, nemzetiségekre, akik „eleve utálták egymást és csak az idő kérdése volt mikor ugranak egymás torkának”.

                Mint ahogy írásom első részében (YU 1.) is megemlítettem, lehetetlen rövid terjedelemben átfogó képet alkotni arról az országról, ahol éltünk s amely megszűnt létezni. Az összefoglalóm, lehet, hogy túl idillikusra sikeredett. A mai állapotokhoz képest nem túlzás ez az idillikusnak tűnő kép. Természetesen, okkal kérhetik tőlem számon, hogy sok mindent meg sem említettem .Sok minden nem fért bele ebbe a két folytatásba (zárójelben hozzáteszem, hogy ez az írás a fele annak, amit eredetileg megírtam, de hosszúnak találtam és könyörtelenül meghúztam), de az egész, mint ahogy a legelején is megírtam, barátom felvetésére íródott. Most látom, hogy egy konkrét kérdésére nem válaszoltam: kinek nem volt jó Jugoszlávia.

                A legrövidebb (koránt sem teljes) válasz: azok nem érezték magukénak azt az országot, azt a rendszert, akiknél a nemzeti, vallási érzés és hovatartozás meghatározó, mindennél fontosabb értéket jelent(ett), továbbá azok, akiknek megvolt a képességük vállalkozást felfuttatni és meggazdagodni. Az ilyenek rendszerellenesnek számítottak, azokkal együtt, akik különböző tisztességtelen ügyeskedések, manipulációk által nyomultak volna akár az üzleti életben, akár a politikában. Ezeknek a jelenlegi rendszer hozta meg a Kánaánt.

U.I.

Izabella nővéremnek sok boldogságot és jó egészséget kívánok születésnapja alkalmából! 

YU (1.)

Nincs neked valamilyen írásod a régi Jugóról? Egyszerű, érthető, tárgyilagos összefoglaló arról, milyen is volt, mi volt jó, mi nem, kinek volt jó, kinek nem, miért esett szét, ilyesmi? A gyerekek már itt születtek, sokszor szóba kerül honnan jöttünk, hol éltünk, milyen volt az élet a háború előtt. Amikor hazamegyünk Vajdaságba értetlenül fogadják, hogy az idősebbek mint gyakrabban emlegetik „ a régi Júgóban sokkal jobb volt”. Te újságíró vagy, ott éltél, ismerted jól az országot, a rendszert, miért nem próbálod meg röviden összefoglalni?

Megpróbálom. Annál is inkább, mert még két, legfeljebb három évtized és eltűnik az „utolsó mohikán” is, aki autentikusan el tudná mondani, megmagyarázni – ha esetleg még valakit érdekelni fog – mi volt Jugoszlávia, milyen volt az élet abban a (társadalmi-politikai berendezkedése alapján) kísérleti országban, hogyan működött, mit jelentett az az egyedülálló jugoszláv érzés, amit csak az ért meg, aki ott élt.

Jugonosztalgiának nevezik azt a jelenséget, amivel a világhálón szörfözve mind gyakrabban lehet találkozni. Ahol a mi korosztályunk (plusz-minusz tíz év) az egykori Jugoszlávia minden szegletéből, de nagyon sokan olyanok, akik külföldre kényszerültek menekülni a hazaárulást követő tragikus összeomlásból, szívesen emlékeznek arra az országra, melynek értékeit akkor nem tudtuk kellően megbecsülni és megőrizni. A hozzászólók gyakran sorolják, hogy lakhelyükön, városukban hány sikeres vállalt működött, ahol manapság elképzelhetetlen átlagfizetéseket kerestek, amiből jól éltek, költekeztek, minden évben nyaraltak és még félre is tudtak tenni... (Lokálpatriotaként én is felsorolhatnám az egykor sikeres óbecsei gyárakat, üzemeket, amelyek közül ma már csak egy működik, azt is kiprivatizálták a becseiektől, úgy, hogy nem sok haszna van a városnak belőle). Persze, nosztalgia, mindenki szebbnek, idillikusnak látja azt a korszakot, ahol fiatalként élt – vetik fel a kétkedők és a „csettelők” nosztalgiával átszőtt visszaemlékezéseire sortüzet nyitnak, ahol az elvakult nacionalista seregek rémtetteit kezdik sorolni, majd egymást vádolni azzal, hogy ki kezdte, ki volt a kegyetlenebb. És persze felvilágosítani a nosztalgikusokat Tito és a Párt által gyakorolt diktatúráról, amit akkor nem vettünk észre, mert egy kollektív tudathasadás állapotában lebegtünk. Mondják ezt többnyire azok és olyanok, akik nem éltek abban az országban, abban a rendszerben, vagy még gyermekek voltak. Az ellenérvekre pedig az általános válasz: „ha olyan jó lett volna az a Jugoszlávia, nem esik szét”.

Koránt sem volt tökéletes az önigazgatású szocialista Jugoszlávia, de abban szinte mindenki egyet ért, hogy az azt követő, jelenlegi vadkapitalista, a velejéig korrupt és romlott rendszernél, amely most dühöng az elszegényedett és jelentéktelen utód-államocskákban,  összehasonlíthatatlanul jobb volt. Barátom által meghatározott konkrét kérdésekre,  megpróbálok a lehető legrövidebben válaszolni (miközben a teljes válasz érvekkel, adatokkal, bizonyítékokkal többkötetes könyvet igényelne).

Mi az ami jó volt? Ami a legjobban hiányzik: az egzisztenciális és szociális biztonság, a viszonylagos, élhető jólét. Munkahely tisztességes fizetéssel, a társadalom segítsége a lakásgondok megoldásában, ingyenes és magas szintű oktatás, egészségügyi ellátás, közbiztonság. Az olyan emberi tulajdonságok mint az erkölcs, tisztesség,  kölcsönös megbecsülés, emberiesség, segítőkészség, nyíltság, egyenlőség, általános optimizmus, lazaság és az, hogy a rendszer ösztönözte a kezdeményezést, támogatta a tehetségeket minden területen. És az a kellemes érzés, hogy az országot megbecsülik a világban, nem kezelik le jelentéktelen, könnyen befolyásolható államként, mert makacsul kiáll érdekeiért és nem tűri a különböző hatalmak és nagyhatalmak beleszólását politikájába, már azért sem, mert maga mögött tudja az egykor a világpolitikában jelentős harmadik blokkot, az El nem kötelezett országok nem lebecsülendő tömegét, melynek alapító tagországa volt.

Ami nem volt jó: a túlkomplikált társadalmi-politikai-gazdasági rendszerre rátelepülő és elburjánzó bürokrácia, feleslegesen sok és költséges hivatásos tisztségviselő, akik a különböző, indokolatlanul nagyszámú társadalmi-politikai szervezetekben fontoskodtak és a laza munkamorál.

De talán a legrosszabb az volt, hogy kifejlődött az elit (politikusok, egykori harcosok, veteránok és magas rangú katonatisztek) második, harmadik korosztálya, akik az egész rendszerből csak annyit fogtak fel, hogy nekik jár a kivételezett státus. Ők már Nyugaton tanultak, luxus körülmények között éltek (noha szüleik igyekezték őket kordában tartani, hogy ne hivalkodjanak, mert az távol áll a kommunista erkölcstől) és úgy érezték, hogy megengedhetnek maguknak sok minden olyant, amit az egyszerű önigazgató nem. Például, hogy ócsárolják azt a rendszert, amiben élnek és amely lehetővé tette számukra kivételezett státusukat, hogy nacionalista felhangokat üssenek meg, hogy nemzetmentő, rendszerváltó demokratáknak képzeljék be magukat. Azzal a fő céllal, hogy történjék bármi is az országgal, az egyszerű emberekkel, ők kivételezettek fognak maradni, hiszen ezt szokták meg egész életükben. Ezek a patkány-komcsik vígan vedlettek át, ők lettek a legbőszebb antikommunisták, legájtatosabb hívők, népük sorsát szívükön viselő nemzetmentők. Az ország vesztét lényegében a rendszer kegyeltjei okozták, azok a politikusok, értelmiségiek, akikben – nem kis külföldi „segítséggel” – a Közép-  és Kelet Európában végbement változások hatására feltámadt a „küldetéstudat”, hogy sajátos módon – mindenekelőtt saját érdekeiket szem előtt tartva – végrehajtsanak egy sajátos rendszerváltást. Ahol minden megváltozik, csak ők maradnak. Az antikommunista hullám által feltámadt nacionalista őrület segítségével.

Jugoszlávia tehát nem esett szét csak úgy magától, mert nem volt jó. A lakosság nagy többsége is elégedett volt, ám a vezetők megmondták az embereknek, hogy mi az ami legjobban hiányzik nekik, amit a kommunista diktatúra elnyomott: a nemzeti érzés! Ezek után történt az, amit Techet Péter, magyar publicista a Magyar Nemzet hasábjain a minap így fogalmazott meg: „A jugoszláv példa bizonyítja, hogy a nacionalizmus valóban egy értelmiségi konstrukció, amely azonban olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy egymás mellett élő emberek, barátok, családtagok fordulnak végül egymással szembe. (...) A nacionalizmus nem más, mint a Carl Schmitt által leírt politikai szembenállás: meglévő ellentétek akkor fokozódnak politikai konfliktussá, ha már csak barát és ellenség létezik, és minden más tartalom eszerint csoportosul. A barát–ellenség szembenállásnak számos oka lehet, de lényege már nem egy-egy konkrét különbség, hanem a totális szembenállás, amiben nincs harmadik pozíció, és nincs megegyezés. A nacionalista értelmiségi köröknek sikerült Jugoszláviában a nép között meglévő, de elfogadott különbségeket ilyesféle politikai konfliktusokká fokozniuk: hirtelen barátokra és ellenségekre szakadtak többnemzetiségű falvak, és az érintettek később, a háború után sem tudtak mást mondani, mint hogy „de hát békésen éltünk egymás mellett”. (...) Az egykori jugoszláv tagállamok átélték, miként eshet szét a nacionalista őrjöngés hatására, külső nyomásra, illetve belső hisztéria következtében egy sikeres államalakulat. (...)Jugoszlávia példája megmutatta, hogy kis csoportok is sikeresen tudnak nagy nacionalista tüzeket gyújtani. A szerb, horvát vagy bosnyák nacionalizmus sokáig csak értelmiségi körök siránkozása volt, az emberek tényleg békében éltek egymás mellett – de mivel a közbeszédet nem a nép, hanem az értelmiség formálja, egy kis csoport is óriási hatást tud kifejteni. Jugoszláviában miközben az emberek az etnikai határokon átívelően dolgoztak, utaztak, házasodtak, kialakult egy olyan nyelvezet, amelynek hatására ugyanezek az emberek hirtelen fegyvert fogtak egymás ellen. Addig sem tagadta senki a meglévő különbségeket, de csak a nacionalista nyelvezetnek sikerült e különbségek alapján barátokra és ellenségekre szakítania a többnemzetiségű államalakulat lakosságát.”

Hogy mit adott fel önként, vagy kiszolgáltatott helyzetbe sodródva az egykori Jugoszlávia lakossága a „rendszerváltók” hamis ígéreteiért, a nemzeti boldogulás tömjénillatú reményében, arról a következő részben szólok.

Folytatás következik július 14.-én.