Átrepülők

„Születtem... az általános iskolát...  fejeztem, majd a gimnáziumba iratkoztam, ahol... érettségiztem...” Mint annyi minden más, a munkahelyi pályázatra írt önéletrajz szokásos formája is gyökeresen megváltozott. A CV immár nem a születéssel kezdődik, az általános iskolára vonatkozó részt is feleslegesnek tartják (természetesen kivételt képeznek azok a személyek akiknek ez a legmagasabb tanulmányi lépcsőfok) és fordított a sorrend: a legmagasabb iskolai végzettséggel kell kezdeni és a legutolsó munkahellyel. Fontos követelmény, hogy a CV legyen áttekinthető, tömör, minden sallangtól mentes.

 A HR menedzsereknek nincs türelmük több oldalas kisregényt olvasni. És a különböző kézírásokkal vesződni. A CV-t számítógépen kell megszerkeszteni. A régi rendszer kézzel írt önéletrajzokat kért, mert egy kézírás, grafológiai elemzés nélkül is sok mindenről árulkodik. Mennyire pedáns, rendszerető a pályázó, vagy éppen az ellenkezője, ha a papíron netalán zsírfoltok vagy kilöttyent kávé nyomai fedezhetőek fel. A mai CV kötelező tartozéka a fénykép, a végén a jelentkező idegennyelv tudására, számítógépes jártasságára és családi állapotára vonatkozó adatok után kívánatos felsorolni egyéb érdeklődését, hobbijait is (zárójelben jegyzem meg, hogy ez veszélyes lehet, mert akinek túl sok a hobbija amit szenvedélyesen űz, nehezebben lesz befogható a napi 10 – 12 órás robotolásra).

A múlt rendszer pályázati gyakorlatában az utolsó mondatban tüntette fel a jelentkező, hogy tagja-e a JKSZ-nek és mióta. Ez így illett: a legvégén, nem hivalkodóan, mert párt tagság léte elvben nem kellett, hogy befolyásolja a jelentkezés eredményességét. Kivéve a magasabb, vezetői megbízatások esetében, de ha a jelentkező szakmai kvalitásai meggyőzőek voltak ezek döntő érvként jelentkezhettek. Világosabban fogalmazva: lehetett párton kívüli személy is akár vezető pozícióban (egy bizonyos szintig) kiemelkedő szakmai tudással, tapasztalattal. „Közönséges” munkahely esetében pedig elsősorban a tudás, a tapasztalat, a szorgalom, a tisztesség és hasonló pozitív emberi tulajdonságok számítottak. Elvben a kommunista erkölcs összeférhetetlennek minősítette, hogy a párttagsággal bárki is előnyként visszaéljen.

A munkát keresők nagyon jól tudják, hogy mai időkben mekkora előnyt jelent a „megfelelő” párttagság a foglalkoztatáskor. Különösen ha állami munkahelyről vagy olyan munkahelyről van szó, amely kapcsolatban áll az állami szervekkel. A hatalmi pártok vezetői sem tagadják, hogy nagyon sokan egzisztenciális okokból csatlakoznak a párthoz, tisztán csak a boldogulásuk, pályafutásuk vagy vállalkozásuk felfuttatása érdekében. A hatalmi pártoknak fontos, hogy a tagságuk terebélyesedjen, mert ily módon terjesztik hatalmukat, ellenőrzés alatt tartják a gazdasági, politikai, kulturális élet minnél nagyobb szegmensét. A Párt ugyanis nem csak ad, olykor kér is szolgálatokat. Persze nem olyanokat, mint amilyeneket a háború alatt a KP rendelt el hithű tagjaitól, hogy például pártfeladatból ellenséges lőszerraktárat kell felrobbantani. Legtöbbször csak annyit hogy választási kampányok során végezzenek el bizonyos meghatározott feladatokat...

Ennek a kiszolgáltatott helyzetnek köszönhetően például a szerbiai többpártrendszerben az összes lakossághoz viszonyítva a hatalmi pártnak, a haladóknak sokkal magasabb az aránya, mint ami Jugoszláviában az egypárt rendszerben volt. A JKSZ-nek történelme során a legmagasabb tagsága 1981 végén volt, amihez hozzájárult az is, hogy az előző évben hunyt el Tito és az iránt való tiszteletből és a mai szemszögből tekintve nehezen magyarázható közhangulatnak köszönhetően a legmagasabb volt a JKSZ-hez csatlakozók száma. Egészen pontosan: 1981 végén a JKSZ-nek 2.117.083 tagja volt, ami a lakosság 9,5 százalékát jelentette (Vajdaságban 203.350 tag, a lakosság 11 százaléka). A belgrádi társadalom kutató intézet, a Cesid adatai szerint manapság Szerbia lakosságának több mint 20 százaléka (!) a Szerb Haladó Pártnak a tagja. Ha ehhez még hozzáadjuk a „haladókat” támogató pártok, például Vajdaságban a VMSZ tagságát, ez az arány olyan mértékű, amit a kommunistáknak az egypárt rendszerben nem sikerült megközelíteni sem.

Mindezt pedig a következők miatt írtam le: a napokban egy társaságban – mivel az elhangzottak nem voltak nyilvánosak úgy fogalmazom, hogy „ismerősöm ismerőse”, egy ötvenes éveiben járó belgrádi személy – elmesélte párttagságának pontos történetét:

„ Az első párt, természetesen a JKSZ volt, ahova azért ajánlottak be, mert  aktívan részt vettem az Ifjúsági Szövetség munkájában és – noha ma már bután hangzik, meg nagyon sokan le is tagadják – én büszke voltam a tagságomra és igyekeztem felelősségteljes magatartással meghálálni a bizalmat. A párt később (1990-ben – szerk.megj.) testületileg átvedlett az SZSZP-be. A zűrös időkben tapasztaltam, hogy mindenki keresi a kapcsolatokat, a „vezát” és egy jobb munkahely érdekében csatlakoztam a JUL-hoz. Végül a „júlosok” nem segítettek és még október 5. előtt, időben leléptem. Demokratává váltam, Kostunica irányzatát találtam hozzám közel állónak, a nemzeti érzéseimből fakadóan, de rövidesen kiderült, hogy a DS a nyerő Szerbiában. Átigazoltam.  Tadic pökhendi butasága miatt távoztam a DS-ből, amikor elveszítettük a szinte megnyert választásokat. Láttam, hogy bizonyos üzletemberek milyen jól jártak, lényegében kifosztották Szerbia gazdaságát, én viszont nem tudtam a privatizációs fazéknak még a közelébe sem férkőzni. Amikor megjelent Vučić a haladóknál és elkezdte az üzletemberek és volt miniszterek felelősségre vonását, elszámoltatását, letartóztatását felcsillant, hogy végre megjelent egy igazi politikus, aki rendet tesz az országban. Természtesen beiratkoztam a haladókhoz. Ahol éppen nem annyira rózsás a helyzet mint ahogy gondoltam, a munkahely az rendben, sőt, sikerült a rokonság közül is az unokaöcsköst munkahelyhez juttatni. De nem tetszik ez az egyszemélyes önkényuralom és majd meglátom hogyan alakul. Ha megszerveződik egy újabb, ígéretes párt, nincs kizárva, hogy csatlakozom. Az biztos, hogy egyik korábbi párthoz sem fogok visszatérni, mindegyik lejáratta magát, amikor hatalmon volt”.

Elgondolkodtam azon, hogy ha ez a személy pályázati CV-ben leírná pártbeli pályafutásának történetét, az milyen hatást váltana ki egy esetleges felvételi bizottságnál. A kézenfekvő válasz a negatív, hiszen szemlátomást egy klasszikus „átrepülő” a jelentkező, aki érdekből váltogatta a pártokat (persze, lehet olyan védő beszéd, hogy időközben változott a szemlélete, a régi pártjában már zavarták a hiányosságok és az új párt minden esetben haladóbbnak bizonyult).

De az is megtörténhet, hogy a bizottság a jelenség pozitívumát értékelné: ez a személy a mindenkori hatalomhoz ragaszkodik, ilyenekre van szükségünk!

  

Júniusi illatok és szagok

Június. Még néhány nap és virágba borulnak a hársfák. Majd éjszakára is nyitva hagyjuk az ablakokat, hogy a nosztalgikus illat elárassza a lakást. Hasonlóan mint a zene, a hangoknál is finomabb illatok kifejezett asszociatív erővel hatnak rám. Ha valóságban nem is, de a gondolataimban a júniust szülővárosomban töltöm. „Júniusban mindig újra utazni kezdek...” írta Márai a Négy évszakban. De amíg ő a szó szerinti utazásra gondolt, én a képzeletbelire, az illat szárnyán.

A hárs illata minden júniusban egy boldogabb világba röpít vissza, amikor a várost még Becsének nevezték (időbeli meghatározásra vonatkozik, szülővárosom nem az átnevezéstől vált boldogtalanabbá). Lenge nyári ruhácskába öltözött mosolygós, vidám lányokkal találkozom, a Zöldfás utcán, a színház előtt, a Pogácsán, az alsóvárosi Köztársaság utca árokpartján a virágzó hársak alatt gyermekkori zenész barátaimmal fényes hangszerekről és sikeres fellépésekről álmodozunk... Az egész városban a hársfavirág illatta balzsamosságával lebeg a levegőben.

            A másik meghatározó kora nyári illat a friss szénaszag. Még kisiskolás voltam, amikor a becsei Hegyi nagyapámmal (a tordai Csorba nagyapámat nem ismerhettem meg, mert elhunyt, amikor egy éves voltam) mentünk ki a Tisza töltésre kaszálni. Amíg ő kaszált, én pipacsot szedtem. Ott éreztem meg „a mezők üde lelkét” (Arany János), melyhez a Tisza szőke, hűs illata keveredett. Amikor megszólalt a déli harangszó (mezőn messzire elhallatszik a templom harangja), nagyapám kenyeret, a Nap melegétől olvadozó szalonnát és vöröshagymát vett elő, bicskájával falatokat vagdalt, én pedig jó étvággyal eltüntettem a „katonákat”. A munka végeztével a frissen kaszált szénát villával a kocsira rakta, létrán felmásztunk a tetejére és magasról fütyültünk a világra. Noha nem volt egyszerű a le- és felszállás erre az illatozó rakományra, hazafelé menet kétszer is megismételtük, mert nagyapám lova minden konkrét parancs nélkül is félrehúzódott és megállt az útközbe eső két kocsmánál, ahol nagyapámnak rendelés nélkül hozták a kupica pálinkát, nekem meg kabeszót (Cocktát nem tartottak).

            Nagyvárosban az illatokat elnyomják a szagok: a benzingőz, a csatornahálózat bűze amit helyenként valamilyen huzat ránt a felszínre, a pincékből kiáramló fojtogató dohos szag,  gyorséttermek környékén égett étolajszag... Parkok, fás utcák, fasorok környékén a természet illatát többnyire csak este, eső után lehet esetleg megérezni. A Duna korzón, a Margit szigeten vagy a Római parton, ha fujdogál a szellő, fel lehet ismerni ugyanazt a Duna-illatot mint Újvidéken (ami más, mint a Tisza illata). Előkelő helyeken, cukrászdákban, éttermekben ínycsiklandozó sütemény és étel illatok csalogatják a vendégeket, kellemes az (mesterséges) illat a bevásárló központokban, mozikban, színházakban, koncerttermekben is, az uszodákban pedig a klór szaga dominál...

Mindennapi utazásom során a következő szagokkal találkozom: reggel a tömegközlekedésen tusfürdő, izzadtsággátló, borotválkozás utáni illatosító és igénytelen női parfümök szaga (az igényesebb illatokat használó nők kevésbé veszik igénybe a tömegközlekedést); a Szentlélek téren gyros érződik, a HÉV Batthyány tér-i megállójában az a  marhahúsból készült szósz, amit pizzára kennek (sokáig azt hittem marhapörköltet főznek valahol a környéken, de nem, lenyomoztam) a Deák Ferenc tér-i metró állomáson kürtös kalács illata, a Hősök terén tömény benzingőz. Visszafelé pedig a villamoson dominál az áporodott izzadtság szag, különösen ha fentről lógó fogantyúba kell kapaszkodni.

            Amikor még járművek nem szennyezték a levegőt, a városoknak is volt, állítólag, jellegzetes, meghatározó illata. A XVII. században, például. Montaigne ugyanis egyik esszéjében Velencére, Párizsra, Rómára az ott tapasztalt illatokon keresztül emlékezik. Arra én is felfigyeltem, hogy egészen másmilyen szaga van a budapesti, a párizsi vagy a londoni metrónak.

            Ha már Montaigne-t említettem: a világirodalom számos ismert alkotójára (Goethe, Hugo, Zola, Daudet...) nagy hatással voltak az illatok és ezek asszociatív ereje, amiről akár több tanulmányt is lehetne írni. A legismertebb talán Charles Baudelaire Exotikus illat című verse, ahol a költőt színes bőrű szeretőjének, Jeanne Duval testének illata röpítette egzotikus tájak felé (ahol fiatal korában személyesen is járt).

            A vers záró versszaka eredetiben így hangzik:

            „Pendant que le parfum des verts tamariniers

            Qui circule dans l’air et m’enfle la narine,

            Se mele dans mon ame au chant des mariniers.”

            amit Tóth Árpád így költött át:

            „Zöld tamariszkliget lelke a légbe gyűl

            s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám

            s a matrózok dala lelkembe elvegyül.”

            Babits Mihály pedig így:

            „Míg az illat, mely a zöld átánokból árad

            s dagasztva orrlyukam az enyhe légbe gyűl,

            s a matrózok dala lelkemben elvegyül.”

            Nekem nem sokat mond a tamariszkliget (Babits kikereste a botanikai szótárban, hogy a tamariscus magyarul átán)  lehelete és illata, nem találom hívogatónak, mert még nem jártam Srí Lankán.

            De annál inkább a becsei Zöldfás utca hársfáinak illatát.

Eurovízió: Európa érzelemre éhes

Amikor a dal elején felsírtak a hegedűk a zongora kísérettel, egyszerre több, bársonyosan romantikus filmrészlet jelent meg lelki szemeim előtt: Római vakáció, Casablanca, Valamit visz a víz... Érzelmek, amelyeket egy portugál fiú könnyedén és őszintén átadott. Anyanyelvén, portugálul. A szöveget kevesen érthették, de Európa, 180 millió tévénéző és 42 ország szakzsűrije megértette az üzenetet. Salvador Sobral fölényesen győzött és végre bebizonyosodott az, amit már évek óta írok az Eurovíziós fesztivál kapcsán: nem recept, nem „eurovíziós hangzás”, nagyívű mesterkélt patetikával angolul előadott („hogy mindenki értse”) „jól összerakott” produkció kell. Hanem őszinte ihletett dal. Ugyanez a magyarázat Pápai Joci sikerére is, aki a 8 helyen végzett.

            Tovább gondolom: az a tény, hogy Európa megértette és fogadta a dal üzenetét reményre ad okot. A lehangolóan rosszul indult XXI század elején az elidegenedett, a végletekig elanyagiasodott, eldurvult viszonyok, az elit által, hátsó szándékkal módszeresen végzett tömegbutítás közepette, törtető, erkölcstelen kétes műveltségű politikusok vezetése alatt úgy tűnt, hogy lassan kiveszik minden emberi érték, érzelem, szeretet, szerelem. A Szép, a Jó, az Igaz, az Őszinte mintha már senkit sem érdekelne a Pénz diktatorikus uralmában. Talán mégis van remény? A politikai és gazdasági elit által teremtett emberietlenség alatt a tömegek még értik és fogadják az igazi értékeket. Európa érzelemre éhes... Talán.

            „A portugál fiú olyan átérzéssel adta elő dalát, hogy életemben először én is három percig minden figyelmemet az Euróvíziónak szenteltem...” olvasom az egyik tudósításban a fesztiválról. Az Euróvízió hivatalos magyar FB rajongói oldalán pedig ezt a minősítést: „ Zsíros hajú, gyűrött igénytelen öltözékű hang nélküli nyekergés”. Hát igen! A fentiekben említett tömeges butítás sokaknál elérte célját...

            Az idén Kijevben rendezett fesztivál döntője számos egyedi, érdekes, esetenként szürrealista produkciót hozott. Végre eltűnőnek látom az idegesítő sablonokat a dalokban, már csak a szervezés ragaszkodik a pontosan kitervezett, előre meghatározott elemekhez. Mindenhol ugyanaz a körítés, látvány és hangtechnika, a műsor felépítése, ugyanazokat az utasításokat hajtják végre a jópofizó szellemeskedő műsorvezetők. A helyszínt adó város video bemutatásán kívül a helyi jelleg nem jelentkezik, ezek szerint bárhol meg lehetne szervezni, bárhonnan lehetne sugározni a döntőt, ahol akad egy nagyobb csarnok. Akár Dabasról is. Így van ez, amikor a természetes lazaságtól messze álló, a kidolgozott és beválltnak tetsző sablonokhoz annál inkább ragaszkodó Észak Európa-iaké a döntő szó.

            Szerencsére kiveszőben van az általam annyiszor bírált „euróvíziós hangzás” is, amit a svédek teremtettek meg. A svéd zeneszerzők és producerek az európai popzene guardiolái. Ők ismerik a „tutti receptet”, össze tudnak bármilyen, sikerre éhező országnak rakni egy nyerő számot. Így diadalmaskodtak néhány éve az azeriek, akiknek politikai okokból nagyon fontos volt, hogy a fesztivál rendezésének jogát elnyerhessék. De mint ahogy a Guardiola koncepció a fociban, a svéd koncepció a popzenében is unalmassá vált (személy szerint egyiket sem kedveltem soha). Ennek ellenére a kijevi döntőn még mindig hat ország kért svéd receptet, közöttük, ami a legmegdöbbentőbb, a világ könnyűzenéjének egyik vezető országa, az Egyesült Királyság is! Le is égett rendesen. Mint ahogy az utóbbi években rendszeresen. Ehhez, persze hozzá tartozik „a kicsik” kicsinyes bosszúja is... A szombat este elhangzott 26 szerzemény között egyébként mindössze hatnál véltem felfedezni a svéd receptet.

            A svéd recept helyett, mint említettem, láttunk számos teljesen egyéni, ötletes, eredeti, sok esetben meghökkentő produkciót: a román lány jódlizott (!?), a nyerésre esélyesnek mondott olasz énekes egy gorillával táncolt a színpadon, az azeri fekete rúzst használó énekesnő merészen erotikus mozdulatokkal indította szereplését, mellette egy létrán egy lófejű férfi állt, ő pedig a dal előadása közben egy táblára firkált krétával, a norvég csapatban valamilyen furcsa álarcot viseltek a zenészek, a moldáv vokalista csajok menyasszony csokorba rejtett mikrofonba énekeltek, a fehérorosz pár pedig a dalt befejezve forró, szerelmes csókot váltott. Külön említem meg a Jacques nevű horvát énekest, akiben egyszerre több énekhangú személyiség lakozott, egyaránt jól énekelt bariton fekvésben, majd a tenoron keresztül szopráni magasságokat is kihúzott! Közben félig frakkba, félig bőrkabátba öltözött és tornacipőbe.  

            Pápai Joci produkcióját a Dal verseny kapcsán már agyondícsértem. Véleményem szerint a második legjobb szám volt, a portugál után. Fontos kiemelni, hogy ez a két szám nem angolul, hanem eredetiben hangzottak el. Meglepett, hogy a szakzsüri, kivéve Horvátországot és Szerbiát, ahol magasan értékelték (12 illetve 10 pont) fukarkodott szavazataival. De azután a közönség felhozta a magyar csapatot a megérdemelt szintre.

            A minden évben a szavazáskor jelentkező oda-vissza szavazás jelensége is szerencsére csökken. Akik még mindig kitartanak ez a visszatetsző gyakorlat mellett a görögök és Ciprus (ki is fütyülte a közönség), valamint az északiak. Sajátos meglepetésként könyveltem el, hogy noha Moldávia, mint mindig Romániára adta a legmagasabb pontoszámát, Románia ezúttal nem viszonozta, a holland nővéreket hozta ki legjobbnak.

            Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy az olasz és a spanyol énekes is kiemelte ragaszkodását a foci iránt. Hát persze! Rövidesen Real-Juve döntőre kerül sor a Bajnokok Ligájában.

            A kijevi fesztivál az Ünnepeljük a sokszínűséget jelszó alatt zajlott. Ez a jelszó vidékeinken nem éppen nyerő pillanatnyilag...   

             A bejegyzés elején elmulasztottam feltüntetni a nyertes szerzemény címét: Amar pelos dois. Szabad fordításban: szerelem mindkettőnknek. A portugál-brazil szerzeményekben gyakran jelentkező „coracao” –val az utolsó sorban találkozunk: „ O meu coracao pode amar pelos dois” (Szívem kettőnkért dobban). A sors kegyetlen fintora, hogy ez az érzelmes szív, Salvador Sobral „coracao”-ja sürgős orvosi beavatkozásra, átültetésre vár.  

Sör és joghurt

Köpült-e valaki vajat május 1-jén? Ha igen, szívesen vásárolnék abból a termékből. A népi hiedelem szerint ugyanis elődeink ezen a napon köpült vajat használtak fülfájás ellen! Hogy milyen módon, ezt nem tudom. Lehet, hogy lefekvés előtt telerakták hallójáratukat (Szakács Béla elírása szerint: hellójárat) vajjal, esetleg felforrósított állapotban öntötték bele? De lehet, hogy egyszerűen kenyérre kenték és orálisan juttatták a szervezetbe. Majd kipróbálom mindegyik variációt és beszámolok.

            Talán kevésbé ismert adat, hogy május 1.  Szent Jakab apostol napja. Ezzel kapcsolatban is létezik egy jó történet: a pogányok annak idején rágalmazták (tudnék egy mai használatos durva kifejezést is ideírni: leku...vázták) Valburga nevű hajadont, mert Jakabbal és Fülöppel, tehát férfiakkal járta a terepet és végezte a tömegek hittérítését. Valburga, hogy bebizonyítsa tisztességét, mi több: a szüzességét, a földbe döfte vándorbotját, és láss csodát! a vándorbot (bizonyos idő után) kizöldült! Innen ered (részben) a természet megújulásának, valamint a szerelem (és ami ezzel jár) szimbóluma, a Májusfa („áll, mint a Májusfa”). Ugyanezzel az eszközzel vallottak szerelmet egykoron a szégyenlős legények a kiválasztott menyecskének. Évente egyszer. Megvárták május elsejét és a menyecske háza előtt a földbe szúrták a Májusfát. Tízemeletes, negyvenlakásos épület esetén a hajadonok egymás között eldöntötték kinek szól (és kitől jön) a vallomás.   

            A hiedelemhez, vagy inkább a paraszti megfigyeléshez tartozik az is, hogy ha május első napján esik az eső, azért nem szabad bosszankodni. Ellenkezőleg! Örülni kell, mert gazdag lesz a termés.

            A fentiekben említett szokásoktól és hiedelmektől sokkal ismertebb és fontosabb immár 127 éve, hogy május első napja a munka és a  munkásosztály ünnepe. A nincstelen proletárokat már senki sem említi, Magyarországon is hivatalosan a Munkavállalók Ünnepe. Ezúttal nem térek ki arra, hogyan verte át a legalattomosabb módon az új rendszer a munkásosztályt, hogyan mondott le ez a réteg – fontos hozzátenni: kiválasztott vezetőin keresztül! - önként, a demokrácia áldásában és a jólét ígéretében bízva a hatalomról, hogyan került olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint másfél évszázaddal ezelőtt, amikor nagy nehezen sikerült kiharcolnia, hogy ne napi 16 órán, hanem „csak” nyolc órán át zsákmányolják ki. Ideje lenne a 3x8 óráért és a tisztességes foglalkoztatásért (fizetett nyujgdíjjárulékkal, évi szabadsággal, szabadnapokkal stb) ismét harcba szállni. Igaz, kevesebb a remény a sikerre, mint a XIX században.

            A Magyar Népköztársaságban és a hasonló szocreál országokban hagyományosak voltak a Május 1-jei felvonulások. Ahol a dísztribünön feszítő elvtársak előtt a korábbi években inkább a hadsereg erejét fitogtatták, a későbbiekben a gazdaság és az egész társadalom elkötelezettségét a rendszer iránt. Érdekes látni nem is olyan régi (színes) fotókat a 80-as évekből, ahol a termelői vállalatok felvonulói mellett ott büszkélkedtek felirataikkal az Operaház, vagy az ELTE dolgozói is!

 Megjegyzem, hogy akkori hazámban, Jugoszláviában – részben azért is, hogy ne hasonlítsunk a szocreál táborhoz, amitől Tito minden szempontból igyekezett távolodni – 1965-ben beszüntették a Május 1-ei felvonulásokat. Pontosabban: úgy határoztak, hogy csak öt évente rendeznek katonai felvonulást éspedig a Győzelem napja, május 9. alkalmából. Ennek katonai-politikai okai voltak, be kellett mutatni a világnak, hogy Jugoszlávia továbbra is a 4. legnagyobb katonai hatalom Európában. A miheztartás végett, hogy azért akárki ne induljon el ellenünk. Az utolsó ilyen jellegű katonai felvonulásra egyébként 1985 május 5-én került sor, a fasizmus feletti győzelem 70. évfordulója alkalmából, a hadsereg, rendőrség, területvédelmi egységek mintegy 11.000 tagja vonult fel, több mint 760 harci jármű gördült végig, helikopterek, repülőgépek húztak el Belgrád város, pontosabban a Szövetségi Képviselőház épületénél felállított dísztribün előtt. Ahonnan már hiányzott az öt évvel korábban elhunyt Tito marsall. Nagyon hiányzott, mert 1990-ben már e hadi potenciál egyes vezetőinek a fejében a legsötétebb hazaáruló gondolatok motoszkáltak és nem is került sor díszfelvonulásra.  

Jugoszláviában a Munka ünnepe mindig (legalább) két napos ünnep volt. Ezt a szép hagyományt átmentette Szerbia Köztársaság is (de Horvátország például nem, ott hasonlóan, mint Magyarországon május 2-án már dolgozni kell(ene). A két ünnepnap közötti munkanapot általában áthidalták s ennek köszönhetően a legszebb tavaszi hónap négy-ötnapos pihenéssel indult. Az idén négy napossal. Az ország vezetése már azért sem erőltette a Május 1-ei felvonulást, mert tudta, hogy az emberek nagy része ezen a napon kivonul a természetbe, ott süt, főz a szerbek csevapot és egyéb finomságokat forgatnak a "rostiljon", a magyarok a bográcsot (nagyobb társaság az üstöt) részesítik előnyben, amiben halászlé vagy paprikás rotyog.

Magyarországon a virsli-sör kombinációnak hagyományát emlegeti mindenki Május 1 és a majálisozás kapcsán. (Ez is egy szimbolikus erejű különbség az egykori két rendszer között: virsli vagy csevap, a kisebbségi sorban tengődőknek bográcsos). Számos internet portálon megmagyarázzák ennek okát: a virsli és a sör is ipari termék, amit a munkásosztály termel, ezek fogyasztásával tehát saját termékük iránti keresletet növelik. Abból kiindulva, hogy a két háború között a sör még az uraság italának számított, azzal, hogy az ötvenes években a munkásosztály számára is hozzáférhetővé vállt ez a nedű, a melósok is megtisztelve érezték magukat. És praktizálták is rendesen az urizálásnak ezt a megnyilvánulását. Szerintem a sör komolyabb eledel után jobban csúszik, mint a kétes összetevőkből készült kalóriaszegény virslire, de nem erőltetem véleményem.

Már azért sem, mert be kell vallanom valamit amivel bizonyára sokaknak nagy csalódást fogok okozni: nem csak virsli után (brrrr!) hanem egyáltalán nem kedvelem a sört. Egész életemben igyekeztem rávenni, rászoktatni magam, hiszen egy kellemes baráti találkozásnak, beszélgetésnek mi lehet a kellemesebb formája, mint a sörözés. Akik ismernek, tudják, hogy a rövid italoktól nem idegenkedem, kedvelem a jó borokat, a fröccsnek minden kiszerelését, de a sör keserűségét nem tudtam megszokni. Hasonlóan a joghurtot sem. Amikor a gyerekek kicsik voltak mondogatta is a feleségem, hogy hallgassam el ezt az ellenszenvemet, diszkréten mellőzem a joghurtot, nehogy ők is, apjukra hivatkozva...

Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy minden jugó származású ember és gyerek szinte istenített eledele, a burek sem tartozik a kedvenceim közé. Elfogyasztom, meg dicsérem, meg szóban rajongok is, hogy ne lógjak ki a sorból, de -. A múltkor, amikor otthon jártunk én mentem el burekot vásárolni (mert az egész család őszintén imádja) a kioszkos miután átnyújtotta megkérdezte, mit kérek hozzá: sört vagy joghurtot?  

Rien

Rien. Magyarul: semmi.

Csak ennyit jegyzett be XVI. Lajos naplójába 1789 július 14.-én. Pedig a király nem volt egy szűkszavú személyiség, ugyanebben a naplóban oldalakon keresztül lehet olvasni részletesen leírt izgalmas vadásztörténeteket a király tollából. De ezen a semmilyen kedden, ezen a tikkasztó nyári napon a Versailles-i palotából értékelve Lajos semmi említésre méltó eseményt  nem talált.

Pedig Versailles-tól nem messze, Párizsban a tömeg megrohamozta, majd bevette Bastille-t. Lehet, hogy a tájékoztatással megbízott udvarnoncok nem kívánták feleslegesen zaklatni a királyt ilyen csipp-csupp ügyekkel. De az is lehet, hogy ő nem tulajdonított a történteknek nagyobb jelentőséget. Az 1383-ban épült, nyolc ötemeletes toronyból álló erődítménynek egykoron katonai szerepe volt, Párizs keleti kapuját védelmezte, de idővel átalakult afféle VIP börtönné ahová csak főúri előkelőségek, vagy ismert személyiségek kerültek. Például, a század elején Voltaire is itt „raboskodott” két ízben is,  a börtön parancsnokát időnként megtisztelte azzal, hogy elfogadta meghívását ebédre vagy vacsorára; a Bastille foglya volt az a  Rohan bíboros, a Szerb Antal által is megírt királynő nyakéke botrány kárvallottja, akinek két teljesen felszerelt, inasokkal ellátott lakosztályt utaltak ki, itt volt az anarchista-pszichopata De Sade márki is, aki nem sokkal az ostrom előtt került át másik BV intézménybe...1789 július 14-én az ostromlók mindössze hét foglyot találtak a cellákban. Közülük négyen váltóhamisításért töltötték börtönbüntetésüket, ketten elmebetegségük miatt kerültek a hűvösre, a hetedik pedig egy breton gróf, aki szexuális perverzitásával okozott botrányokat és a család kérte a királyt, hogy szállásolja el a Bastille-ban.

Egyszóval: a király nem aggódott Bastille bukása miatt. Azon pedig el kellett volna gondolkodnia, hogy a lázadók azért választották ezt a célpontot, mert a Bastille számított a zsarnokság szimbólumának. A hatalmat bitorlók pökhendiségével XVI. Lajosnak meg sem fordult a fejében, hogy ez a "rien" számára királyi címétől megfosztva, polgári néven (Capet Lajos) 1793 január 21-én hogyan fog végződni.

Rien – véleményezik napjainkban a köztévék hírszerkesztői, amikor a híradók összeállításakor valamelyik naív slapaj esetleg megemlíti, hogy az utcákon több tízezres tömegek tüntetnek, nem kellene esetleg...? A hírszerkesztők feltehetőleg még emlékeznek arra, amit minden újságíró iskolában megtanítanak, hogy minek van és mekkora hírértéke, de ezeket a szabályokat a közszolgálati hírműsorokban magasabb és fontosabb érdekekre hivatkozva átértelmezik. Az elkötelezett politikai újságírás másképpen értékel. Annak tudatában, hogy sokak számára a közszolgálati hírforrás az egyetlen, „megkímélik a tömegeket a felesleges zaklatástól.” Tüntetnek? Majd abba hagyják! Eddig minden tüntetés előbb-utóbb abbamaradt, semmi értelme annak, hogyan az emberek ilyenen tépelődjenek. Nem is beszélve arról, hogy a tüntetéseken a hőbörgők olykor csúnyákat is mondanak a vezetőkről. Ilyesmit nem szabad a nagy nyilvánosság elé tárni.

Ez az elhallgatós módszer és az események manipulálása a hírgyárak és tévék részéről kiválóan működik. Nem csak vidékeinken. A nagyhatalmak és a gazdasági elittel összefonódott hatalmak is szívesen alkalmazzák saját politikai és gazdasági céljaikból. Tömeges megmozdulásokat hallgatnak el, vagy az eredeti szándéktól más magyarázattal tálalják. Manipulált felvételekkel katonai akciókat készítenek elő, szociális jellegű megmozdulásokat nacionalista okokkal magyaráznak, befolyásolják a közhangulatot a számukra megfelelő irányban...

A francia forradalom első lépésben a zsarnokság ellen irányult és ezért vették célba a zsarnokság fő szimbólumát, a megdönthetetlennek vélt erődítményt. Ma, a XXI században a Bastille az ellenőrzött hírgyárak. Világossá vált, hogy a manipulált információk erődítményének bevétele nélkül semmilyen eredményre nem számíthat semmilyen megmozdulás, éppen ezért jobban is őrzik, mint az egykori párizsi ötemeletes tornyokat. Amíg a mai kor Bastille-ai állnak, lajosaink nyugodtan jegyezhetik naplójukba: rien.

Ibolya

Nem tettem kárt az ibolyában. Ellenálltam a kihívásnak és keletiként viselkedtem. A FB-n olvastam a bölcsességet, hogy egyik különbség a keleti és a nyugati civilizáció között az, hogy az utóbbi ha szép virágot lát letépi, mert önző módon magáénak akarja, míg a keleti filozófián nevelkedettek hagyják élni és a természetes környezetben gyönyörködnek a látványban.

            Veszélyes lehet az ibolyaszedés. Mert védett. Törvényileg. Pénzben meghatározott értéke van. Tehát bírságolható aki kárt okoz. Amikor megláttam az erdei tisztás szélén több négyzetméternyi kéklő értéket gyanakodva körülnéztem. Hátha leskelődik valamelyik fa mögött egy növénycsősz? Vagy a kamerákat a fákon rejtették el? Az egyik fa magasabb ágai között (levél nélkül nem tudom pontosan meghatározni a fa fajtáját, bizonyára nem eukaliptusz volt) egy madárfészekből ideálisan be lehetne kamerázni a tisztást. Hátha? Fényképet készítenek és az ember csak meglepődik amikor kiküldik a büntetést mint a gyorshajtásért („a felvétel készült 2017.03.06-án 15.24 órakor a Budai Parkerdőben: letépett 12 szál ibolyát és 8 hóvirágot”).

            Olvastam, hogy az ibolyavirág olaja az egyik legdrágább illatszer alapanyag. A rózsaolaj elbújhat mögötte. Az ibolya kifinomult, különleges, a rózsa tolakodóan harsány. Na de ahhoz, hogy megszaguljam (felülről...) az ibolyát itt és most konkrétan a tisztáson hasra kellett feküdnöm. És ha már nekifeküdtem, le is fényképeztem a telefonommal.

Az ibolya nem csak illatozik, hanem gyógyít is. A benne lévő metil-szalacilila és szaponia hatásos többek között a reuma, a migrén, a depresszió és a köhögés ellen is. Ez a tény nem az általános műveltségem része, olvastam. A természetgyógyászok figyelmeztetnek, hogy ügyelni kell az adagolással, a túl sok ibolya megárthat, akár mérgezővé válhat.

           

Ránézésre nem tudtam pontosan megállapítani, hogy melyik ibolyával találkoztam a tisztás szélén. Mert több féle létezik. A legelterjedtebb a dombi ibolya (Dombi János neje Dombi Ibolya) latin neve viola collina. A dombinál több mint kétszer értékesebb a lápi ibolya (viola stagnina), a legértékesebb viszont a magyarul sárga ibolyának, latinul viola biflorának nevezett fajta (fordítási gond: a latin biflora szó nyilván nem sárgát jelent) ami ötször olyan értékes mint a dombi, azaz szálanként tízezer forint a védett növények értékjegyzéke szerint!  Ez a virág magában hordozza az abszurdumot, hiszen az ibolya, latinul a viola, már eleve színt is jelöl, mégpedig lilát, ami pontosan szemközt helyezkedik el a színkőrön a sárgához képest!  Meg hát nem is hangzik jól: olyan sárga mint az ibolya!

           

Az elnevezésekkel kapcsolatban jelentkezik itt még egy gond: a viola a magyar nyelvben egy másik virág nevét határozza meg, énekelte egykoron Szécsi Pál az olaszból fordított slágert: Mint a violák (és nem „Mint az ibolyák”).  És ez a viola - amit ne keverjünk a brácsával, vagy a mélyhegedűvel, mert az teljesen más történet - latinul nem viola, hanem matthiola incana és a keresztes virágúak közé tartozik. Egyébként az ibolya elnevezés a violából ered: valaki valamikor elírta és a betűcsere folytán honosodott meg az ivola, ebből következett az ibolya (a „b” hang számos esetben alakul át „v” –vé, ennek a fonetikai folyamatnak létezik tudományos neve is, a „l” hang pedig „ly”-vé puhult, ezt a hangot pedig néhány pesti beszédhibás nyelvész professzor nem tudta kiejteni és törvénybe iktatta, hogy nem létezik „ly” hang, hanem csak „j”, közben jól tudjuk, hogy létezik, hiszen halljuk a szerbektől, oroszoktól, albánoktól, spanyoloktól...- nem júbáv, hanem lyúbáv).

            Sokan nem tudják, hogy egyes növények, állatfajták, élőlények védettségének megállapítása az egyik feltétele volt annak idején Magyarország uniós csatlakozásának. A Környezetvédelmi Minisztérium 2001 május 9-én hozott 13/2001 számú rendeletével szabályozta ezt a területet. Létezik pontos lista a védett és fokozottan védett élőlényekről és létezik természetvédelmi bírság is amely szankcionál ha kárt okozunk.

Ezért nem árusítanak sehol sem ibolyát, hóvirágot. Egykoron, emlékszem, a tavasz beköszöntével, így például március 8-án a többi virágok mellett az utcán is árusították. Egyszer Nőnapi ajándékként vettem az akkori barátnőmnek egy egész csokor ibolyát és hogy a zsebemben ne érje károsodás egy nagyobb gyufásdobozba tettem. Később visszahallottam, hogy kuriózumként mesélte: ő a nőnapi csokrot gyufásdobozból kapta...

A természetben járva nem is tudjuk micsoda értékekkel vagyunk körülvéve. Ezért ügyelni kell, nehogy letépjünk valamilyen tetszetős virágot vagy netalán rálépjünk. Például egy Boldogasszony-papucsra (Cypripedicum caleolus), mert annak 250.000 forint az értéke! Ugyanennyi a Bánáti bazsarózsáé (Paenoia officinalis subsp. Banatica) is! Értékes ajándékkal tudja meglepni az ember kedvesét ha mondjuk Torda, Szentmihály, Muzslya vagy Magyarcsernye környékén (ha már bánáti, akkor a felsorolt falvaknál nincs bánátibb) a mezőn szed öt szálat ebből a virágból és közli: „Milliós ajándékkal leptem meg a drágámat!” Egy ilyen csokor szálanként negyed millióval szorozva  forintban 1.250.000, azaz több mint 4000 euro! Gond ebből csak akkor támadhat, ha az ajándékozott személy anyagias és megpróbálja – ha nem is bankban, de a Környezetvédelmi minisztériumban – visszaváltani, illetve értékáron készpénzzé tenni az ajándékot. Ha résen van a minisztérium alkalmazottja, ilyen esetben könnyen feljelentheti környezet károsításért. A büntetés tétele: a védett növény jegyzéki

értékének egy negyede. A feltételezett esetben ezer euro.

Nem szabad hivalkodni védett növénycsokorral. Olyan ez, mint amikor valaki értékes festményt birtokol, amihez nem legálisan jutott. Mondjuk nála van a 135 millió forintot érő, Maffeo de Verona reneszánsz festő Jupiter Ámor diadalmenetében című eredeti alkotás amit a Szépművészeti múzeumból kölcsönöztek 2013 őszén bizonyos kivételezett személyek (tudjuk kik) és ki szavatolja, hogy az eredetit adták vissza?  Az ilyen festményt az ember persze rejtekhelyen tart, rejtett széfben, még a feleségét sem avatja be, nehogy az asszony kikotyogja a fodrásznál vagy a konditeremben, lefekvés előtt nagy titokban megnézi... A védett virágcsokor, esetenként elfér egy nagyobb gyufás dobozban.

A védett növények értékjegyzéke az internetről letölthető. Ha kirándulunk a természetbe, vigyünk magunkkal egy ilyen listát és egy túra során megszámlálhatjuk a felismert virágokat és meg tudjuk pontosan állapítani hány ezer eurós értéket láttunk.

Amelyek előb-utóbb, egy-két hét alatt, de legkésőbb ősszel mind elhervadnak.

"A nagykövet szerelemmel villát szerzett országának"

Budapest egyik legszebb, legtágasabb, leglátogatottabb terén, a kiemelkedő állami rendezvények helyszínéül is szolgáló Hősök terén a legszebb villaépület Szerbia Köztársaság Nagykövetségének épülete. Az Andrássy út és a Dózsa György út sarkán lévő, kívül-belül elegáns és mutatós  villát a tényként elfogadott legenda szerint az ország a híres szerb költő és diplomata Jovan Dučićnak köszönheti: az egykori budapesti szerb királyi követ (nem nagykövet!*)  szerezte egy romantikus történet eredményeként. Szépen hangzik, de mennyire igaz?

            Amikor először – helyesbítek: harmadszor – jártam az akkor még Jugoszláv Nagykövetség épületében az akkori ott dolgozó diplomaták és személyzet is valódiként mesélték az eleve furcsa történetet.

-          Volt ízlése annak grófnőnek – mutatta az akkori titkárnő az ízlésesen kicsempézett és felszerelt fürdőszobát.

-          Milyen grófnő? – kérdeztem csodálkozva.

-          Hát te nem tudod? Amikor Jovan Dučić nagykövetként itt szolgált Budapesten beleszeretett egy magyar grófnő, a villa tulajdonosa, aki azután szerelme jeléül a nagy költőnek ajándékozta az épületet. Dučić pedig az országnak.  

Ez a legenda már hosszú évek óta él, szinte minden Budapestre látogató szerb turista büszkén meséli és terjeszti. Feltehetőleg az idegenvezetőktől hallják. De még Magyarország egyik minisztere is, aki egyszer meghívott díszvendégként vett részt egy eseményen tényként kezelte az információt.

De mit mondanak a tények? Kezdem az épülettel.

A mai internetes korszakban és a történelmi levéltárak nyitottságának köszönhetően nem volt túl bonyolult utánajárni az ismert budapesti villa történetének. Ezen a helyen az első épület az 1872-ben Weber Antal építész tervei alapján neoreneszánsz stílusban épült, Bellevue villa volt, amely étteremként, szórakozóhelyként, nyáron zenés kerthelyiséggel működött. Budapestnek ez a része akkoriban még peremterületnek számított, a Bellevue szerelmi légyottok színhelyéül is szolgált, nyaranta túl hangos volt a zene, mindezekből eredően rossz hírűvé vált és a hatóság bevonta működési engedélyét.

Az ingatlant Babocsay Hermann, a kor ismert tehetős vállalkozója vásárolta meg és megbízta Árkay Aladár fiatal építészt, hogy engedje szabadjára képzelőerejét és egy teljesen különleges épületté varázsolja. A Babocsay villa 1905-ben készült el, Budapest legfurcsább épületének tartották számon, kívül-belül sokak szerint giccsesen túlcicomázott villához hasonló csak még egy létezett a Monarchián belül, Bécsben. A homlokzat, az ablakok, a festés, a díszítések a hivalkodást szolgálták, s mint az itt mellékelt, korabeli fotókon látható például, hogy a földszinti szalon közepén egy szökőkút működött! Babocsay egyébként az épületet saját irodaházának használta, de itt is lakott.

1922 augusztus 4-én a villát egy adonyi dúsgazdag kereskedő, Deutsch Albert vásárolta meg befektetésként, majd 1925 szeptember 18-án eladta a budapesti Royal szálloda tulajdonosának Görög Jenőnek. Az új tulajdonost kötelezte a városépítészeti hatóság, hogy alakítsa át az épületet normális kinézetűvé. A tulajdonos ennek eleget is tett, az épületről eltüntették a hivalkodó, giccses díszítéseket, elemeket és akkor nyerte el a mai visszafogottan elegáns kinézetét.

Az épületet 1928 május 5-én a Főnícia nevű befektetési társaság vásárolta meg, az épületet irodaháznak alakították át és üzlethelyiségekként kiadták. A nehéz anyagi helyzetbe sodródott Főnícia 1940 február 10-én az épületet a bérlőkkel együtt eladta a Budapesti Takarékszövetkezetnek.

1940 augusztus 3-án aláírásra került az az adásvételi szerződés mely szerint a Jugoszláv Királyság 150.000 pengőért megvásárolta az épületet „amelyet már korábban is követség épületeként bérelt”. A tulajdonjogot 1940 augusztus 28-án jegyezték be az illetékes budapesti telekkönyvbe.

Nem sikerült pontosan kideríteni – pedig történetünk szempontjából rendkívül fontossággal bír – hogy a Jugoszláv Királyság mióta bérelte ezt a villát. Két változat létezik: az egyik szerint 1936-tól, a másik szerint már 1930-tól. Miloš Ćorović, a Tanjug hosszúéves budapesti tudósítója Miroslav Krleza íróra hivatkozva jegyzi, hogy Dučić személyesen mutatta meg Miroslav Krležanak az épület pincéjében akkor létező medencét (?! – ennek ma nyoma sincs!) ahol a bizonyos grófnővel hancúrozott, amikor 1932-ben követként itt lakott és a grófnő gyakran meglátogatta.

A hercegovinai, Trebinje melletti Podglivlje nevű faluban 1874 február 15-én született Jovan Dučić – aki a tanítóképzőt Zomborban végezte el – tapasztalt diplomataként érkezett budapesti szolgálati helyére. (Zombor volt a kapocs ahhoz, hogy később Szenteleky Kornél, aki a Zombori Gimnázium tanulója volt, felkeresse „a szerb költők hercegét”, több költeményét le is fordította azzal a szándékkal, hogy – mint ahogy ezt Kohlmann Dezső a Kalangya 1934-ben megjelent számában írta: „ezzel közelebb hozza a magyar olvasó lelkéhez a szerb lelkek rezzenését”. Később barátság alakult ki Dučić és Szenteleky között).

A költő miután 1906-ban Genfben diplomált az ottani egyetem Bölcsészeti-szociológiai Karán, hazatérte után, 1907-ben Jovan Skerlić segítségével jutott be szerb Külügyminisztériumba és már a következő évben római kiküldetésben vett részt. Elsősorban kifogástalan megjelenésével, rendkívül meggyőző beszédkészségével, „igazi úriemberi” viselkedésével gyorsan haladt elő a diplomáciai ranglétrán:  Szófia, Róma, Athén, Madrid, ismét Athén után  a genfi székhelyű Népszövetség Tanácsában képviselte országát. Igaz, csak rövid ideig, mert összetűzésbe keveredett az ottani követség egyik diplomatájával, akivel később Belgrádban, a Külügyminisztérium épületében össze is verekedett és emiatt két évre felfüggesztették állásából. Az ország vezetése, elsősorban a király határozott közbenjárásával gyorsan megbocsájtották ezt a félrelépését, megértéssel vették, hogy „megsértett büszkeségéért vett elégtételt” és 1926-ban Kairóban misszióvezetőként folytatta pályafutását, ahol jelentős sikereket ért el az ország érdekében.

Jovan Dučić 1932 februárjában érkezett Budapestre. A Jugoszláv Királyság azzal a szándékkal jelölte ki egyik legjobb, legtapasztaltabb diplomatáját, hogy enyhítsen a Trianon óta fennálló magyar-jugoszláv feszültségen és ha lehet, fektesse le a két ország közötti jószomszédi kapcsolatok alapjait. Érkezésekor Magyarország a rendkívül súlyos gazdasági válság terhe alatt igyekezett felemelkedni, a lemondott Bethlen-kormány után Károlyi Gyula miniszterelnök szigorú takarékossági intézkedésekkel igyekezett rendbe tenni az ország gazdaságát. Károlyi Gyula kormány 1932 szeptemberében bukott meg és a hatalomra a szélsőjobboldali Gömbös Gyula került (aki később, 1936-ban Hitler hatalomra jutásakor az európai vezetők közül elsőként sietett hozzá Berlinbe), az országban, a sajtóban mind hangosabbakká váltak a revizionista hangok, követelések...

Egy szóval: a légkör koránt sem kedvezett egy magyar-jugoszláv enyhülésnek, békülésnek, barátkozásnak. Dučić követként belátta, hogy küldetése szinte lehetetlen és nem látta értelmét, hogy tovább maradjon. Nem egész másfél év után, 1933 augusztusában már római követnek nevezték ki, megbízatását október 1-jén foglalta el az Örök Városban.

Nem egész másfél év állt az 58 éves, már nem daliás korban lévő költő rendelkezésére, hogy az állítólagos villaajándékozással végződő  Nagy Szerelem megtörténjen Budapesten. Valami alapja a legendának ugyanis biztosan van. Az országában körülrajongott költő, aki soha sem nősült meg rendkívül sikeres nőcsábász hírében állt. Imádatát a nők iránt szerelmi verseiben és kapcsolataiban is egyaránt ihletetten fejezte ki. A visszaemlékezések szerint „nem létezett olyan nő, akit nem tudott elcsábítani megjelenésével, stílusával, szavaival, bókjaival, viselkedésével...” Számos szerelmi kapcsolata volt az egészen fiatal kisasszonyoktól kezdve a férjes asszonyokig. Még 70 éves korában is!

A fentiekben említett svájci balhé oka is nőügy volt, aminek írásos nyoma is maradt: 1925-ben egy bizonyos Vogelné Bernből levelet intézett a Külügyminisztériumhoz  amiben bepanaszolta, hogy az 50 éves szerb diplomata elcsábította és teherbe ejtette Antoinette nevű, akkor 18 éves lányát, a kisfiú az apa keresztnevéhez hasonlóan Jean Alexandre nevet kapta, a hölgy pedig apasági beismerést követelt. Érdekes megemlíteni, hogy ez az ügy mintegy tíz évvel ezelőtt fejeződött be, amikor Jean Alexandre halálos ágyán bevallotta „a nagy titkot” a családnak és ez kuriózumként megjelent a svájci sajtóban, hogy az igazi apja, amiről életében nem kívánt nyilatkozni, valóban a szerb költő Jovan Dučić.

Dučić többek között elcsábította a szintén neves szerb költő Aleksa Šantić menyasszonyát, ami a barátságukba került. Vranjei tartózkodása során beleszeretett a vendéglátó csodaszép feleséségébe, ebből is jókora botrány kerekedett miután a feleség, Jovanka Jovanović (a későbbi ismert szerb színésznő) bevallotta, hogy Jovica kisfiú apja, férje barátja, az akkor már Szófiában diplomatáskodó Dučić.

A budapesti grófnővel való liaisonnal kapcsolatban kapcsolatra sehogyan sem tudtam hitelt érdemlő forrást felfedezni (ha valaki tud ilyent, írja meg nekem). Az esetet tényként közli Radoslav Milošević, Dučić életének trebinjei kutatója, Slaviša Pavlović író, Ćorović, a fent említett Tanjug tudósító (aki azt is leírja, hogy "már a szocializmusban" az egyik nagykövet elrendelte a titkárnőjének, hogy nézzen utána a történet valóságának, de a titkárnő nem találta meg a grófnő kilétét) és rengeteg újság, közöttük idegenforgalmi kiadványok is, mondhatni szinte minden szerb írásban, ahol megemlítik a nagykövetség budapesti épületét jelentkezik a grófnő és az ajándékozás. Egyik helyen olvasható, hogy „erdélyi származású magyar grófnő”. Név sehol. Adat sehol. Illetve igen: az írás legelején felsoroltam, hogy kik voltak az épület tulajdonosai, ezek között sem gróf sem grófnő nem szerepel. És még ha tudjuk, hogy az ajándékozás állítólag 1933-ban történt, a Magyarországot is sújtó világ gazdasági válság közepette, amikor ...

Úgy tűnik, hogy a tények nem is érdekelnek senkit, az idegenvezetők a Budapestre látogató szerb turistáknak ezentúl is nagy előszeretettel fogják mesélni a már közismert történetet (meg a másik kedvelt legendát a Lánchíd oroszlánjairól – de ez más más téma) én pedig úgy érzem magam mint az, aki a gyerekeknek kikotyogja, hogy Karácsonykor az ajándékokat nem a Jézuska hozza.

            U.i (*) : a II. világháború előtt a diplomáciában többnyire csak a nagyhatalmak esetében volt használatos a nagykövetség mint létesítmény és nagykövet mint diplomáciai vezető. A kisebb országoknak követségei és követei voltak. Később változott a helyzet és érdekes megjegyezni, hogy Jovan Dučić volt a Jugoszláv Királyság első olyan diplomatája, aki hivatalosan nagyköveti rangot kapott, 1939-ben