Fodbalisták

Megsajnáltam csütörtökön este a miniszterelnököt. A felcsúti gyönyörű szép stadionban fodbalistái újabb keserű csalódást okoztak. Nem véletlenül írom így szabálytalanul a zöld gyepen egyszínű mezben futkározó életerős fiatalemberek gyűjtőnevét. Ezzel is utalni szeretnék arra, hogy az, amit ők művelnek nem labdarúgás, nem futball. Hanem fodbal, ahogy megboldogult nagyanyám nevezte megvetően a sportágat.

Ha van ország, ahol a labdarúgás élvez minden lehetséges támogatást az a jelenlegi Magyarország, annak köszönhetően, hogy a miniszterelnök imádja ezt a sportágat. Megteheti,  pénzt, paripát nem sajnálva bőkezűen támogatja ő személyesen és a kormányzat, annak reményében, hogy majd csak felemelkedik a magyar labdarúgás. Stadionok épülnek, labdarúgó akadémiák oktatnak, működik a TAO rendszer, amelyen keresztül számolatlan mennyiségű pénz jut a nagyvállalkozóktól a sportba, elsősorban a labdarúgásba. Ennek ellenére csak kudarc, kudarc, alázás, keserűség.

Először jártam Felcsúton. Az egész Puskás akadémia komplekszum valóban csodálatra méltó. A Pancho Aréna mint egy mesebeli kastély világít a vidéki, tipikusan falusi környezetben. A szervezés tökéletes volt, minden részletre ügyeltek, minden klappolt. A miniszterelnök úgy időzítette nyaralását, hogy erre az eseményre, ahol kedvenc csapatának reális esélye volt a továbbjutásra, arra, hogy bekerüljön egy európai csoportba, minek köszönhetően nevesebb európai csapatokkal mérkőzött volna meg a Vidi feltehetőleg ugyanitt, Felcsúton. (Még Árok Ferenc egykori magyarszós kollegánk, ismert labdarúgó szakember is győzelmi esélyt jósolt a Nemzeti Sportnak nyilatkozva). 

Érezhető volt a bizakodás, a stadionban megjelent a politikai, gazdasági, közéleti elit számos képviselője, akik szerették volna a miniszterelnökkel közösen megünnepelni a sikert. Ott volt szinte végig az elnök mellett Garancsi István nagyvállalkozó, a Videoton első embere, szakmai elemzéseket adott első kézből (ha jól láttam) a köztük álló Kovács Zoltán, az Újpest egykori válogatott játékosa, egyike az utolsók közül, aki még tudott játszani. Mögötte ott állt Dzsudzsák Balázs a mai korosztály üdvöskéje, a válogatott kapitánya, az Elnök előtt néhány sorral lejjebb ült Bernd Storck szövetségi kapitány, ott volt a stadionban Schmidt Mária, Frenreisz Károly és sokan mások, akik szívesen osztoztak volna együtt a sikeren.

A miniszterelnök a mérközés előtt rendkívül jó hangulatban volt, személyesen felkereste és üdvözölte a vendégcsapat vezetőségét, mindenkivel kész volt váltani pár szót...majd mind komorabbá vált. A 0:2 után már senki sem bátorkodott hozzászólni...

Pedig nem egy nagy csapat okozta a bosszúságot. A Partizan csak nevében nagy, de hol van attól a szinttől, amit egykoron Bobek, Zebec, Valok, Čajkovski, majd Šoškić, Vasović, Galić, Ćurković, Bečejac, Bjeković, Mijatović... képviseltek és jelentettek?! Már ránézésre is egy szedett-vedett társaságnak tűnt.

De a házigazdánál fölényesen jobbnak minősültek. Sehogyan sem tudom felfogni, mit keres ez az átlagnál szerényebb tudású külföldi játékosok garmada a magyar csapatoknál. Pénzben tudom mit keresnek, sokkal többet mint a hazaiak, igaz, kevesebbet, mint a nevesebb klubokban játszó „vendégmunkások”, de ha nem segítenek hozzá a sikerhez, mert képességük megkérdőjelezhető, egyáltalán miért költenek rájuk, mi szükség van rájuk? Mind a két csapatban volt Afrikából származó játékos, hasonlóan mint a nagy európai csapatoknál is. Az afrikai származású labdarúgók immár a sportág legkeresettebb játékosai közé tartoznak, elsősorban fizikai adottságaiknak köszönhetően, de megtanultak focizni is. Jut szembe: a hetvenes években még sehol sem volt az afrikai labdarúgás, de azután jórészt a jugoszláv edzőknek köszönhetően is, bámulatos fejlődés történt a fekete kontinensen.

Egyszer már említettem, hogy mintegy húsz évvel ezelőtt éppen valamelyik afrikai országból hazatérve látogatott el Miljan Miljanić, a Crvena Zvezda, a Real Madrid és a jugoszláv válogatott egykori sikeres szakembere az (akkor még) Jugoszláv Nagykövetségre és egy beszélgetés során kifejtette mi a titka a játékosnevelésnek. Hogyan történt ez az egykori Jugoszláviában – minek köszönhetően vilgászínvonalú játékosok fejlődtek ki a csapatokban – hogyan végezték ezt a munkát a jugoszláv edzők Afrikában. Annak alapján amit Miljanic elmondott és (részben) ismerve a magyarországi gyakorlatot látom, hogy játékosképzés közelről sem úgy történik, ami sikerrel kecsegtetne. És ölhetnek még milliárdokat, épülhet még tíz stadion, létesülhet még számos akadémia, ha ott nem célszerűen folyik a munka, a magyar labdarúgás nem fog előremozdulni, maradnak a képzelten hazai, a kétes minőségű külföldi selejt játékosok és csak további bosszúságokat fognak okozni a miniszterelnöknek (és a sportág kedvelőinek) a fodbalisták.

A gumis vágya

A múlt hét egyik legforróbb napján, a déli órákban elmentem gumiabroncsot cseréltetni. A műhely fekvése kora tavasszal és késő ősszel kedvezőnek minősíthető, akkor az alkalmazottak bizonyára élvezik, hogy egész munkaidő alatt melengető napsütésben tudnak dolgozni, de ilyenkor, augusztusi kánikulában... Az alkalmazottak behúzódtak abba a keskeny sávba, ahova nem tűzött a Nap, ahol csak 38-39 foknyi volt a hőség, miközben a munkaterületen talán ötven felett.

Amikor megjelentem, az alkalmazottak a pokolba kívántak, egyikük sem mozdult. A tulajdonos a legfiatalabbat küldte a munkaterületre, hogy szedje le a gumiabroncsokat. Behúzódtam én is az árnyékolt sávba. Rövidesen rólam is patakzott a verejték, mint a mellettem ülő, idősebb, túlsúlyos alkalmazottnak. Aki valamit motyogott magában, amit nem értettem, míg rám nem kérdezett:

-          Maga nem?

-          Mit nem?

-   Nem kortyolgatna szívesebben hideg sört egy medencében ülve? Vagy esetleg valamelyik Karibi szigeten a pálmafák alatt, miközben csodálná a kristálytiszta átlátszó zöldes-kék tengervizet?

Tekintete a távolba révedt ahol az aszfaltút felett délibáb vibrált. Igazat adtam neki, hogy az általa említett szituációk sokkal kellemesebbnek tűnnek.

Részben a gumis ábrándozása miatt is, szombaton reggel elmentem a strandra. Miután úszkáltam egy ideig, a medence lépcsőjére ültem úgy, hogy csak a fejem volt ki a vízből. Sörözni ugyan nem söröztem, aminek több oka volt (az egyik, hogy a fürdő házi szabálya ezt a műveletet tiltja), testem kellemesen lehűlt. Fél óra után már csak azért maradtam, mert eszembe jutott a gumis, hogy mennyivel jobb ez a hely, mint a műhely forrósága. Majd bevallottam magamnak, hogy meguntam ezt a semmittevést. Később úszkáltam még néhányszor – a fürdőzést nagyon élvezem, pláne a tengerben– majd hazamentem. Mert a Csillaghegyi strandon, már akkora tömeg jött össze, hogy megteltek az árnyékolt helyek a parton, mind nehezebben lehetett bejutni a medencébe (a medence szélén lustálkodóktól) és úszás közben is állandó karambol-veszély fenyegetett, nem is beszélve arról, hogy a fejem felett labdák repkedtek, amelyek közül egyik-másik olyan vészes közelségben húzott el mellettem, mint a kóbor aszteroidák a Föld mellett. Otthon, a lehűtött, besötétített lakás kedvezőbb alternatívát jelentett.

Még nem volt szerencsém eljutni egyik Karibi szigetre sem, vagy hasonló egzotikus helyre. Bízok benne, hogy ami késik, nem múlik, hiszen még csak 61 éves vagyok, van idő! Bizonyára csodálatosak azok a fövények, partok, amelyeket a fényképeken látunk. Lehet, azonban, hogy a partok mögött már nem ennyire idillikus. Az ivóvíz amőbás, sok a szúnyog és a kígyó, a helyi lakosság bádog házikókban lakik, nem vendégszerető, utálja a másmilyen (esetünkben fehér) bőrszínűeket, a helyi hatalom idegengyűlölő (mert van ilyen), a fogorvos egy másik szigeten rendel, ahova négy órát kell evezni, nincs szennyvízhálózat, nagy a bűz, száll a por, gyilkos a hőség és nincs miből borjúpörköltet főzni szombatonként.

De ne legyünk borúlátóak. Feltételezzük, hogy az egész sziget olyan idillikus, mint a part. És feltételezzünk egy olyan helyzetet, hogy valaki felajánlja: az elkövetkező öt évedet ott élheted le, de egyedül, a család, a barátok, a szeretteid nélkül és minden nap teljes munkaidőt, nyolc órát a tenger partján kell tölteni, semmi mással nem szabad foglalkozni.

Nos? Mennyi időt lehetne kibírni? Meddig élvezné az ember a gumis műhely forróságára, a nagyváros szmogjára, a munkahelyi stresszekre gondolva?

Mikor unná meg ezeket az idillikusnak gondolt körülményeket? Mikor fogná el a honvágy? Mikor gondolná úgy, hogy bármit odaadna azért, hogy találkozzon szeretteivel, vagy barátaival egy bűzös kiskocsmában? Mikor kezdene el gondolkodni a politikáról, latolgatni az elkövetkező választások eredményét?  Gondolkodni azon, hogy jönnek-e még a migráncsok Európába, huncutkodik-e még a Soros, összefogott-e már a vajdasági magyarság, rentábilis-e a felcsúti kisvasút, visszatért-e Demeter Márta az MSZP-be, kihúzták-e már végre a számait az ötös lottón...

Soha?

Biztosan?

Az ember addig vágyódik valamiért, vagy valakiért, amíg hiányzik. Amikor beteljesül a vágy, gyorsan megszokja, természetesnek veszi. És elkezd vágyódni valami más után. Az a szerencsés helyzet, ha a vágy teljesíthető, a beteljesülés pedig igazán örömet szerez. Például a gumis műhelyből szombaton kiruccanni a strandra. Vagy egy pokoli hét után egy hétre leutazni a tengerpartra. És utána kezdődhet minden elölről. 

A harmadik jelölt

Az akkori Magyar Szó Szerkesztő Bizottságának a legfiatalabb tagja voltam. A Lap legfontosabb szakmai testületének úgy lettem a tagja, hogy miután befejeztem Párizsban az újságírói tanulmányaimat, az akkori főszerkesztő, Erdélyi Károly, méltányolva frissen kapott francia újságírói diplomámat, és valószínüleg a tehetségemet és tudásomat is,  kinevezett az Újvidéki rovat szerkesztőjévé és rovatvezetőjévé. A Magyar Szóban évtizedeken keresztül az Újvidéki rovat a fiatal újságírók kiképző központjának számított. Kevésbé volt fontos, hogy a tartományi székváros eseményeivel versenyezzünk a Dnevnik napilappal, hanem az, hogy a városi hírek, események feldolgozásán keresztül tanuljanak, gyakoroljanak a kezdő újságírók.

Elsődleges feladatom az volt, hogy a Franciaországban elsajátított szakmai tudásomat adjam tovább az akkor éppen kezdő csapatnak. Dünnyögtek is sokan az idősebbek közül (nekem a legkínosabb volt a vezető lektornő dünnyögése), hogy a főszerkesztő túl korán – 27 éves voltam akkor, 1983-ban – nevezett ki szerkesztőnek. Újságírói tudásomat nem vitatták, hiszen párizsi tudósításaimon keresztül ezt bizonyítottam, de úgy vélték, hogy nem rendelkezek még kellő tapasztalattal ahhoz, hogy másokat oktassak, tanítsak. Ha többéves szerkesztői tapaszatalattal nem is rendelkeztem, de szakmai tudással igen, elméleti tudással pedig pláne, mert az akkori Magyar Szóban senkinek sem volt ilyen szintű újságírói képzettsége. Az Újvidéki rovaton évtizedeken keresztül idősebb, tapasztalt újságírók, szerkesztők oktatták a fiatalokat. Közöttük Szavics György egy emblematikus egyéniség volt, aki Gyarmati József és Szeli Miklós korosztályát egzercíroztatta emlékezetesen, ezek a sokszor elmesélt történetek Szavics módszereiről megérnének egy külön témát... Nekem, az Újvidéki rovaton egyébként a vajdasági magyar újságírás nagyasszonya, Szabó Gizi néni volt az első tanítóm. És támogatóm, mert felfigyelt arra, hogy bennem ott van az a bizonyos újságírói véna és sikeres pályafutást jósolt...

Dünnyögtek sokan a szerkesztőségben, de a főszerkesztőt ez egyáltalán nem érdekelte. Az Erdélyi korszakban vasfegyelem uralkodott a Magyar Szóban. Élveztem a főszerkesztő bizalmát, de nem tartoztam a főszerkesztéshez közeli körökhöz. Az akkor mintegy 160 tagú szerkesztőségben, megfigyelésem szerint Erdélyi csak három személy véleményére adott. Az első, a Legnagyobb Magyarszós, akinek egész életén át a Lap jelentett mindent, Piszár József, a második a külpolitikai rovat vezetője Engler Lajos és a harmadik Burány Nándor. A sorrend nem fontossági sorrend. Úgy láttam, hogy Erdélyi kikérte a felsoroltak véleményét különböző fontos kérdésekben, konzultált velük és úgy hozta meg döntéseit.

Munkám során mindent megtettem, hogy ne okozzak csalódást a főszerkesztő előlegezett bizalmának. Egyébként négyszemközt szinte soha sem beszélgettünk. Kivéve egy alkalmat, amikor jeleztem, hogy lenne egy nagy kérésem. Az egyik fiatal újságírónő, talán mondhatom tanítványom, Kabók Erika ügyében. Erika ugyanis Bánáti tudósító pályázatra jelentkezett és így vették fel, azzal, hogy nálam elvégzi az egyéves kiképzést és megy Nagybecskerekre. Kértem a főszerkesztőt, hogy ne küldjük el Erikát Zrenjaninba, hiszen, rendkívül tehetséges és szorgalmas újságírónak tartom, akinek a Művelődési rovaton, az oktatás területén lenne a helye, annál is inkább, mert a területet „fedő” újságíró, Vida D. Júlia a rovat vezetője is és túlterhelt ahhoz, hogy teljes értékben kövesse ezt a vajdasági magyarság számára rendkívül fontos területet. Legalább annyira örültem, mint Erika, miután nem küldték el Nagybecskerekre és a szerkesztőségben maradt...

1988-ban még mindig a legfiatalabb tagja voltam az akkori Magyar Szó Szerkesztő bizottságának. Ekkor már belpolitikai szerkesztőként. A teljes belpolitika blokkban – naponta 3-6 oldal az adott lapstruktúra függvényében – megjelent szerzői, informatív és publicisztikai jellegű írásokat bíráltam el, javítottam, megmunkáltam, szerkesztettem. Vagy kihagytam. Naponta legalább 40-50 gépelt oldalnyi (flekk) kéziratot olvastam el, beszéltem a szerzővel, elfogadta véleményemet vagy sem, meggyőzött a saját igazáról, vagy nem...Hozzám kerültek a Lap nálamnál tapasztaltabb, nevesebb újságíróinak, cikkíróinak írásai is. Külön szerkesztői örömöt jelentett számomra, amikor Burány Nandi hozott cikket, kommentárt. Volt amikor még otthon megírta és úgy hozta, volt amikor a szerkesztőségben megszokott helyén ült az írógépéhez és sajátkezűleg pötyögte bele gyorskommentárját. Majd a mindenkori szerkesztő iránti tisztelettel átadta, megvárta a véleményemet, ami nem lehetett más mint -.

Nagy tisztelője voltam írói és újságírói munkásságának is. Több mint egy évtizedig dolgoztunk együtt, de lényegében nem sokat beszélgettünk. Nandi egy szűkszavú ember volt, de amikor megszólalt, vagy kiállt valami mellett, annak súlya volt a szerkesztőségben. Igazából akkor beszélgettük ki magunkat, akkor ismertük meg egymást közelebbről, amikor egyszer meghívott a Fruska gorában lévő hétvégi házába. De ez már az alábbiakban leírt esemény után történt.

1988 őszén időszerűvé vált a főszerkesztő csere, hiszen Sinkovits Péter főszerkesztőnek rövidesen lejárt a megbízatási ideje. Az Alapító kérte a Szerkesztő Bizottságtól, hogy állítson jelölteket majd pedig a szerkesztőség válassza ki azt, akit a legalkalmasabbnak lát erre a tisztségre. Azon az ülésen, ahol megvitattuk ezt a témát a Szerkesztő bizottságnak eleve két jelöltje volt. Már-már be is fejeztük a témát, amikor Burány Nandi szót kért és közölte, hogy ő javasol egy harmadik jelöltet. Aki eddig elvégzett munkája, tudása, felkészültsége alapján megérdemelte, hogy lehetőséget kapjon elkészíteni egy főszerkesztői tervet és ezt a szerkesztőség előtt bemutatni. A javaslatán igencsak meglepődtem. Én voltam ugyanis ez a harmadik jelölt.

Burány Nándor augusztus 2-án, 85 éves korában örökre letette a tollat. Nyugodjék békében.

Pontosan és hibátlanul

Neki lényegében felesleges lenne a többiekkel együtt felmenni a színpadra. Hiszen tizenkét percig, ütemben mérve a 120. taktusig semmi dolga. De a szimfonikus zenekaroknál az a szokás, hogy mindenki elfoglalja a helyét, akkor és annyit játszik, ahogy a kottában a zeneszerző meghatározta.

Ő is felmegy a zenekar többi tagjával, elfoglalja helyét az utolsó sorban, hallgatja az annyiszor hallott szimfóniát. Magában megállapítja, hogy az első hegedűs ma este egy kicsit gyengébben teljesít, ami látszik a karmester arckifejezésén is, szemét a csinos csellós nőn legelteti... A 80. taktus körül óvatosan a kezébe veszi hangszerét. Ilyenkor eszébe jut mindig a rémálma, hogy kiejti és az ő hangszere, éppen akkor, amikor csak a hegedűk játszanak visszafogottan, pianóban, nagy csörömpöléssel végig gurul az utolsó sorból a karmesteri emelvény elé.

A századik ütemnél a karmester egy pillantással jelzi, hogy készülhet. Ekkor feláll, vigyáz arra, hogy a székét ki ne rúgja maga alól. Itt már ő is figyeli a kottába jegyzett szünetjeleket. A 119. ütemben a mellette ülő dobos egész ütemnyi pergetéssel vezeti fel az ő pillanatát, amikor a 120. taktusban, az első számolásra, pontosan amikor a dobpergetés fortissimóban megáll és a karmester mindkét kezével reá nézve beint, határozottan egymáshoz csapja a két cintányért. Majd olyan mozdulattal, mint ahogy a felszolgáló pincérek jobb éttermekben leveszik a tálról a fedőt, széttárja a tányérokat, hogy a hangszerén keletkezett hang frekvenciái minden irányban erőteljesen terjedjenek a hangversenyteremben.

Sokan vitatják, de nagy felelőséggel jár ez a munkakör. Az egyik nagybőgős két hete szóvá tette, hogy ugyanannyi fizetésért kevés szünettel, szinte egész este játszik, ami fizikailag is kimerítő, miközben a cintányéros végigüli a koncertet és összesen hatszor szólaltatja meg hangszerét („ha egyáltalán hangszernek lehet nevezni a cintányért!”). A cintányéros ellenpéldaként a Radetzky indulót hozta fel, ahol gyakorlatilag az egész számot a dobos és az ő játéka határozza meg, de meggyőző érvként a pontosságot emelte ki. Könnyebb folyamatosan játszani, kevesebb szünettel, mint amikor a kotta szinte csak szünetekből áll és óriási felelősség pontosan, sem hamarább, sem később összeütni a rézből és nem cinből készült tányérokat.

A cintányéros, vagy réztányéros szakma majdnem akkora koncentráció képességet követel meg, mint a mesterlövész szakmája. Akinek szintén ki kell várni a legmegfelelőbb, egyetlen pillanatot, amikor leadja a lövését. Se hamarabb se később, pontosan akkor, amikor a célkeresztbe be tudja fogni a terrorista fejét és végezni vele. A nem gyilkos lövés legalább akkora hiba, mint amikor a cintányéros elejti a hangszerét, mert a terroristának jut lehetőség, hogy aktivizálja a testére rögzített bombát és felrobbantsa magát a fogva ejtett túszok között.

A legmagasabb fokú koncentrációt követelő szakmák közé tartozott, amikor az igazi, vissza nem térő egyetlen pillanatot kell kivárni és reagálni, az egykori fotoriporterek munkája. Mondom egykori, mert a mai fotósoknak könnyebb a dolga, a Pillanat előtt már elkezdhetik a sorozatlövést (mesterlövészeknél ez már maszatolásnak számít) és utólag a sorozatból választhatnak. Vagy videofelvételt készítenek és kimerevítik a Pillanatot. Az egykori fotósoknak erre nem volt lehetőség. Készíthettek ugyan a jobb mutatóujjuk fürgeségétől függően több felvételt, de nem túl sokat, mert a fényképezőgépben lévő filmen mindenképpen hagyni kellett helyet arra az esetre, ha kiderül, hogy az elkapott pillanatot még érdekesebb, fontosabb pillanat követte. Példa: ökölvívó mérkőzésen követelmény, hogy a fotós a KO-t elkapja. Amit nem tud előre, hogy bekövetkezik-e, ki kit üt ki, mikor (ki gondolt arra néhány évvel ezelőtt, hogy azon a bizonyos Nagy Meccsen Kovács István Koko kerül a padlóra?!), hányadik menetben? Megtörténhet ritka esetben, hogy a kiütést sikerült elkapni, a fotós a nála lévő fényképezőgépekben lévő filmeket kilőtte és nem maradt lehetőség, hogy lefényképezze, amikor a kiütött ökölvívó edzője felháborodásában a bírót küldi egy bal horoggal a padlóra. A legizgalmasabb pedig az, hogy az egykori fotósok mindaddig nem tudták, hogy sikerült-e a legfontosabb pillanatot megörökíteni, amíg a film nem került előhívásra!

A fentiekben említett szakmák felelősségével és követelményeivel ugyan nem mérhető, de hasonló feladatot látott el az a személy, akit az utóbbi napokban a vízilabda mérkőzéseken a medence szélén láttunk (sajnos, a tévéközvetítések ezt a fontos részletet nem mutatták). Az említett személy konkrétan a Hajós Alfréd uszodában egy piros pólóba és piros rövidnadrágba öltözött alkalmazott volt (nem tudom, hogy a piros szín követelmény-e a szakmában), akinek szintén, egy adott pillanatban egy nagyon fontos feladatot kellett elvégeznie. Ő volt az, aki a medence széléről a kellő pillanatban, kellő határozottsággal és gyorsasággal egy madzag segítségével a medence aljára húzta azt a kosárt, amelybe – a medence pontos közepén – a labdát helyezik kezdésnél. A pirosba öltözött személy ezt a munkát minden mérkőzésen, minden negyed kezdetekor hibátlanul elvégezte. Mert elvben vitás helyzetek is felmerülhettek volna, ha például túl korán lehúzza kosarat és a hullámok a labdát közelebb paskolták volna az egyik csapat felé. Vagy ha elkésik, vagy nem eléggé gyorsan húzza a madzagot és valamelyik játékosnak beleakadt volna a lába kosárba.

Ilyen nem történt. Látszott, hogy ezzel a feladattal megbízott alkalmazott fel volt készülve, nagy tapasztalattal és koncentrációkészséggel rendelkezett, egyszer sem tévedt. Most miután befejeződött a vízilabda VB-torna ő teljes egészében elégedett lehet az elvégzett munkájával. Nem rajta múlott a VB döntő elvesztése...

Amikor megérkezik a párizsi gép

Azoknak, akik vasút mellett laknak, az elhaladó vonatok életük ritmusának részévé válnak. Reggel hatkor a zentai gyors zakatolására ébrednek, a 7.10-kor elhaladó  csantavéri sinbusz figyelmeztet, hogy ideje elindulni a munkára, az ebédet akkor kezdik miután elrobog a nemzetközi vonat és megszűnik az evőeszközök csörömpölése a tányérban, este pedig akkor térhetnek végre nyugovóra, amikor az éjféli személyvonat is eldübörög.

A fenntiekben érintett helyzet a vasúti közlekedés állapotai miatt Vajdaságra nem jellemző, viszont Japánban vagy az Egyesült Királyság területén, ahol pontosan közlekednek a vonatok, annál inkább. A mi lakásunktól viszonylag távolabb esik a vasút és a hat percenként kattogó HÉV szerelvény vonala is, ám pontosan a fejünk felett húzódik az a légi folyosó amit a Budapestre érkező repülők használnak, ha a Liszt Ferenc repülőtéren a nyugat felőli leszállást rendelik el. A Flightradar24 nevű applikáción pontosan látható, hogy az Esztergom és a repülőtér közötti egyenes vonal lakásunk felett halad át. Ha a repülő nem északi irányból érkezik, Solymár magasságában kanyarodik rá erre a légi folyosóra, a 10-es út felett. Az épületünknél általában 1100 méter magasságban és 430 km/h sebességgel repül, a Kacsóh Pongrác kereszteződésnél 730, a Róna utcánál 640 méterre csökkenti a magasságát, a Kozma utcai köztemető felett már csak 300 méteren halad át, itt már nagyon hangos, persze, azokat akik ott „laknak” nemigen zavarja már.

Az említett applikáció nem csak a magasságot, sebességet mutatja, végig lehet követni honnan szállt fel, milyen folyosókon haladt, hová repül, mikor fog megérkezni, látható a gép fotója, továbbá adatokat közöl a repülőgép tipusáról, lajstromjeléről, tulajdonosáról éppen csak a légikisasszonyok portréit nem teszik közzé.

Amikor ráérek a teraszról figyelem a gépeket, nem csak a leszállni készülőket, vagy azokat, akik éppen felszálltak és kaptatják a magasságot, hanem az áthaladókat is. Az utóbbi napokban rengeteg a charter járat, főleg Észak-európai országokból indulnak, görögországi célponttal. Valamelyik este megjelent egy olyan gép, amelyik egy számomra teljesen ismeretlen városból szállt fel, Vaxjöből (a térképen megtalálltam, hogy svédországi város Stockholm és Malmö között) és Tuzlára tartott. Feltehetőleg a jugoszláv háború elől elmenekült bosnyákok és leszármazottai érkeztek nyári szabadságra.  (Itt kell zárójelben megjegyzem, hogy nem én voltam az, aki a minap lézerrel elvakította valamelyik leszálló gép pilótájának a szemét és amiről hírt adtak az újságok! Fontosnak tartom ezt kijelenteni, nehogy úgy járjak, mint az az egyetemista, aki megtalálta a hibát a BKK informatikai rendszerében).

Mostanság kedvtelésből figyelem az acélmadarakat, 37 évvel ezelőtt viszont kötelességből tettem. A katonaságban légelhárító egységnél védtem az akkori haza légiterét. Remélem, hogy ennyi év távlatából nem árulok el hadi titkot, hogy Tito marsall halálát megelőző hónapokban, majd halála után is, a hadsereget fokozott készültségbe helyezték, jómagam sorstársaimmal a belgrádi repülőtér biztonságára ügyeltünk néhány kilométerre a reptér előtt. Szinte naponta rendeltek el riadót, amikor percek alatt el kellett foglalni a helyet az ágyún. Ezek többnyire gyakorlati jellegű riadók voltak, de megtörtént az is, amikor délidőben a bablevest kellett otthagyni, mert észak felől „betévedt” egy VSZ-hez tartozó MIG-23. Északi szomszédaink is tesztelték a készültségünket. Az ellenséges gép nem jutott el látókörünkbe, de arról meggyőződhettünk, hogy a nem messze lévő katonai repülőtérről rekordrövid idő alatt felszálltak a mi MIG gépeink. Amikor  a Főparancsnok elhunyt, temetésére többszáz küldöttség érkezett. Egymás után ereszkedtek landoláshoz a fejünk felett a különjáratok. Olyan közel, hogy az ágyú optikai célzóberendezésének nagyításában a pilótákat is láttuk. Az ágyúk persze nem voltak csőre töltve, kellemetlen lett volna ha valamelyik elnöki gépet tévedésből ("véletlenül nyomtam meg a gombot, beleakadt a kezem,  jebiga!") eltaláljuk...

Itt tartottam egy kis szünetet, kinn voltam a teraszon. Most már kellemes a hőmérséklet, a Pilis felől friss fuvallat érkezik. És a 23.10-es párizsi gép. Abba is hagyom az írást. Ideje lefeküdni.

Guszti autóbusza

Megengedheti-e a magának bárki is tiszta lelkiismerettel, hogy jó vagy rossz minősítéssel (művészi) alkotás felett ítélkezzen? Hiszen minden az ízlés kérdése és legfeljebb tetszésünket vagy nemtetszésünket fejezhetjük ki. De gustibus non est disputandum – figyelmeztet a latin közmondás, aminek nem az a szó szerinti jelentése, hogy Guszti autóbuszára ne szálljunk fel, hanem: az ízlésekről nem kell vitatkozni. Mert különbözőek.

Vannak akiknek foglalkozása, hogy művészeti alkotásokat értékeljenek, mondjanak véleményt. A kritikusok. Teszik ezt bizonyos elfogadott értékrend alapján felállított mércék szerint. Hivatásuk követeleménye, hogy a tárgyilagosságra törekedjenek és indokolják meg érvelésüket. Ennek ellenére közülük sokan nehezen tudnak felülkerekedni a személyes ízlésükön és ilyen esetben az a tisztességes részükről, ha értékelésükben kimondják: nekem (nem) tetszett. A publikum pedig vagy figyelembe veszi, vagy nem a kritikus véleményét és a látottak, hallottak, olvasottak alapján megformálja a magáét.

Persze, léteznek olyan produkciók, amikor nem kell profi kritikusnak lenni ahhoz, hogy felismerjük az értékek hiányát.  Amikor a mű a legalapvetőbb követelményeket és mércéket sem elégíti ki. Például zenei produkció esetén a hamis vagy hamiskás ének. A nem kívánatos „vendéghangok”. Más kérdés, hogy ez mennyire zavarta az előadás összességét és valóban voltak-e hamis hangok vagy csak a vájtfülűségét bizonyító értékelő vélte hallani. Lehet, hogy másokat nem zavart. Jut eszembe az LGT egykori dala „Sose mondd a mamának azt, hogy hamis a hangja...mert ő nem is úgy hallja”. Ez persze, már szélsőséges és nem nyilvános esetekre vonatkozik, amikor tapintatlanság valakire rászólni, hogy hamisan énekel. Hasonlóan mint amikor valaki ritmusérzék nélkül táncol. Bizonyára a kedves Olvasó is felfigyelt arra, hogy azok a személyek, akiknek nincs ritmusérzékük nagyon is szeretnek táncolni és egyáltalán nem zavarja őket, hogy egy kicsit hamarabb vagy később lépnek. Különösen ha a pár mindkét tagjára jellemző ennek az adottságnak a hiánya. Láttam már többször ilyen esetet, amikor a táncos pár vígan és boldogan végigtáncolta az egész mulatságot saját ritmusuk szerint. És olyan határozottan, hogy én mind zenész, őket figyelve elkezdtem kételkedni, hogy pontosan játszok-e... 

Sokkal nehezebb tárgyilagosan értékelni egy képzőművészeti alkotást. Mert, kifejezettebben mint a zenében, minden lehet a műfaj, az irányzat és a stílus kérdése. Ilyen esetekben azt kell(ene) meglátni, hogy az alkotó következetesen alkalmazza-e egy adott stílus jellemzőit, vagy képzetlenségéből fakadnak a szemet szúró részletek. Engem például kifejezetten irritálnak a giccses, fejből (nem konkrét látványból eredő) tájképek. De sokaknak éppen az ilyen képek tetszenek és szívesebben nézegetik hálószobájuk falán mint egy értékesnek tartott non figuratív alkotást. És értékelem Rokon Ilonka művésznevű vajdasági alkotót, aki a giccsel művészi szinten foglalkozik.

A színház már érzékenyebb pálya. A valamikori „békeidőkben”, amikor a színjátszás sokkal fontosabb szerepet töltött be a társadalmi életben, a színikritikus (drámai túlzással) az élet és a halál ura volt. Egy előadást, rendezőt, színészt, de főképp színésznőt az egekbe magasztalhatta és a sárba tiporhatta. Manapság az elit a sportot minden tekintetben a színjátszás elé helyezte, ami érthető is, hiszen sokkal nehezebb megérteni és véleményezni egy előadást mint egy foci meccset. Ezen kívül a színház megkövetel egy bizonyos szintű általános műveltségen kívül egy viselkedési kultúrát is, rossz szemmel nézik, ha valaki hangosan szurkol, bekiabál és szotyizik előadás közben.

Ha színházba nem is igen járnak a zemberek, filmeket azért néznek. És olvasnak film kritikát is, vagy legalább ismertetőt, hogy választani tudjanak. A filmkritikus szakma magasabb szinten veszélyes foglalkozás, hiszen a filmgyártás milliókba kerül és a kritikusok negatív értékelésének súlyos következményei lehetnek. Különösen a filmgyártás őshazájában, ahol százmillió dollárokról van szó. Éppen ezért gyanítom, hogy az igazán befolyásos filmkritikusok esetében van az a pénz amiért elmagyarázzák, hogy egy film miért jó, miért kell megnézni és az átlagos néző, akinek eltérő a véleménye, vessen magára.

Addig jó, amíg a megmondó emberek segítenek egy alkotás megértésében, de nem akarják eleve ráerőltetni véleményüket a közönségre. És addig tűrhető, amíg a művészeti alkotás területén maradnak. Akkor kezd veszélyes lenni, amikor a társadalmi és a politikai életben jelentkeznek a megmondó emberek. Nem segítő, hanem befolyásoló, meghatározó szándékkal.  Olyan „grémiumok”, akik felhatalmazva érzik magukat, hogy  kötelező értékű jó és rossz minősítéssel ítélkezzenek. Akik teljesen leszűkítve meghatározzák a kötelező színeket, hangnemet és a követendő ritmust. És nem tolerálják azokat, akik nem komplementáris színeket használnak, akik szerintük hamisan énekelnek, vagy nincs érzékük az adott ritmushoz. Azokat, akik inkább felszállnának Guszti autóbuszára.

Crazy

Végre megnyugodtam. Megoldották! Nagyon izgultam hogyan sikerül néhány nap alatt, péntekig világsztárt találni a "vizes VB" megnyitójára, miután korunk egyik legnagyobb szupersztárja Emoli Sandé (ki ne hallott volna róla?! Ő énekli azt a számot, hogy... Melyiket is?) megbetegedett és lemondta a fellépését. Izgalmam akkor zuhant mély aggodalomba, amikor Magyarország egyik legtapasztaltabb fesztivál szervezője elmondta, hogy néhány nap alatt lehetetlen sztár-fellépőt találni, hiszen ezek programjai hetekkel, hónapokkal korábban telítődnek.

            Nehogy már ne sikerüljön ez a rendezvény, amit az egész ország vár! A szervezők bebizonyították rátermettségüket – feltételezem, hogy az a hozzállás is nyomott a latba, hogy „nem kérdezzük mibe kerül, van rá egy milliárdunk” – és megtalálták, leszerződtették a protokoll szerint elmaradhatatlan világsztár fellépését a megnyitóra. Érthető mekkora büszkeséggel osztottam meg a hírt ma reggel Rozi néni szomszédasszonnyal.

-   CeeLo Green lép fel a megnyitón!? Tényleg? Eljön ismét Budapestre személyesen? – repdesett a néni örömében.

            A Pethe Ferenc téri turkálóban akadt olyan, akinek tájékozatlanságáról lebbent fel a lepel. Tudta ugyan, hogy egy R&B amerikai sztárt sikerült szerződtetni, de tévesen azt állította, hogy James Brown érkezik a megnyitóra és ezért nem sajnálták érte a 10.000 (tízezer) dollárt! Egy középkorú háziasszony, aki a jó minőségű, alig használt harisnyák között válogatott felvilágosította, hogy a nevezett James Brown már nincs az élők sorában, hasonlóan mint Elvis Presley sem, CeeLo Green pedig legalább olyan szintet képvisel a mai könnyűzenei színtéren, mint az említettek egykoron. Majd némi malíciózussal hangjában hozzátette: „Hogy könnyebben megértse: CeeLo egy akkora sztár mint a maga korában volt Aradszky Laci, meg a Koós Jancsi vagy Vámosi János Magyarországon!”

            A turkáló eladója felvilágosította a jelenlévőket, hogy az atlantai születésű sztár tényleg nem akárki, öt Grammy díjat kapott pályafutása során. Majd egy portál írására hivatkozva kifejtette örömét, hogy az amerikai rendőrség engedélyezte hogy külföldre utazzon, ugyanis drogbirtoklás miatt jelenleg éppen  próbaidőn van.

-          Öt Grammy díj? Nagy eset! Solti György karmester 31-et kapott! – guglizta ki a harisnyák között turkáló háziasszony férje az információt az okostelefonján.

Majd azt is megtalálta, hogy például az említett Elvis Presley, aki pályafutása során 600 millió albumot adott el, mindössze 3 Grammy-vel dicsekedhetett (az egyiket a legjobb gospel dalok albumáért kapta). Ha már lendületben volt az okostelefonjával és rá is ért, mert kedves neje a jó állapotban lévő alsóneműk között nézett szét, megosztotta a jelenlévőkkel a következő érdekességet: 1966. február 13-án, amikor az egész világ, Amerika is, Beatles lázban élt (1964-ben ezen a díjátadón az Év felfedezettjeként nyertek) a liverpooli négyest 8 kategóriában jelölték és egy Grammyt sem kapott! A Help! albumot megelőzte Frank Sinatra, a legjobb dalnak jelölt Yesterday-t pedig a The Shadow of Your Smile című szerzemény. A Yesterday indult a legjobb felvétel kategóriájában is, de a A Taste Of Honey című alkotás több szavazatot kapott. A Beatles pályafutása során összesen 5 Grammy díjat kapott, majd poszthumusz (ha lehet ezt a kifejezést zenekar esetében használni) még hatot.

-          Nézze már meg, melyik zenekar kapott legtöbb Grammy díjat ?

-          A Chicagói szimfonikusok. Hatvanat!

-          Nem a komolyzenére gondoltam...

-          Alison Krauss folkénekesnő. Huszonhatot!

A jelenlévők megállapodtak abban, hogy eltávolodtak a témától, nem a Grammy a mérvadó abban mekkora sztár valaki. Az okostelefonján babráló személy ki is kereste a YouTube-on Green legnagyobb slágerét – amit a megosztó nem játszik le egyből, csak miután a rákereső bepötyögi, hogy elmúlt 18 éves, mert a szám címe: Fuck You. A szerzemény elnyerte mindenki tetszését és a turkálóban hirtelenében bulihangulat kerekedett.

Ilyen hangulatot fog bizonyára CeeLo varázsolni a VB megnyitóján is. Bevallom egy kicsit tartok attól, hogyan reagálnak majd a díszpáholyban a hazai vezetőink (és a külföldi vendégek is) amikor a „Megjöttek a fehérvári huszárok” kezdetű dal helyett Green a Crazy című sikerszámát énekli el. Remélem nem fogják magukra érteni. Mint a másik slágerének üzenetét sem. Melynek címét a fentiekben leírtam.