A Benczúr Ház teraszán

Június volt. A Benczúr Ház udvarában pompázó terebélyes hársfa ontotta illatát. A mellette lévő, szintén több évtizedes akác már búcsúzott a tavasz illat-palettájától, de mint ahogy a kevéske, nem tolakodó száraz vörösbor zamata csak gazdagítja egy ételnek az össz illatát és mint ahogy a gordonka bársonyos mély hangja megalapozza a vonós négyes összhangzatát, a teljes illat-élményhez, a hárs vezető szólamához, hozzátett az akác is.

Felirat hozzáadása

 A Benczúr ház teraszán ültem egy kellemes ebéd után. Környezetemben vannak, akik már-már nem természetesnek tartják a finom étkek iránti rajongásomat. Ez nem jelent finomkodást, válogatást, esetemben a finom étek lehet szinte akármi, ami igényesen készült. Lehet, hogy szégyellnem kellene, hogy annyira élvezem. Azzal vígasztalom magam, hogy a történelem számos ismert személyiséget jegyez, akiknek hasonlóan az átlagosnál nagyobb élvezetet jelentett a finom étek.

           Ültem a Benczúr Ház teraszán, itt kell talán megjegyeznem, hogy az épületnek háznak semmi köze nincs Benczúr Gyula festőhöz. Illetve csak annyi, hogy Budapesten a Beczúr utca 27 alatt található. Amikor felépült, a XIX. század másik felében, az utcát még Nagy János utczának nevezték. A három szintes épületet a sikeres újpesti szeszgyáros, Stern Ignác építette. 

Az épületet Egyedi villaként is nevezték, ugyanis a szeszgyáros Ignác fiai, Artúr és Lajos 1889-ben Egyedire magyarósították vezetéknevüket, annak alapján, hogy Artúr Egyed környéki földbirtokos volt, korában híres lótenyésztő. Lehet, hogy sokan nem tudják, azok közül, akik jártak már a Benczúr Ház udvarán lévő nyári színpadon bemutatott előadáson, hogy a színpad mögött van eltemetve Kincsem egyik onokája! A háromszintű ház alagsorában is egyébként istállók voltak, amikor a házat felépítették. A család sorsa mellesleg tragikusan végződött, a földbirtokos Artúrt veje fojtotta meg, mert nem volt hajlandó rendezni a vejkó valamilyen adósságát, a szeszgyárat öröklő Lajos pedig tönkrement és a teljes összeomlás előtt öngyilkosságot követett el 1927-ben. Az épületet a Magyar-itáliai Bank vette tulajdonába, ennek a banknak tartozott legnagyobb összegben Lajos. Az épületet 1930-ban megvásárolta a Magyar Királyi Posta Jóléti Alapítvány, azóta a Benczúr Ház a postásoké, itt található a Posta Múzeum is.

            Ültem a Benczúr Ház teraszán, nem gondoltam az Egyedi (Stern) család történetére, egyszerűen csak élveztem, a talán még általuk ültetett hárs és akác illatát, a tavaszi napsütést és úgy kifakadt belőlem, hogy milyen kevés is elegendő ahhoz, hogy az ember boldog legyen.

           

Felirat hozzáadása

Szép az élet!

            La vita e bella!

            Persze nem mindenki éri be ennyivel. És mindig akad még valami, ami a teljes élvezethez hiányzik. Esetemben: a finom ebéd teljességéhez nagyon hiányzott, egy cigaretta. Az íróasztalon maradt.  

Ekkor, mintha nem tudom ki küldte volna megjelent az étterem főnöke.

-          Ne haragudjon a kérdésemért, de: dohányzik Ön?

-          Igen.

-          Megkínálna egy cigarettával? Olyan jól esne!

Megkínált. Majd még eggyel, mert közben jól elbeszélgettünk.

La vita e bella!

De, sajnos... Mindig akad valami ami felborítja az élvezetet.

Lassacskán lejár az ebédidőm.

Pedig milyen jó lenne itt még üldögélni!

Milyen jó lenne, ha nem szorongatna az idő!

Ilyen az ember! Most már nem teljesült minden kívánságom azzal, hogy rágyújthattam! (Mellesleg, azóta megtiltották a dohányzást a teraszon. Mert több dohányos is látta, hogy a főnök (meg én) ott élvezkedünk, mind többen kijártak rágyújtani, követelték a hamutálcákat, a teraszról a füst állítólag bekúszott az étterembe is, és -.)

Milyen jól esett volna, ott és akkor, a hárs illatban, a tavaszi napsütésben például lejátszani egy ráérős sakk-partit. Kávézás közben. Lehet ennél nagyobb élvezet?! Nem rontaná el a kellemes érzésemet az sem, ha történetesen az alkalmi partner rámverne a sakkban. Nem dönteném fel a táblát és hajigálnám szét a bábukat. Tudomásul venném, hogy van még tanulnom a sakkban is és átsétálnék a Díszterembe, ahol egy gyönyörű versenyzongora várja, hogy megszólaltassák. Élvezném a játszást és nem fanyalognák azon, hogy ennyi év után illene valami virtuozitást is bemutatni ezen a hangszeren...A díszterem mellett lévő Fehér szalon ideális lenne arra, hogy felállítsak egy festőállványt és fessek egy portrét valakiről, aki ráérne pózolni. Van itt még olyan terem ahol elférne egy sznúker asztal, hiszem, hogy partner is akadna egy-két barátságos partira vacsora után, lefekvés előtt.Egyszóval: el tudnák itt időzni, ebben a kellemesnek tűnő épületben folyamatosan. Feltételezem, hogy Artúr és Lajos is kellemes perceket töltött itt, ezekben a szalonokban, ezen a teraszon. Talán még mondogatták is magukban, vagy kedvesüknek: „az élet szép!” De nem szívesen képzelem magam írigykedve a volt tulajdonos helyébe, mert a fentiekben leírtam tragikus sorsukat. Nem kívánok magamnak újgazdag-arisztokrata felívelést sem, mert bármikor jöhet egy fordulat és veszhet minden... Inkább valami kötetlen totum-factum kétszer csengető beosztás lenne számomra a legmegfelelőbb. Például a Magyar Posta Művelődési Életét Egyengető És Felügyelő Kormánybiztos állás. Elvállalnám.

            Most január havát lapátoljuk, zimankóval szembesülünk ha kilépünk a meleg lakásból, a Duna felől téli szél pörköli és pirosítja az ember orrát. Pest utcáin piszkos loccs-poccsot kerülgetünk, nehezen lélegzünk a benzingőzös levegőben (a budai, magasabban fekvő utcákban téli idill honol, akik ott laknak nem is igen járnak le).
            De minden nappal közelebb kerülünk júniushoz.

Paradigma

Jelzés értékű, hogy melyek azok az idegen nyelvű szavak, amelyek jelentése iránt a honi internetezők leggyakrabban érdeklődnek: paradigma, dilettáns, explicite, renitens, hypertonia.

Meg kell jegyezni, hogy, aki ráklikkel a paradigma kifejezésre, nem lesz sokkal okosabb: „Minta, összehasonlításra alkalmazott példa”. Nyilván nem ez a jelentés miatt hallja az ember lépten nyomon az utóbbi időben mint gyakrabban. Ha jobban odafigyel rájön, hogy paradigma váltást szoktak emlegetni, így, ezen a szintagmán már el lehet gondolkodni. A Szent István Egyetem portálján el is magyarázzák, hogy az 1960-as években kezdték el a paradigma kifejezéssel meghatározni azt, amikor főként a tudományon belül, valamelyik ágazatában közmegegyezésre jutottak abban milyen álláspontot lehet elfogadni. Mivel minden változik (panta rhei) idővel jelentkeznek új ismeretek, új tartalmak, új mozzanatok, felszínre kerülnek az anomáliak és változtatni kell a paradigmán. Ez a változtatási szándék általában ellenállásba, nehézségekbe ütközik, sokan ragaszkodnak az elfogadott közmegegyezéshez, mert az felel meg nekik, mások a változtatást sürgetik, sürgetnék.

Miért emlegetik manapság a paradigma váltást? Elsősorban azért mert a világ társadalmi-gazdasági és politikai helyzetében gyökeres és sokakat sújtó változások álltak be. A kapitalizmus már messze nem az, amivel kapcsolatban egy közmegegyezés alakult ki. Gyökeresen megváltozott az értékrend és aggasztó irányba tolódott. Meg kellene változtatni az emberiségnek az értékek iránti viszonyulását. Változtatni azon a paradigmán, hogy a termelés, a termelékenység és mindenek felett a pénz, a nyereség a legfontosabb és mindent felülír. Mert ez a hajsza a bolygónk tönkretételéhez vezet, miközben az emberiség nagy hányadát a szenvedésbe, a kizsákmányoltságba, a reménytelenségbe és a boldogtalanságba szorítja. A helyzet haszonélvezője egy szűk réteg, amely persze ragaszkodik pozíciójához.

Na ez volt részemről egy leegyszerűsített, dilettáns magyarázata a paradigma váltásnak. A dilettáns szó eredeti értelme az említett szótár szerint: az a műkedvelő, aki valamivel csak hobbi szinten foglalkozik. Mivel a közgazdasággal csak hobbi szinten foglalkozom (míg mások hobbiból eljárnak horgászni én figyelem hogyan dübörög a gazdaság) véleményem ezek szerint dilettáns. És dilettánsok mindazok, akik szabad idejükben festegetnek, zenélnek, sakkoznak... Ezzel persze nem értek egyet és hiszem, hogy sokan mások is a dilettáns kifejezés mögött egy más tartalmat éreznek.

Például: sokan egyetértenek abban, hogy a világ azért követeli a paradigma váltást, mert a dilettánsok (politikával nem kellő tudással és erkölcsi értékekkel rendelkező, a hatalomhoz minden áron ragaszkodó, többnyire egoista és a korrupcióra fogékony személy) explicite (világosan kimondott, egyértelmű) ide vezették. Ahhoz viszont, hogy megtörténjen a váltás sokkal több és sokkal határozottabb, szervezettebb renitensre (engedetlen, ellenszegülő) lenne szükség. Akik megtalálnák a módját, hogyan lehet a változásokat kikényszeríteni (bebizonyosodott például, hogy a tömeges tüntetések semmihez sem vezetnek, azok, akik ellen tüntetnek jókat röhögnek a markukba, kivárják, hogy a tüntetők belefáradjanak, hasonlóan védve érzik magukat a munkaadók, akik rájöttek, hogy következmények nélkül facsarhatják a munkavállalókat). Amíg ez nem történik meg, nem marad más hátra, mint hogy a lassanként rabszolga sorsba süllyedő tömegek tehetetlenül magukba roskadva bosszankodjanak, idegeskedjenek. Ez pedig a hypertoniához (magas vérnyomás) vezethet.

Kossuth, Brian Epstein, Hruscsov

Miért ne lenne a mai nap, szeptember 19., Kossuth Lajos és Brian Epstein születésnapján, az a nap amikor megkezdem a közlését az újragondolt és megreformált blogomnak?

A blogírást – grafomániás kényszeremtől vezérelve – kereken három és fél éve, pontosan: 2015. március 16-án (Rajz Attila egykori magyar válogatott jégkorongozó – bal szélső – születésnapján) kezdtem el és 145 bejegyzést közöltem. Valamennyi visszaolvasható az archívumban (itt, jobbról látható, évek és hónapok szerint kereshető). Az elmúlt időszakról készítettem egy elemzést ami roppant érdekes adatokra derített fényt. Például, hogy huszonvalahány országban élő (vagy ott bejelentkező) olvasók olvasnak, olvastak. Meglepetésként ért, hogy a sorrendben az 5. helyen Oroszország áll (fogalmam sincs kik olvasnak Moszkvában, Voronyezsben, Szibériában, Vlagyivosztokban, talán személyesen Putyin is fordításban) de még nagyobb meglepetést jelentett, hogy, úgy tűnik az UFO-k is érdeklődnek blogom iránt! Az országok felsorolása között, ugyanis jelentkezik egy olyan meghatározás is, hogy „ismeretlen körzet”?!

Egy ismert közvéleménykutatóval is végeztettem elemzést, s a tanulmány legfontosabb megállapításához tartom magam most, az újraindulásnál: a zembereknek nincs türelmük hosszú írást olvasni. Ezért: rövidebbeket, csattanósabbakat kell írni, mégpedig gyakrabban és kevésbé komoly témákról. Ehhez igazodik a mai írásom is a fenti címmel.

Az eseményre, mintha úgy halványan emlékeznék én is, hiszen már három és fél éves voltam. Hasonlóan, mint ma, az indián nyár kellemes melege honolt nem csak a rezervátumban, hanem i šire.  A meseországba ezen a napon a szokásosnál is nagyobb tömeg tódult, hiszen egy nem mindennapos vendég látogatását jelentették be. Elsőként a szovjet vezetők között Amerikába látogató Nyikita Hruscsovot, a CCCP első emberét várták. Ott volt már néhány napja, a hivatalos megbeszélések mellett igyekezett belekóstolni abba a (szerinte erkölcsileg zülött) világba, Chicagóban megízlelte a hot dogot, vacsorázott Marylin Monroe elvtársnővel, kinek megjelenésekor elismerően csettintett, állítólag énekelt neki Frank Sinatra elvtárs is...

A szeptember 19. –ei a hivatalos program tehát az anaheimi Disneyland meglátogatásáról szólt. A szovjet vezetés, élén Nyikita Szergejeviccsel meg is jelent a helyszínen, ám máig tisztázatlan okok miatt nem engedték be őket! A heves vérmérsékletű Nyikita fel is b.szódott rendesen, megkérdezte: talán rakétakilövő állomásokat rejtegetnek a meseországban, vagy esetleg kolera vagy pestis járvány dúl bent? A 20th Century Fox vezetősége azonban kitartott: biztonsági okokból a szovjetek nem tekinthetik meg Disneylandet, ahol egyébként Miki egér születésnapját ünnepelik a bentlakók (1928 szeptember 19-én mutatták be először ezt a legnépszerűbb rajzfilm figurát).

Kár. Ha beengedik, lehet, hogy a látvány megihlette volna Hruscsovot és az egész keleti blokk egy rajzfilmszerű irányzatot vesz, ahol az egerek sikeresen átverik a mohó macskákat, a fegyver arzenál felett pedig a jámbor Plutó kutya őrködik…

A következő bejegyzésem még rövidebb lesz.

Kavilló, Orom, Torda

A viharral egyidőben érkeztünk Kavillóba. A szél, amely felkavarta a falu porát és letördöste az akácfák kisebb gallyait Gunaras irányából nyargalt be nagy sebességgel. Mi Utrine felől érkeztünk békés tempóban. Ott találkoztunk, ahol keresztezi egymást Vajdaság egyik legnevezetesebb településének a két utcája. Annál a saroki háznál, amely évtizedeken keresztül kocsmaként fogadta vendégeit és amely mellett üstben főzte Soltis Lajos a birkapaprikást a Tanyaszínház bemutatójára érkező közönségnek. Az évente egyszer, mint zarándokhelyre Vajdaság minden irányából Kavillóra csődülők közül, azok, akik időben oda tudtak jutni az üst közelébe, meg is kóstolhatták. Olyan kivételesen finom volt, mint színészi alakítása. A kocsma mellett, a szabad ég alatt bemutatott előadás és Lajos paprikása egy olyan kuriózumot jelentett, amit minden nyáron nagyon sokan vártunk és amit egyszerűen nem volt szabad kihagyni.

            Kavillót a Tanyaszínház tette ismerté. Számomra azonban ennél sokkal többet jelent. Mint ahogy két éve történt látogatásomkor megírtam, ezek a települések, Kavilló, Kevi, Utrine, Pobeda, Tornyos kisgyermekkori képzeletemben a világ legvarázslatosabb helyszíneit jelentették. Julis néni, a dadám, aki Keviben született és Kavillóra ment férjhez (vagy fordítva) számtalan csodálatos történetet mesélt, amelyek ezekhez a helyszínekhez kötődtek. Képzeletemben ezek a települések a mesevilág Operenciás tengeren túli világát jelentették. Ezt sokszor elmeséltem gyermekeinknek is és örömmel fogadtam, amikor Lóci a minap közölte: Vajdaságban, Oromon lesz fellépése, ha ráérek, menjünk el hamarább és látogassunk el Kavillóra meg Tordára. Mert édesapám szülőfalujában, családunk származási helyén sem járt még. A két falu egy kicsit távolabb esik egymástól, de ez nem jelenthetett akadályt.

            Kavilló két utcájának a kereszteződésénél álló nevezetes épület már nem vendéglátó hely. Pedig minden bizonnyal ebben a kocsmában muzsikált egykoron a dadám néhai férje is a két világháború között. Nem ellenőriztem le, hogy létezett-e a faluban másik kocsma is egykoron, a lényeg: ma egy sincs. Az épületben bolt üzemel. Ha nem lett volna más tartalma is látogatásunknak, a helyszín megtekintése után, akár meg is fordulhattunk volna, az időközben Tornyos felé elvonuló szél nyomában. Amiről kiderült, hogy eltévedt, magányos haramiaként vágtázott végig a falu fő utcáján, ráijesztett az emberekre, de nem követte a vihar. Eredetileg azt terveztük, hogy beülünk a nevezetes kocsmába és elbeszélgetünk a betérő helybeliekkel, hiszen egy várost, települést az ember igazán csak az ott lakókon keresztül ismerheti meg. Erre a célra pedig legalkalmasabb a kocsma. De mivel kocsma nincs... Az élőben való ismerkedés két éve, amikor ott jártam, akkor sem sikerült. Ám később, az interneten keresztül ismertem meg egy kavillói fiatal házaspárt, Lajkó Klementínát és Ákost, ők meséltek a falujukról. Kiderült, hogy Klementína születésnapja egybeesik látogatásunk időpontjával és Lócival jó ötletnek találtuk, hogy meglepetésszerűen felköszöntjük. Ez meg is történt és sokáig elbeszélgettünk volna, de világossá vált, hogy az az út, amit én a Google-térképen kinéztem, hogy átvágunk Tornyoson keresztül Oromra nem  megoldás, ugyanis autóval nehezen járható, kukoricás táblák között vezető földes út. Körbe kellett utazni, Zenta felé majd Oromhegyesen keresztül, ezért hamarább búcsút vettünk a vendéglátóinktól.

            Idő szűkében nem tudtunk megállni Keviben sem, pedig ott, úgy láttuk,  fogadta a betérőket a Jóbaráthoz címzett kocsma a falu központjában és beszélgethettünk volna a helyiekkel.

             A Malomnál

  

            Az oromi malom környékén ottjártunkor – kedden este, augusztus 14-én érkeztünk – az Ötödik Malomfesztivál előkészületei folytak és az alkotótáborokban tevékenykedtek az érdeklődők. Őszinte elragadtatással figyeltem a szervezettséget, senki sem parancsolgatott de mindenki pontosan tette a dolgát: egy csoport egy épülő objektum tetőszerkezetét cserepezte, mások a fesztivál díszítőelemein dolgoztak, egy fiatalember a befejező munkát végezte egy furcsa – szobornak is beillő – kemencén... A magyarországi zenei fesztiválokon alvállalkozók vállalják fel, nem kis pénzért ezeket a munkákat. Itt Oromon önkéntesek dolgoznak nagy lelkesedéssel és odaadással. Ezért a munka eredményének is jobban örülnek és magukénak érzik.

Az alkotótáborok tevékenységét másnap reggel figyelhettem meg: több csoportban a fák hűvösében, szalmásbálákon ülve hallgatták a különböző művészeti területről – színművészet, film, fotó, koreográfia, zene, irodalom - érkező szakemberek előadásait a jelenlévők. A színészek állítólag egy kis előadást készítettek Nagyabonyi Emese és Kucsov Borisz vezetésével, a filmesek Kovács Ákos és Tóth Levente segítségével kisfilmet forgattak, Laskovity Ervin a tudósítói munkáról beszélt az érdeklődő csoportnak...

Lóci kedd esti fellépése is az alkotótábor része volt, többet mesélt, szövegelt, magyarázott mint amennyit játszott, amit a közönség nagy érdeklődéssel és hálásan fogadott. Este fél tíz körül megérkezett Kölnből Rebb Andrea is. Magyarázat: becsei két legjobb barátom, akikkel együtt kezdtünk el több mint negyven éve zenélni Rebb Rudi és Szerda Laci, a barátságot azóta is ápoljuk, noha Rudiék 1985-ben Németországba, mi pedig 1991-ben Magyarországra költöztünk. Ápolják a barátságot gyermekeink is. Andrea Rudi leánya, a Malomfesztivál egyik fő szervezője és kezdeményezője, Szerda Zsófi pedig Laci leánya. Andrea újságíró, de a zenei vonalat is a családban ő viszi tovább (Szerdáéknál Árpi), egy német együttesben énekel, tavalyelőtt fel is léptek a Malomfesztiválon, amelyre Andrea minden évben ellátogat.

Oromon a fesztivál helyszínétől nem messze kaptunk szállást. Reggel amikor felkeltem a házinéninél, aki a diófa alatt lévő asztal mellett üldögélt és élvezte a gyönyörű falusi nyári reggelt, kocsma vagy egyéb vendéglátóhely iránt érdeklődtem, ahol meg tudnék kávézni. Kiderült, hogy Oromon sincs már kocsma, de a házinéni menye szívesen főzött egy finom kávét. Amíg a kávé mellett beszélgettünk egyszer csak a fiatalasszony felugrott, mert hallott valamit az ólak felől. „Megindult az ellés!” – közölte, majd elment segítkezni. Miután megittam a kávémat, már három kismalac igyekezett az ólban talpra állni és éppen érkezett a negyedik. Amikor elbúcsúztunk Oromtól, már tizennégy volt a jövevények létszáma, de volt aki, mint amikor az ejtőernyősök ugrálnak ki a repülőből, még várakozott a hátsó sorban, a koca hasában, hogy a nyíláshoz kerüljön és megláthassa az augusztusi napfényt. Útközben azon tanakodtunk, hogy hány emlője van a kocának, odafér-e majd valamennyi malac?

„Sokan elmöntek Némötországba...”

Édesapám szülőfalujában, ahol gyermekkoromban minden nyáron néhány hetet töltöttem nagymamámnál, rögtön az egykori családi ház helyszínére érkeztünk. A Tót(h?) utcába, hivatalosan Ady Endre utcába, de a faluban egyik utcának sem használják a hivatalos nevét, hanem a régi meghonosodott nevet (Nagy utca, Szélső utca, Tót utca...). Tudtam, hogy a ház már nincs meg, helyette egy újabb épült, lakóit nem ismerem. A szomszéd ház elé parkoltam. Nem akartunk senkit sem zavarni, de a kutya ugatására rövidesen kijött a néhai Béla szomszéd özvegye. Felismert („te vagy az, Zoli?”). Elbeszélgettünk, hogy mennyit változott Torda, kik élnek még, kik távoztak a temetőbe az ismerősök közül. Lóci élvezte az eredeti tordai tájszólást, ugyanis Tordán nem csak „őznek”, a sajátos, zárt „ó” hangot is csak itt lehet hallani. Megtudtuk, hogy, hasonlóan, mint egész Vajdaságban, sajnos, vészesen megfogyatkozott Torda lakossága is („Sokan elmöntek Némötországba...”). Elmesélte, hogy nagy sikere volt a Tordai újság fenállásnak kerek évfordulója alkalmából rendezett ünnepségnek, nagyon sok olyan egykori tordai is eljött, aki az elmúlt évtizedek során költözött el és az egyetlen kapocs a szülőfaluval az újság maradt. (Amíg Vajdaságban éltem, mint tiszteletbeli tordainak – noha én már Becsén születtem – nekem is küldték az újságot).  Az ünnepségre betegsége miatt nem tudott megérkezni a Magyar Szó minden idők egyik legjobb szerkesztője, Deszk-főnöke, kiváló tollú újságírója Gyarmati Józsi, aki több mint két évtizeden keresztül szerkesztette Újvidékről szülőfaluja lapját, a Tordai újságot. A jelenlevőkhöz egy megható búcsúlevelet intézett, melyben közölte, hogy a továbbiakban nem tudja folytatni az újság szerkesztését.  

Elmentünk a falu központjába és szomorúan vettem tudomásul, hogy a Bottyán féle cukrászda, ami évtizedeken keresztül a helyi fiatalok fő találkozó helye volt, megszűnt. A falu legnagyobb kocsmája, a Mezei féle kocsma ugyan még létezik, de csak esténként nyit ki. Hasonlóan zárt ajtókba ütköztünk az egykori Olimpia kocsma, egy újonnan létesített, Florida nevű ifjúsági klub és a Karambol nevű biliárd klubnál is. A faluba érkező, vagy átutazó vándornak egyszerűen nincs hova betérni. Persze, tudom, ismerve a tordai vendégszeretetet, hogy ha bekopogtattunk volna bármelyik egykori ismerőshöz, a több évtizedes kihagyás ellenére is biztosan szívesen megvendégeltek volna bennünket. De mint mondtam, nem kívántunk senkit sem zavarni ezen a tikkadt augusztusi hétköznapi délutánon, amikor az utcák kongtak az ürességtől, hiszen mindenki a ház hűvösébe húzodott.

Távozás előtt elmentünk a temetőbe, majd készítettünk egy szelfit a zöldre festett tordai templom előtt és megcsodáltuk – persze csak kívülről – a Művelődási házat. Mondtam is Lócinak, ha esetleg egyszer meghívják a tordaiak a Lóci játszik együttest egy fellépésre, majd meglátod belülről is.

Nem foglaltam címbe Törökbecsét, de így, a beszámolóm végén mindenképpen meg kell említenem a Tisza partján lévő éttermet, ahol rendkívül finom halebédet – tiszai sült fogas és harcsa – fogyasztottunk. Nem a reklám helye, de mindenkinek tudom ajánlani, aki arra jár.

U.i.

How to Married a Millionaire címmel készült 1953-ban egy fergeteges vígjáték három amerikai dívával, Marylin Monroeval, Betty Grable-el és Lauren Bacallal a főszerepben. Kedden este Oromon a malom környékén elveszítettem cigaretta tárcámat, amelyen a film plakátjának fotója látható (a film címe és a három csaj). Kérném azt, aki megtalálta, hogy adja oda a Zsófinak. Fontos lenne. A tárcát nagybácsim kapta egykoron Lauren Bacalltól. Na, ez egy nagy nemigaz! Nem a nagybácsim kapta, hanem én, nem színésznőtől, de kedves ajándékként...

Fotók:

Felső kép: Lajkóéknál Kavillón

Alsó kép: Szelfi Torda központjában

Kutyák és biciklik

Az eddigi évtizedeim során nem volt szerencsém a kutyákkal és a biciklikkel. Számtalan kellemetlen történetet, egészen frisseket is, tudnék felsorolni, a kutyákkal való kölcsönös ellenszenvből eredően. Nem teszem, mert akkor elveszíteném a nagyszámú kutyaimádó és állatvédő ismerősöm rokonszenvét. Pedig igazán törekedtem, annyira szerettem volna én is, mint mások, megsímogatni a kutyuska okos, kedves fejét, elgondoltam, ha úgy alakul, hogy egyszer kertes házba költözünk, elhozunk a menedékhelyről egy saját kiskutyát, aki esetleg  barátsággal viszonyulna hozzám... Nem tudom, hogy ez bekövetkezhetne-e, az eddigiek során ez az állatfajta csak vicsorítással, hiszterikus ugatással, támadással fogadta jelenlétemet. Még a legkisebbek is, éppen ezek a leutálatosabbak... Na de nem folytatom, mert még -.

            Általában a bajok forrását a gyermekkorban keresik. A kutyákkal és biciklikkel való malőröm is akkor kezdődött. Talán még 3 éves sem voltam, amikor Becsén, a Városban, a Mosa Pijade és a Zöldfás (akkor Boris Kidric) utcák kereszteződésénél lévő vasárus bolt kirakatában kinéztem magamnak egy zöld színű háromkerekes kisbiciklit. Beleszerettem. Rágtam a szüleim nyakát, rimánkodtam, de végül nem azt, hanem egy bontott részekből összehegesztett nagyobb, kétkerekű kerékpárt kaptam. „Nem kell a Seszták biciklije, én a bukszásat akarom” – fakadtam ki. Akkoriban a Dungyerszki-kastélyhoz tartozó iskola épületben éltünk, a Hegyesi úton, abban a magasságban a Topolyai úton volt egy néhány házból álló kis település, aminek még neve sem volt. Ezek között az egyik házban működött a Seszták féle kovácsműhely. Édesapám jóban volt a Seszták bácsival, aki összeheggesztette az említett kerékpárt. A háromkerekeset pedig azért neveztem bukszásnak, mert az ülésre rá volt erősítve egy kis szerszámos erszény is, mint a nagy bicikliknél.

            A Seszták biciklit – értelemezésemben: biciGli -  nem tudtam vezetni, mert el sem értem az ülést, így a kerékpározásom abban merült ki, hogy naphosszat tologattam. Mire felnőttem akkorára, hogy elértem volna, meguntam.

            Az elkövetkező évek, évtizedek során sem volt szerencsém a bringákkal. Nem is igen kedveltem ezt a járműt. A legtöbbször az bosszantott, hogy leesett a lánca, miután kezeimet összeolajozva visszaraktam, ismét leesett... Vagy nyolcas volt a kerékben, vagy a kerék hozzáért a sárvédőhöz, vagy „szalajtott” (hiába forgatja az ember a pedált, kerék nem veszi át a fordulatott, különösen emelkedőknél jelentkezett ez a meghibásodás), vagy „bekapta a lánc” a nadrágom szárát, vagy... Olyan is volt, hogy a rendőr meg akart büntetni, mert nem világított a lámpa és veszélyeztettem a közbiztonságot. Amikor Újvidéken laktunk, végre szert tettem egy hibátlan kerékpárra, egy időben ezzel karikáztam be a Magyar Szóba a munkahelyre a Duna parti sétányon keresztül. Egy szerencsétlen napon, délután a lépcsőházban valaki lelopta róla mind a két kereket, pedig a kerékpár törzse oda volt láncolva a lépcső korlátjához...

            Sokat beszélgettünk a családban arról, hogy milyen egészséges a kerékpározás, Budapesten mindenfelé léteznek kerékpárutak, körbe lehet karikázni a Margit szigetet, a Hajógyári szigetet... Vettünk egy kerékpárt, amit Emma felségemmel felváltva használtunk, majd idén májusban a Margit utcai kereskedésben vásároltam magamnak egy jóképű, fehér, vázas (tehát férfi) biciklit. Azóta kettesben tettünk kellemes utakat, például a Római partra, de a vasúti hídon is átmentünk Újpestre, tervben volt, hogy bevállalunk egy túrát egészen a Margit hídig, vagy még tovább.

Az egyik ilyen biciklizés során furcsa hangokat hallottam a hátsó kerék felől. Kirepedt a gumi és hozzáért a sárvédőhöz. Még el tudtam menni vele a hozzánk legközelebbi szerelőhöz, aki lecserélte az abroncsot 5000 forintért.

Vasárnap reggel elhatároztam, hogy még a tervezett délutáni bringázás előtt teszek egy kőrt, hogy felfedezzem, honnan hallatszik a hangos szurkolás, amin már napok óta tépelődünk. Az óbudai III. kerület stadionja nem lehet, nem abból az irányból jön,az észak-nyugati irányban pedig tudtunkkal nincs semmilyen stadion. Pedig nem tíz-húsz, hanem legalább száz ember szurkolása hallatszott. Elindultam nyugati irányban, megtettem majd 5 kilométert amikor egy nagy durranással,  szétfeslett az első kerék gumija, mint ahogy a Forma 1-es futamokon olykor megtörténik. Még szerencse, hogy komótosan vezettem, a defektet túléltem, nem repültem le az árokba. Nem maradt más hátra, hazatoltam a bringát. Mellettem jókedvű, egészségesen izzadó kerékpárosok húztak el, én meg baktattam az út szélén szomorúan, a tűző napsütésben. Hétfőn reggel pedig tolhatom a mesterhez (4,5 km) aki remélhetőleg egy újabb 5000 forintért megreperálja. Ha belegondolok: ez a plusz 10.000 forinttal akár rendes kerékpárt is vásárolhattam volna.

De nem adom fel! A jövő héten ismét bringára pattanok. Annak reményében, hogy nem fog megismétlődni sem a durr-defekt, sem az, ami egyszer fiatal koromban: a városon kívül bringázva valahonnan kifutott egy nagy, fekete szállási kutya, aki megkergetett, nem tudtam elérni akkora sebességet, hogy a vadállattól elmeneküljek. A nadrágom szárának cafatai maradtak a fogai között.

P.s. Utóbb felfedeztem a szurkolás forrását is. Nem messze tőlünk, csak más irányban mint ahogy gondoltam, szinte egyik napról a másikra kinőtt egy baseball-pálya. Nem akármilyen pálya, hanem, hivatalosan: aréna. Szerintem egy kis túlzás azt a két sor lelátót arénának nevezni, de a feltüntetett elnevezés: Óbudai Baseball Aréna. Ősztől majd kilátogatok – ha már itt van a szomszédságban – a magyar baseball dicső hagyományait ápoló, már nevében is magyaros Budapest Reds Baseball SC mérkőzéseire. És vásárolok egy baseball ütőt. Nem árt, ha van a kocsiban...

A festett madarak folyója

Az 1970-es Labdarúgó VB előtt arra fogadtam, hogy Uruguay fogja elnyerni a győztesnek járó Jules Rimet aranyserleget. A lehetséges diadalt abból következtettem le, hogy 1930-ban és 1950-ben is ez a, két Dél Amerika-i óriás közé beékelődött kis ország vívta ki. Tehát: húszévente ők győznek. Az égkék mezben játszó csapat akkor el is jutott egészen az elődöntőig, ahol minden idők egyik legjobb, ha nem a legjobb brazil válogatottja, a VB-t is megnyerő csapat ellen maradtak alul, úgy, hogy az uruk vezettek 1:0 ra (majd kaptak egy hármast). Brazíliának ez volt a sorrendben a harmadik VB-diadala (Uruguaynak is az lett volna) és ezzel az övéké lett az 1930-tól vándorserlegként használt, Nikét, a győzelem görög istennőjét ábrázoló aranyserleg. A kupát Peléék magukkal vihették, a Brazil Labdarúgó Szövetség székházában állították ki. Azt nem írhatom, hogy „őrizték”, ugyanis 1983-ban, szégyenszemre, ismeretlen tettesek ellopták az Arany Istennőt, a Jules Rimet kupát, és azóta sem találták meg. Valaki otthon, magában nézegeti esténként lefekvés előtt... (”Emma, hova is tettük azt az aranykupát, amit Brazíliából hoztam?”).

            Írom: a két Dél Amerika-i óriás közé beékelődött kis ország. Ez a kis ország, amely 1825-ben nyerte le függetlenségét Brazíliától (miután Brazília függetlenedett Portugáliától), és mindössze 3 millió 407.060 (plusz Suarez és Cavani, azaz 3.407.062) lakosa van szemben a 202 milliós Brazíliával és 43 milliós Argentínával, a labdarúgásban többször is súlyos csapást mért szomszédaira. A legnagyobb, Brazíliában nemzeti tragédiaként megélt csapás, amit azóta is Maracanazoként emlegetnek, 1950 július 16-án következett be Rio de Janeiróban a Maracana stadionjában 199.954 néző előtt történt, a II. világháború után újraindított foci VB döntőjében, amikor Uruguay 1:0-ás brazil vezetésre két gólt lőtt és gyászba borította Brazíliát.

            A Celeste (az uru-válogatott beceneve) szombat este (június 30-án) Portugáliát küldte haza Ronaldostól, mindenestől a most folyó VB-ről, és vette el jókedvét egy ország lakosságának, ha nem is akkora tragédiát okozva, mint 68 évvel ezelőtt Rióban. Külön örömömre szolgált, hogy nem csak a győztest, hanem a pontos eredményt (2:1) is eltaláltam egy tipp-versenyen.

            Mi a titka az uruguayi labdarúgásnak? Mitől foci-hatalom ez a (Suriname mellett) legkisebb Latin Amerika-i ország? Hol teremnek ezek a játékosok, mitől ennyire jók?

            „Christiano Ronaldo magában hordozza egyedül mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel szöges ellentétben áll az uruguayi labdarugó-kultúra. Ronaldo önző, egocentrikus, magát a csapat fölé helyezi, a csapat őt szolgálja ki... Uruguayban, amióta játszák ezt a játékot a csapatjáték a legfontosabb” – írta a montevideoi Refere című napilap a Portugália-Uruguay mérközés napján a beharangozóban a lap sportszerkesztője. Így is történt, a képzett, technikás, jó erőnlétű, többnyire erős európai, brazil és argentín csapatokban játszó játékosokkal rendelkező együttes oroszlánként harcolt, a Suarez-Cavani csatárpáros pedig csodát művelt.

Az uruguayi labdarúgást közelebbről ismerő szakírók a Celeste csapatjátékát tartják a legnagyobb értékként. Az elmúlt több mint egy évszázad során voltak neves uruguayi játékosok – az 1930-as korosztály legjobbjai Hector Scarone és José Andrade, az 1950-es sikercsapaté Oscar Miguez, az utóbbi évtizedekben Recoba, Forlan, Zalayetta, és persze Suarez meg Cavani váltak ismertté - de ezek a nevek közelről sem csengenek úgy mint Leonidas, Pelé, Garincha, Zico, Socrates, Ronaldo (a kövér) a braziloknál vagy Kempes, Maradona, Messi az argentínoknál. Uruguayban nem sztárokat nevelnek, hanem csapatjátékosokat. A hozzáértők nagyra értékelik a rendkívül szakszerű játékosképzést, ezek között érdekes kiemleni a montevideoi Danubio csapat foci-iskoláját (a klubot egykoron a bolgár Lazarov fivérek alapították és nosztalgiából a Dunáról nevezték el), innen érkezett Recoba, Sosa, Forlan és Cavani is. Az utóbbit ifjúsági tornán remeklő teljesítménye miatt hozták át az olaszok (Palermo) Europába, még mielőtt hazájában a két nagycsapat valamelyikében kipróbálta volna magát.

            Érdekes felfigyelni arra az adatra, hogy a mindössze 3,5 millió lakosú országban

(másfél Budapest) több mint 165.000 igazolt labdarúgót tartanak nyilván, ami egyrészt a sportág óriási népszerűségét, másrészt a válogatási lehetőséget bizonyítja. Szinte minden a fővárosban, Montevideoban történik, az uruguayi első liga 16 csapatából 13 fővárosi. A két legnagyobb és legismertebb a Penarol és a Nacional. Nemcsak Uruguay, hanem Dél Amerika egyik legsikeresebb csapatát, a Penarolt 1891-ben, amikor az ország lakosság nem érte el az 1 milliót sem, angol tulajdonban lévő vasúti társaság 118 dolgozója alapította, az alapítók között 72 angol volt. Az „aurinegros” (arany-feketék – a csapat mezszínéből eredő becenév) a kezdetektől fogva az országba nagy számban érkező bevándorlók között kereste a tehetségeket. A legnagyobb rivális csapatot, a Nacionalt ellentétként nemzeti érzelmű egyetemisták alapították 1899-ben és sokáig feltétel volt, hogy a csapatban csakis olyanok játszhatnak, akik Uruguayban születtek. A Nacional színe trikolór, kék-fehér-piros, José Artieras, a függetlenségért harcoló nemzeti hős zászlájának tiszteletére.

            Az írásomat azzal kezdtem, hogy 1970-ben Uruguayra fogadtam. Az idén természetesen nem, mert bármennyire is szimpatikus számomra a Celeste és az ország viszonyulása a labdarúgáshoz, evidens, hogy nem képez akkora erőt, ami a döntőig vihetné. Nagy a valószínűsége annak, hogy már a következő mérkőzésen, a csapatban és egyéniségekben is rendkívül erős franciák elbúcsúztatják. Az 1974-től használt 6 kilogrammos, 18 karátos aranyból készült FIFA World Cup Trophy-t pedig, hasonlóan mint 1970-ben Brazília fogja elhódítani. Most már nem adják örökbe, csak vándorserlegként viszik majd Rióba.

           Végére tartozom a cím magyarázattal. A festett madarak folyója (rio de los pajaros pintados) az ország nevének jelentése a benszülött, guarani nyelven Juan Zorilla de San Martin uruguayi költő értelmezése szerint. Mások szerint ez a magyarázat túl költői, ami biztos: az uru egy (festett?) madár, amelyik az ország legnagyobb folyója partján él.

            P.s.

            Ja! Az egyik legismertebb „argentín tangó” a La cumparsita zeneszerzője is uruguayi, Gerardo Mutos Rodriguez, noha sokan a szerzőséget az 1931-ben Buenos Aires fényei című film főszereplőjének, Carlos Gardellnak tulajdonítják, aki a szerzeményt a filmben előadta.