Ne felfegyverzett gyerekekkel!

A villamos falára felragasztott plakáton egy pelyhes állú, dacos tekintetű kamasz látható méretes, felnőtt által levetett agyonviselt, kopott nagykabátban. A vállán puska. A felirat: Dózsa László, 1942 - . Jobbról nagyobb betűkkel: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

            A villamos ablakán keresztül egy óriás plakáton akad meg a szemem. A fotó ismerős. Fiatal szőke lány, szintén elszánt tekintettel valamelyik pesti utcán 1956-ban a forradalom idején. Az ő vállán is fegyver: orosz körtáros karabély. A felirat: Szeles Erika, 1941 – 1956. Nagyobb betűkkel: „Éjen a magyar ...”

            Az 56-os forradalom közelgő évfordulójának alkalmából kerültek ki ezek a plakátok. Feltételezem, hogy október 23-áig a „Ne kockáztasson...” kezdetű óriás plakátok helyére is hasonlóakat ragasztanak.

            Laci 14 évesen vett részt a forradalomban. Túlélte (az alábbiakban kiderül: a véletlennek és kivételes szerencséjének köszönhetően).

            Erika 15 éves volt. Nyaklövést kapott és a Péterfy utcai kórházban elhunyt.

            Az 1956-os forradalom 2700 áldozata közül, az 56-os Intézet kutatása szerint 44 százalékuk 25 évnél fiatalabb volt! Közöttük sokan (pontos szám nem ismert) középiskolások. Többnyire ipari tanulók. Erika is szakácsnak tanult és a Béke szálloda konyháján dolgozott.

            Mit tudtak ezek a gyerekek 14-15 évesen a forradalomról? Miért csatlakoztak? Szüleik tudták?

            Mit tudtak ezek a gyerekek a forradalomról, amikor a  forradalomban részt vevő felnőttek is különböző okokból ragadtak fegyvert.

Egy közös érdek volt: a szabadság.

Szabadság. Milyen tartalommal? Milyen társadalmi rendszerben?

            Történelmi tény, hogy Nagy Imre kormánya – erre minden évben a forradalom leverésének évfordulóján világosan emlékeztet a Nagy Imre Társaság – olyan társadalmi rendszert szeretett volna, mint amit Jugoszláviában kezdtek megvalósítani: a szovjetek nélkül, önálló, független országot munkástanácsokkal stb. A kommunista rendszer megreformálását.

            Sokan nyugati féle demokráciát tűzték ki célul. Többpártrendszerrel. Lényegében a korábbi (jobboldali, nemzeti) polgári Magyarországhoz való visszatérést. Tito és a jugoszláv vezetés hozzáállása a magyar forradalomhoz akkor változott meg, amikor ezt a tartalmat is közölték Budapestről Belgráddal. „Ha a forradalmárok a kapitalizmus és a többpártrendszer restaurációjáért harcolnak, azt már nem támogatjuk.”

            Voltak a forradalmárok között olyanok, akiket már az új kommunista hatalom hurcolt meg a Világháborúban kinyilvánított szerepvállalásukért és, akik elérkezettnek látták az időt a revansra a kommunisták és a szovjetek ellen. És szélsőséges érzelműek is.

            Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy „56-os magyarral”, aki a rendszerváltás után tért vissza Amerikából. Elmesélte rendhagyó történetét, menekülésének okát: zsidó származása miatt űzték el munkahelyéről, egy nyomdából az ott éppen többségben lévő antiszemiták.

            Erika és Laci mit szeretett volna?

            Felfogták ők egyáltalán a súlyát és a veszélyét tettüknek, kalandjuknak?

           

Sajtóban olvastam Dózsa László visszaemlékezését. Az elején kalandvágyból csatlakozott a forradalmárokhoz. Molotov-koktélokat dobáltak a tankokra. Cikáztak a harckocsik között a golyózáporban. „Élveztük, hogy nem találtak el bennünket” - mondta. Szavai szerint később már a haza megmentése vezérelte, mert látták, hogy „lábbal tiporják a szabadságunkat” – nyilatkozta hatvan év után. A forradalom leverése után kivégzőosztag elé állították. A golyó nem volt halálos. Tömegsírba került a kivégzettekkel együtt. Egy sírásó vette észre a temetőben, hogy még él és a kórházba vitte.

Szeles Erika történetéről a Szombat c. zsidó politikai és kulturális folyóirat internetes kiadásában olvastam. A mostani plakáton is látható fotó 1956 őszén bejárta a nyugati sajtót. A fényképet Vagn Hamen nevű dán fotoriporter készítette (mellesleg Erika tudott dánul, mert gyermekkorában a Red Banert szervezeten keresztül járt Dániában, lehet, hogy a fotós nem véletlenül találkozott vele Budapesten). A (fekete-fehér) képen szőke, valójában vörös hajú és szeplős fegyveres pesti lány tekintete a bátorság és a remény szimbólumaként járta meg a lelkiismeret furdalással gyötrődő (?!) nyugati lapokat.

1956 november 7-én érte a halálos nyaklövés.

Sírján a következő felirat olvasható: „Felejthetetlen drága kicsi lányom, Erikám!”

A lap kinyomozta családi kapcsolatait is. Megtalálta, hogy Erika édesanyját Blumenfeld Noéminak hívták. Három éves kora óta egyedül nevelte kislányát (Budapesten, a VIII. kerületben a Bezerédi utca 11. szám alatt), mert férje 1944-ben a budapesti gettóban hunyt el. Éhen halt.

A lap írása szerint Blumenfeld Noémi később beleőrült férje és kislánya elvesztésébe.

Létezik-e olyan forradalom, olyan eszme, olyan célkitűzés ami igazolná a gyermekek részvételét fegyveres harcokban, hadi cselekményekben?

Dokumentum-filmeken láttunk képsorokat a náci egyenruhába öltöztetett és kiképzés nélkül a frontra küldött német gyerekekről, újjabbkori híradásokat, ahol az Iszlám állam kiskorúakat képez ki harcra és terrorista cselekményekre...

Volt ahol legendákat építettek fel gyermek-hősökről. Az egykori Jugoszláviában képregény sorozat futott két talpraesett gyermek-partizánról, Mirkoról és Slavkoról (egy jelenet a képregényből: Mirko odakiált Slavkonak „Vigyázz, golyó!” Slavko az utolsó pillanatban elrántja fejét: „Köszönöm Mirko, hogy megmentetted életemet”) Mintha csak egy kalandról, egy játékról lenne szó („Cirkálni a harckocsik között...”), ahol a gyermekek bemutatják találékonyságukat, vadnyugati revolverhősöket meghazudtoló módon halomra lövik a korlátolt felfogású német katonákat és példát mutatnak az új korosztályoknak is elszántságból, hazafiasságból...

A nemes cél, a hőstett, a hazafiasság, a készség, hogy „életüket adták a szabadságért” sem mentesíti azokat a felnőtteket, akik megengedték, hogy a gyermekek is velük harcoljanak, akik puskát, Molotov koktélt adtak kezükbe, esetleg még harci utasításokat is!

Emlékezzünk rájuk, de inkább ne mint a forradalom hőseire, hanem áldozatokra. A felnőttek felelőtlenségének áldozataira! 

Aquincum (2)

Ezen a vidéken, Aquincum megalapítása előtt illír és kelta törzsek éltek. A mai Békásmegyer helyén állt Vicus Vindoniarum, a Kiscelli múzeum dombján pedig Vicus Basoretensis nevű kelta település. A rómaiak a hódítást körmönfont módon hajtották végre. Először kereskedők érkeztek és mutatós árucikkekkel keltették fel a helyiek figyelmét. Ahhoz, hogy ezeket meg is vásárolhassák, megtanították őket a pénz használatára. Történelmi tény, hogy a Gellért hegyen működött egy pénzverde. A rómaiak csinos ruhaneműt, Galliában gyártott pipere cikkeket, a férfiaknak különböző szerszámokat adtak el, később már érkeztek vikingek is, akik VOLV nevű strapabíró kocsikat és önállóan összeszerelhető bútorokat árusítottak.

A rómaiak igyekeztek a helybeliek vezetőivel szoros kapcsolatot kiépíteni és e célból nem riadtak el a korrupció különböző formáitól sem.  Meggyőzték őket – akkor még nem a demokratizálódási, hanem – a romanizálódási folyamat szükségességéről: tanuljanak latinul, látogassák a sporteseményeket, kedveljék meg a színházat és fürödjenek rendszeresen.  A következő lépésként rávették őket, hogy biztonságuk, csakis az ő biztonságuk és a területük védelme érdekében készek oly módon segíteni, hogy ideköltöztetnek ideiglenesen néhány egység katonát. Miután megkapták a jóváhagyást 89-ben egy egész légiótábort húztak fel (a mai Flórián tér környéken) 520x540 méter területen, ahol hatezer főnyi légióst helyeztek el. Később a támaszpont még bővült. Rövidesen megépült a polgári városrész is, majd a Hajógyári szigeten a helytartói palota. A helyi törzsek vezetőivel közölték, hogy ez így nekik is jobb, örüljenek a fejlődésnek, immár egy erős unióhoz, azaz, a Római birodalomhoz tartoznak, dolgozhatnak a városban, amiért időnként még pénzt is kaphatnak, utazhatnak bármerre szabadon, útlevél nélkül, ne legyen gondjuk semmire, csak tanuljanak továbbra is latinul és fürödjenek rendszeresen.

Aquincum példája is bizonyítja, hogy a stadionok építése iránti ellenállhatatlan vágy nem új keletű hóbort. A római korban minden valamire való városban épültek amfiteátrumok, a kisebbek színházi előadások céljából, a nagyobbak pedig sporteseményeknek szolgáltak (ide értve a gladiátori küzdelmeket is). Aquincumban két amfiteátrum létezett. A kisebbik maradványai a Zsófia utca-Szentendrei út kereszteződésénél láthatóak. Ez volt a polgárvárosi amfiteátrum, mintegy hétezer főnyi befogadóképességgel, részben fedett. A díszpáholy romjai a déli oldalon találhatóak meg, gladiátor küzdelmek mellett az objektumot politikai gyűlésekre is használták, itt fogadták például a császárt, amikor meglátogatta a várost.

A felső légifelvételen látható nagyobb amfiteátrum a mai Lajos és, Pacsirtamező utcák kereszteződésénél állt, Antonius Pius korában, 145-ben  épült. A mai Magyarországon is találunk példát arra, hogy egy stadion befogadó képessége nagyobb mint ahány lakósa van a településnek (például a huszonkétezres Stadler stadion Akasztón, amely miután a stadion építője és tulajdonosa börtönbe került az emberi butasággal párosult hiúság mementójaként ott rothad az Alföld közepén). Az aquincumi Déli amfiteátrumban akár 17.000 szurkoló izgulhatta végig a gladiátor küzdelmeket, a küzdőtér nagyobb mint a Colosseumé Rómában (89x66 méter). Még mindig látható az a négy ráccsal védett ketrec, ahol a vadállatokat tartották mielőtt – az állatvédő egyesületek tiltakozása ellenére – a küzdőtérre eresztették, hogy megküzdjenek a felfegyverzett gladiátorokkal a tisztelt publikum szórakoztatása céljából. Későbbi évszázadokban az amfiteátrum vesztőhelyként is szolgált, a XX. században munkásszállók álltak itt, lakóik, az ipari forradalom gladiátorai a kapitalista kizsákmányolás ellen folytattak élet-halál harcot.

Aquincum a II. és a III. században élte fénykorát. A polgárváros központja a mai Aquincum múzeum helyén állt, a kormányzói palota pedig, nem a Várban, hanem a Hajógyári szigeten. A polgárváros lakói a sportesemények mellett nagy érdeklődést mutattak a színházi előadások iránt is. Több ilyen célra szolgáló épület, kisebb amfiteátrum maradványaival találkozhatunk itt. Viszont filmszínház létezésére utaló nyomokat nem találtunk, a jól fizetett színművészek a színjátszás keretei között maradtak, meg egyébként is az ipari mértékű filmgyártás bölcsőjének számító Amerikát több mint 1200 évvel később fedezték fel, az itteni közönség nem értesülhetett a hollywoodi alkotásokról.

Közvetlenül a mai Szentendrei út mellett sorakoztak az üzlethelyiségek, ahol különböző kézműves termékeket gyártottak és árusítottak. Érdekes megjegyezni, hogy Aquincumnak volt egy hungaricuma: a Pacatus féle terra sigillata. Ez a díszített kerámia edény az egész Római birodalom területén olyan brandnek számított mint ma a Gucci-táska. Többek között látható azon a fotón is, ami Diocletianus császár fő tanácsadójáról készült, a tanácsadó azzal hivalkodik, hogy  kezében egy eredeti, Pacatus-féle terra sigillatát tart.

Állítólag ezen az üzletsoron jelent meg az első optikus műhely is. Egy bizonyos Danielis nevű személy, aki az akkor endékának nevezett germán törzsből, a mai Jéna vidékéről származott, hozott magával lencséket, majd elkezdte a mai szemüvegek ősének számító termék gyártását. Több aquincumi polgár ekkor eszmélt rá, miután szemüvegen keresztül tisztán meglátta, hogy azért huzatos az épület, mert hiányzanak a falak (ilyen épületek ma is láthatóak az egykori Aquincum területén). Az új termék elterjedése botrányokat is okozott, mert a gyengén látóak immár meg tudták számolni a fizetésüket és a visszajáró pénzt az üzletekben. Megnövekedtek a válóperek számai is, miután szemüveg használattal házastársak csalódtak egymás fizikai kinézetében...

Az egész Római birodalomra jellemző és Aquincum ékes példája a fürdés kultúra iránti hódolatnak. Az imént említett kormányzói palotában, például, központi helyen nagy méretű nyitott és zárt medencék kaptak helyet. A polgári város is úgy épült meg, hogy először a vízvezeték, a padlófűtéshez használatos melegvíz vezeték és vízelvezető rendszert építették meg, majd utána húzták rá az épületeket. Minden polgári épületnek volt saját, kisebb vagy nagyobb medencéje, de legalább jacuzzija. Ilyen fürdő-imádó közösségben, érthető okokból az egyik legkeresettebb és legjobban jövedelmező szakmának a vízvezeték-szerelői foglalkozás számított. A vízvezeték szerelők polgári város legelőkelőbb helyén laktak, a város vezetői, a katonai elöljárók, a mérnökök, orvosok, színészek nagy becsben tartották őket. Hiszen bárhol, bármikor történhetett katasztrofális következményekkel fenyegető csőrepedés, ilyenkor csak a szerelők gyors beavatkozásában bízhattak. A vízvezeték szerelők között a legügyesebbek ennek köszönhetően meg is gazdagodtak, egyikük nevéhez fűződik a polgári város északi részén áthaladó kisvasút megépítése.

Aquincum, noha távol esett Rómától, a Birodalomban egy vonzó helynek számított, ahová érdemes volt ellátogatni, sőt befektetni és letelepedni. Az igénytelen illír és kelta őslakosság olcsó munkaereje csábította a befektetőket. A város virágzásának azonban sajnálatos tévedés okozta vesztét. A Birodalom vezetése, nem Brüsszelben, hanem Rómában nem vette komolyan Pannonia inferior tartomány előljáróinak figyelmeztetését, hogy hatékonyan kezelni kellene a határain mind nagyobb tömegekben megjelenő barbár migránsok kérdését. Végül, mint ahogy a történelemből jól tudjuk, ezek a barbárok, a szláv, germán, finnugor törzsek erőszakkal benyomultak, a városokat, építményeket lerombolva, a római meghonosodott kultúrát (ide értve a színházlátogatás és a rendszeres tisztálkodás kultúráját is) megtagadva betelepültek. 

Idegen(félre)vezetés: Aquincum (1.)

Aki már utazott Budapestről Szentendre irányában felfigyelhetett nem messze az Auchan üzletközpont és a 24 órán keresztül nyitva tartó Nagyi palacsintázója után egy romhalmazra, ami első pillantásra a szíriai Homsz város aktuális városképére emlékeztet. Ezek a romok azonban nem az USA általi demokrácia-terjesztés következményeként jöttek létre. Az itt látható épület-maradványokat az idő foga rágta szét nem egész két évezred alatt. Római kori település, az egykori Pannonia Inferior tartomány fővárosának Aquincumnak a romjai.

            Honnan ered a város neve?

Számos város esetében egy kis nyelvtudással könnyen kitalálható az eredet, például Buenos Aires (jó levegő), Kuala Lumpur (mocsaras torkolat) Adisz-Abeba (új virág) vagy az egykori Ceylon adminisztratív fővárosának Sri Jayawardenapura Kottenak az elnevezése. Mint ahogy a tudományos kutatások során gyakran megtörténik, az Aquincum város nevének eredete után kutatva több lehetséges magyarázattal szembesültem.

            Kézenfekvő eljárás, hogy szét kell választani a város nevét. Aquin cum. Kezdjük a cum-al. Latin elöljáró szó. Bizonyára sokan találkoztak már a Magna cum laude kifejezéssel, amiről helytelenül a Pálinkadal és Mező Misi jut az emberek eszébe, holott a Magna cum laude egy értékelés. A jelentése: nagy dicsérettel. Ha valaki nagy sikerrel, ragyogó eredménnyel elvégez valamilyen iskolát, tanfolyamot, átképzést a tanítótól, oktatótól, elöljárótól, intézménytől kaphat Magna cum laude értékelést. Most például aktuális a közmunkások átképzése határvadásszá. Közülük is majd a legjobbak a tanfolyam, a kiképzés végén kapnak Magna cum laude minősítést, ami felhatalmazza őket, hogy önállóan fülön csíphetik a határon behatoló embercsempészt, vagy akár leadhatnak riasztópisztolyból lövéseket a szögesdrót alatt Szerbiából illegálisan átsurranó nyulakra.

            A latin cum a magyar nyelvben a –val, -vel ragnak felel meg. Az angol, francia, német nyelvben (with, avec, mit) nem rag, és a főnév előtt jelentkezik (With the little help from my friends, Un parisien bien cuit avec moutard, Derhalb bringen wir mehr Geld mit uns). A latin nyelvben, hasonlóan mint a magyarban a rag, olykor a főnév vagy a névmás után, főnévhez, névmáshoz ragad. Aki már járt templomban, az már hallhatta a paptól a „Dominus vobiscum” kifejezést. Tehát nem dominus cum vobis, hanem vobiscum.

            Az aqua, az víz. Az aquin viszont, korabeli leírások szerint széndioxiddal dúsított víz, vagyis szóda. A megfejtés világos, az aquincum jelentése: szódával. Az is nyilvánvaló, hogy az elnevezés a mindennapi használat során fejlődött ki. A római légiósok, akik erre jártak és megszomjazva betértek a Nagyi palacsintázója helyén álló, Celtic nevű kelta borozóba, a kocsmáros kérdésére (Mivel kéri a bort?) válaszolták: szódával. A latin nyelvtan szabálya szerint a cum elöljárószó személyes és mutató névmások esetében kerül hátulra, egybeírva. De: elvárható a római légiós katonától és a helybéli kelta kocsmárostól, hogy pontosan, ciceroi szinten ismerjék a latin nyelvtan szabályait? Hogy a főnév esetén előre, névmás esetén hátulra kerül a cum? (A magyar származású katonák a Monarchia hadseregében is arra a kérdésre, hogy: Verstehen? Azt válaszolták, hogy: ver!) A Celtic nevű borozóban használatos volt a cum aquin válasz is, de elterjedt az egyszerűbb  aquincum. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de kikövetkezhető, hogy az unicum azt jelenti, hogy sörrel).  Aki vízzel kérte, az aquacumot mondott, de ezek voltak kevesebben és a város neve a fröccskedvelők emlékét őrzi.

            Aki a felvetett kérdésre a választ a Wikipédiában keresi a következő magyarázatot kapja, szó szerint (ctrl c, ctrl v): „Aquincum neve feltehetően az Aq- illír (esetleg kelta) tőből ered, és vizet jelent. Más vélemények nem tartják kizártnak az "aquae quinque" (öt víz) összetételből való származtatást sem.” A Wikipédiát, mint információ-forrást, tudjuk,  nem árt fenntartásokkal kezelni, mert tartalma gyakran nincs teljesen összhangban az elfogadott történelmi tényekkel. (Egy példa így zárójelben: szülővárosom, Óbecse történelméről többek között ez olvasható a Wikipédiában: „1941. április Virágvasárnapján a magyar csapatok felszabadították a várost a 21 éves szerb megszállás alól”  majd a továbbiakban, az „1944 október 9-én (helyesen: október 8-án – szerk.megj.)  bevonuló szerb csapatokról” pedig ezt írja: „a szerb csapatok a megtorlás részeként a fő tértől nem messze álló zsinagógát lerombolták”  miközben köztudott, hogy a zsinagógát Becsén 1962-ben rombolták le. Nem megtorlás részeként... )

Kerestem az „öt vizet”, öt forrást, de még az idősebb óbudai tűzoltók sem emlékeztek arra, hogy valahol létezik valamilyen öt forrás a környéken.

Milutin Bekić szentendrei szerb kocsmáros és amatőr régész-történész szerint a –cum ragot szerbesen kell értelmezni ahol az aquin szó birtokos formában jelentkezik, az aquin cum pedig azt jelenti aqua, azaz Akva komája, esküvői tanúja vagy keresztapja. Mivel a szerb nyelvben nem létezik Akva keresztnév, feltételezhető, hogy eredetilag az Acin kum (magyarul Aco keresztapja vagy esküvői tanúja) változat jelentkezett. Az Aca pedig az Aleksandar beceneve. És ki a legismertebb Aleksandar? Sokan persze, érthetően, a jelenlegi szerb miniszterelnökre gondolnak vagy az egykori királyra, de nem! A legismertebb Aleksandar a macedon hódító Nagy Sándor (szerbül: Aleksandar Veliki).  A város nevének eredete Milutin meggyőződése szerint összefügg Nagy Sándor közelebbről meg nem nevezett komájával vagy keresztapjával.

A legkézenfekvőbb magyarázat talán az, hogy amikor a rómaiak bevonultak erre a vidékre (ennek körülményeiről a következő folytatásban lesz szó) már ott állt a fenti fényképen látható tábla. Elolvasták, a „q” betű, meg az –um végződés miatt olyan latinosnak tűnt és az önkormányzat (leánykori neve: Tanács) határozott: városunk neve Aquincum.

A következő részben Aquincum megalakulását és a város lakosságát mutatom be.

Jelentkezés

Most már, azt hiszem, elmondhatom.

Amikor augusztus 29-én, a Mohácsi csata és II. Lajos király halálának évfordulóján a Magyar Szó napilapban megjelent a főszerkesztő tisztségének betöltésére vonatkozó pályázat, úgy döntöttem, hogy jelentkezem.

Meggyőződtem arról, hogy minden kért feltételnek eleget teszek, és nekiláttam a legfontosabb pályázati dokumentum kidolgozásának: a Magyar Szó napilap munka-, és fejlesztési terv javaslatának a megírásához.

Tíz napon keresztül szinte csak ezen gondolkodtam, ezzel foglalkoztam, végül megszületett egy kilenc oldalas tömör terv. Lényegében a programom, aminek megvalósítása a Lap munka- és fejlesztési terve.

Ebben mindjárt a legelején kifejtettem, hogyan képzelem el a Lap és a politika közötti viszonyt, hiszen minden főszerkesztői program legérzékenyebb kérdése a politikához való viszonyulása, ami egyúttal meghatározza a Lap vezetésének irányvételét és jövőjét. Legfontosabbnak véltem tehát, világosan és pontosan meghatározni, megfogalmazni a szerkesztéspolitika irányelveit. Kifejtettem, hogy a Magyar Szó alapvető feladata az, hogy ne politizáljon, hanem tájékoztasson, ahol az újságíró felülkerekedik esetleges politikai elkötelezettségén, a szakmai és jogszabályi környezetnek maradéktalanul megfelelve, tárgyilagosan, körültekintően, kiegyensúlyozottan tájékoztat a társadalmat érintő eseményekről.

Fontosnak tartottam kiemelni, hogy Magyar Szó, mint egyetlen magyar közszolgálati napilap, a fenti elveknek megfelelően tudósít, tájékoztat, mérlegel, beszámol az eseményekről, miközben szelektál és elemzi azokat a történéseket, amelyekre a közvélemény igényt tart.  Nem foglal állást a különböző pártok, vagy pártokhoz kötődő személyiségek megnyilatkozásai kapcsán. Nem áll egyetlen politikai párt vagy csoport szolgálatában, még akkor sem, ha magasabb eszmékre és értékekre hivatkozva – például a nemzetpolitikára – ez indokoltnak is tűnne. Emlékeztettem arra, hogy az újonnan megalakult, első vajdasági magyar érdekszervezet, a történelmi VMDK is megalakulása után természetesnek vette, hogy a Magyar Szó szekértolóvá válik, netalán a VMDK lapja lesz, amit a Magyar Szó akkori vezetése nyíltan és világosan elutasított és azt közölte a VMDK vezetésével. Egy közéleti napilapnak sokkal szélesebb feladatoknak és igényeknek kell eleget tennie mint egy pártlapnak.

„Egy párthoz való kötődésnek, különösen ha a lap politikai propagandát is kifejt, mindig súlyos következményei vannak: azok az olvasók, akik nem osztják annak a pártnak a véleményét és már eleve elutasítják az idejét múlt pártpropaganda sajtó-megnyilvánulást elhagyják a Lapot. Vagy csendben, vagy tiltakozással. Mindezek után a potenciális olvasók száma legfeljebb annyi lehet, amennyien egyetértenek azzal a politikai párttal, vagy irányvétellel, amelynek szekerét tolja a lap. S ez soha sem a potenciális olvasók többsége” – állapítottam meg.

Kifejtettem, hogy a Magyar Szónak gondolnia kell a teljes vajdasági magyarság tájékoztatási igényeire. Léteznek megfogalmazott, vagy könnyen megfogalmazható, a vajdasági magyarság minden pártideológia fölött álló érdekei, éppen ezért úgy vélem, hogy napilapunk sokat tehetne a politikai pártok és csoportok közötti minimális konszenzus megteremtése érdekében és leírtam meggyőződésemet, hogy az előbbi álláspontommal összhangban működtetett szerkesztőség, egy jól átgondolt szerkesztéspolitikai stratégia támogatásával képes lenne arra, hogy megtartsa, sőt gyarapítsa az olvasótáborát.

Programomban hangsúlyt fektettem a nyitás szükségességére: „Mindenkire szükség van, minden olvasóra és minden szerzőre, mindazok szakértelmére, akik tudásukkal, műveltségükkel, íráskészségükkel, rátermettségükkel javíthatják a Lap színvonalát. A vajdasági magyarságnak szüksége van mindenkire, minden jóhiszemű emberre, politikusra, közéleti munkásra, újságíróra, szerkesztőre, mindenkire, aki tehet a vajdasági magyarság alapvető céljainak eléréséért. Meggyőződésem, hogy valamennyi vajdasági párt és szervezet, a politikusaink, közéleti személyiségeink is alapvetően a vajdasági emberek helyzetének javulása érdekében cselekszenek. Csak hiúságból, gyarlóságból, sértődöttségből és egyéb kicsinyes okok miatt nem ismerik be, nem vállalják munkájuk azon vadhajtásait, amelyek nem szolgálják a közös célt. A közéleti nézeteltérések és viták bonyolódhatnának akár a  széles olvasói és társadalmi közösség, a vajdasági magyarság előtt? Miért ne folyhatna ez a Magyar Szó hasábjain is, amennyiben a eleget tesznek vitakultúránk alapvető követelményeinek? Rágalmazások, pocskondiázás, névtelenségbe burkolódzó sárdobálás, azok az írások, irományok, amelyek sértik a személyiségi jogokat, emberi méltóságot – ezektől a szerkesztőségnek el kell zárkóznia, legyen az nyomtatott vagy elektronikus sajtó. Meggyőződésem, hogy sokan szívesen kivennék részüket a közösségünket érintő vitákban, kulturált módon, vállalva a nevüket, a legjobb szándéktól vezérelve, hogy ily módon is segítsék a közéletünket irányító politikusokat annak felismerésében, hogy mi az, ami foglalkoztatja a vajdasági magyarokat és milyen irányban kereshetők a megoldások.” –fogalmaztam meg.

A jelenlegi kétségbeejtő példányszám tudatában külön foglalkoztam mivel lehetne visszahódítani az elvesztett olvasókat, visszaszerezni a Lap tekintélyét és gyarapítani a példányszámot. Az alapelveket a programban is leírtam, de mivel – mint írtam – napokon keresztül ezzel a kérdéssel foglalkoztam számos ötlet, eljárás, általános és rovatokra bontott terv jutott eszembe, amelyeket magamnak fel is jegyeztem, arra az esetre, ha netalán olyan helyzetbe kerülök, hogy ezeket meg is tudnám valósítani. 

Mivel a Magyar Szó szerves része az online újság, amiben nincs gyakorlatom és csak elvben ismerem a szabályokat, lehetőségeket, megkértem egy szakembert, aki reám való tekintettel nagy lelkesedéssel kidolgozott egy külön tervet, amit ezúton is külön köszönök! A terv lényeges elemeit feltüntettem a programomban illetve a Lap fejlesztési tervében.

Jelentős feladatként fogalmaztam meg az újvidéki szerkesztőség felerősítését, azt is, hogy a Magyar Szó székháza fontosabb szerepet vállaljon az újvidéki magyarság (azok számára, akik itt élnek, akik itt tanulnak, itt tartózkodnak, vagy ide látogatnak) közösség-összetartó törekvéseiben, és az újságíró utánpótlás nevelését, hiszen ötven éven keresztül a Magyar Szó a vajdasági magyar újságírás iskolája volt. Tervszerűen és következetesen vett fel kezdőket, akik az újvidéki szerkesztőségben, napi munkán keresztül, képzett és tapasztalt munkatársak felügyelete mellett tanulták a szakmát. Az utánpótlás nevelésre nem csak a Magyar Szó, hanem a vajdasági magyar újságírás szempontjából is nagy szükség van,

Szándékomat, hogy jelentkezni fogok a pályázaton csak szűk körben osztottam meg. Csodálkoztam egy kicsit, hogy ezzel nem okoztam meglepetést, hiszen, akik ismernek tudják, hogy régi vágyam visszatérni Vajdaságba és ha visszatérek olyan munkát végezzek, amihez értek.

„A kilencvenes években Slapajtól a főszerkesztőig írtam egy kiadványnak szánt terjedelmes összefoglalót a Magyar Szóban eltöltött időszakomról (ebből jelentek meg folytatásban részletek a Kilátó c. mellékletben). Az írásomat a következő mondattal zártam: Eljön az idő, amikor vissza kell térni.

Úgy ítélem meg, hogy eljött az idő. Eljött az idő, hogy képzettségemet, tudásomat, tapasztalatomat a Lap iránti elkötelezettségemet, kapcsolati tőkémet a nagy múltú Magyar Szó szolgálatába állítsam” – írtam le végezetül jelentkezésemben.

Ma amikor ezeket a sorokat írom szeptember 11. mutat a kalendárium. Az újkori világtörténelem egyik legtragikusabb eseményének az évfordulója. Itt van előttem a teljes jelentkezési anyag, aláírva, átadásra készen. Úgy terveztem, hogy hétfőn, a jelentkezési határidőn belül személyesen adom át Újvidéken a Magyar Szó Lapkiadó Kft-ben.

A finisben, az utóbbi néhány napban, szándékomat szélesebb körben is megosztottam. Ez már lesújtó eredményt hozott: mindenki rögtön megjegyezte, hogy ismerve a vajdasági állapotokat kinevezésemre semmi esélyt nem lát, hiszen mind a szerb, mind a magyar kormány és a velük nagyon szoros kapcsolatban álló hatalmi vajdasági párt, akiktől a Magyar Szó pénzelése függ, csakis az elkötelezett, szervilis újságírásban érdekelt. És anélkül, hogy konzultáltam volna az Alapítóval és a szerkesztőséggel (kérdés ugyanis, hogy a szerkesztőség tagjai magukénak éreznék-e a programomat, ha anyagi, egzisztenciális bizonytalanságként értelmezik, nyilván nem) a jelentkezésemnek semmi értelme és csak magamat járatnám le, mert az egész történetben az emocionális elem nálam felülkerekedett a racionálison.

Tehát: nem jött el az idő. A Magyar Szó ablak becsukva. Ad acta.

Egyébként is a Mohácsi vész rossz ómen...

Depresszió

Nincs annál lehangolóbb, mint HÉV-vel utazni.

            Mintha a depresszió-szerelvénye csak a temetők között közlekedne, s napról napra, minden járatán csak gyásznépet szállítana.

            Mindig leszállok a híd alatt, a Margit híd alatt. Egyszer már el kellene menni a végállomásig. Lehet, hogy elfelejtették lecserélni a feliratot. A végállomás nem is a Batthyány tér. Hanem a vesztőhely.

            És a helyes rövidítés: Hosszas Érkezés a Vesztőhelyre.

            Más magyarázat nem lehet. Végig kell csak nézni a HÉV-en utazó emberek arcán. Mennyi szomorúság, mennyi letargia, gyász! Mintha mindegyik utas saját lelkén viselné a magyarságnak az összes szenvedését, búját, sérelmét, ami összegyűlt Mohácstól napjainkig.

            Itt van például ez az idős ősz hajú ember velem szemben. Csak rá kell nézni. Arca egy nyitott gyászkönyv. Minden bizonnyal végigszenvedte a Rákosi korszakot. Míg korosztálya Amerikában a rock and roll-t ropta önfeledten, ő a szocializmust építette.

Lehet, hogy ott volt az 56-os forradalomban is. Ma mindenki bevallja, hogy részt vett a forradalomban. Csak sokáig nem kívánta ezt emlegetni. (A megboldogult jugoszláv elnök, Josip Broz fakadt ki állítólag egyszer magából a hetvenes évek elején miután közölték vele a jugoszláv nyugdíjas-harcosok létszámát: „Ha nekem ennyi partizánom lett volna 1941-ben!...”)

Utána bekényszeríttették a pártba. A Pártba. Lehet, hogy ocsmányul rákényszerítették az ügynökösködésre is. Jelentéseket kellett adnia. III/III ?

A szocializmus majd negyven éves építéséért most 54.280 forint nyugdíj a havi büntetés.

Annak a néninek már eleve elég oka van a szomorkodásra azzal, hogy senki sem adja át neki a helyet. (- Leülne, néni? - Igen! - De hova? - hahaha, jó vicc?!)

Tudja is ez a neveletlen fiatalember, hogy mit élt ő át a Vörös Hadsereg átvonulásakor!

A lila sapkás negyvenes hölgyet nem is érdemes analizálni. Az arcán, a szemén, a szeme alatt az alkoholizmus félreismerhetetlen jegyei. Undok délelőtt van egy hosszúra sikeredett szesz(ély)es-éjszaka után.

A vállalkozó is magába roskadva gubbaszt a sarokban. Szinte látni, hogy ráült a nyakára az  adóhivatal felügyelősége. Hogy legyen az embernek jó kedve?

Vajon miért szomorú ez a csinos asszonyka? Az arca kifejezetten szép, dekoltázsa egy kicsit talán túl mély, de ez engem konkrétan nem zavar,  a frizurájára ráférne egy kis ápolás, öltözéke is inkább igénytelen, de hát a XXI. század az igénytelenségre idomítja a tömegeket. 

Illetlenül a válla fölött belekukkantok mit tanulmányoz oly nagy figyelemmel.

Telefonszámla. Részletes kimutatás. A végösszeg 9.845 forint.

Nem sok.

Aránylag. Kinek hogy. Aki havonta negyvenezreket telefonál el, az örömében a padtámlába ütögetné hátsó felét ilyen csekély összeg láttán. Kilencezer nyolcszáz mínusz ÁFA visszaigényelve!

Az asszonyka azonban sokallja. Ezért is kért részletes kimutatást.

A többiek bambán bámulnak ki az ablakon és nem veszik észre a nyárutó szépségeit a természetben. Van aki könyvet olvas. Ugyanazt az oldalt alaposan többször is. Mert még nem lapozott Kaszásdűlő óta. Van aki az állomásokat akarja megtanulni fejből (Békásmegyer - Csillaghegy - Római fürdő - Aquincum - Kaszásdűlő - Filatorigát...) mert hosszú perceken keresztül le nem veszi tekintetét a kiragasztott feliratról.

Amikor felpattantam a szerelvényre egészen jó kedvem volt. A HÉV-re várva még fütyörésztem is egy melódiát. A közeg azonban rám is hatott: eszembe jutott egy és más amitől elmehet a jó kedvem. Okot mindig talál az ember. A helyhez és az alkalomhoz illően én is felvettem a habitusomra éppen nem jellemző bús ábrázatot. Nehogy még azt gondolják, hogy nekem semmi gondom nincs!

Az Árpád-híd megállónál két pár olasz, két férfi és két nő lép fel a szerelvénybe. Hangosan beszélnek (ebből állapítom meg, hogy olaszok) ami már botrányosan idegenül hat a síri csöndben ahol csak a kerekek ütemes kattogása hallatszik. Közben nagyokat nevetgélnek! Öltözékük laza elegancia. Feltűnő azonban, hogy a férfiak lábán nincs zokni. Csak úgy mezítlábra húzták fel a gyaloglásra, városnézésre alkalmas könnyű vászoncipőt. Gondoltam, szólok neki, itt a szokásos viselet szandál zoknival és nem hosszú szárú vászon nadrág hanem halásznadrág. Hogy szépen érvényesüljön a zokni színe és hossza a szőrös vádlin.

Az egyik férfi (Luiginek szólítják) Budapest térképet tart a kezében. Emezeknek be nem áll a pofájuk úgy mondják. És heherésznek. A Luigi mond valamit, a másik férfi erre elkezdi a tenyerével verdesni Luigi homlokát. Valami nagyon mókás lehetett, mert mind a négyen majd meg fulladtak a nevetéstől.

Pedig ahogy Olaszország dolgai alakulnak, semmi okuk erre a féktelen jókedvre!

 Ők nem tudják, hogy naponta egy millió líbiai indul az olasz partok felé? Meg tunéziaiak, egyiptomiak, marokkóiak, menekülnek mindenhonnan ahová a nagyhatalmak néhány évvel ezelőtt bevitték a tavaszt. Közölni kellene az olaszokkal!  Akár óriásplakáton. És a calciojukra sem lehetnek büszkék az utóbbi években. A Juve még elbotladozik a BL-ben, de Milan, az Inter sehol sincs, a Rómát a Porto az Örök Városban alázta meg. A Ferrari sehogyan sem tud a Forma 1-ben lépést tartani a Mercedesszel. A FIAT már évtizedek óta nem dob a piacra valamilyen igazán mutatós modellt. Az egykor híres olasz canzone-t már mindenki túlharsogta. Az ország  készruha-iparát elsodorta a kínai bóvlihullám. Na jó, a páratlan kulturális örökségüket nem tudja senki elvenni, arra büszkék lehetnek, már csak az ami Firenzében és Rómában látható még évszázadokig vonzani fogja a világ kultúrára szomjas tömegeit. Kérdés, hogy ez a szomjúság tömeges marad-e a világon (íme egy ok a bosszankodásra). 

Közben rájövünk a poénra, mi váltotta ki a hahotázást: Szentendrére akartak utazni, de nem jó irányban szálltak fel, mert a Luigi elnézte. A Szépvölgyi úti állomásnál leszállnak mind a négyen.

Az olaszok féktelen jó kedve nem bizonyult ragályosnak. Inkább bosszantónak. Szemlátomást zavarta a gyásznépet. Senkinek sem hozta meg a jó kedvét. Senki sem vidult fel a nonsalansz taliánok viselkedésén. A francba az olaszokkal!

Hagyjanak bennünket nyugton, a mi depressziónkban, letargiánkban! Mi nem szoktuk meg, hogy az utcán jókedvű, nevetgélő emberekkel találkozzunk. Kivéve talán a szerelmes fiatalokat, de majd rájönnek ők is néhány év múlva - mint ahogy az idősebbek mondogatni szokták - hogy az élet nem habos torta!

Ahogy elhagyták a szerelvényt, mintha mindenki megkönnyebbült volna!

Bartókot alázta meg a maradékból készített brassóival

Ez több mint kellemetlen. Az alázás súlyát a következő helyzethez hasonlítanám: az ország vezetése, a nemzeti ünnep és jeles történelmi esemény kerek évfordulójának alkalmából, nem bízva a honi séfek tudásában, nemzetközileg elismert mesterszakácsot hív meg, akit azután itt a legmagasabb szinten körülrajonganak, erre a nemzetközi sztárszakács az ételmaradékokból dob össze egy brassói apró pecsenyét. És utána még meg is sértődik, hogy aljasságát szóvá tették. Mert a hús, amit az első vendégnek már felszolgált olyan kivételes minőségű volt, hogy kár lett volna nem felhasználni még egyszer.

            Ha nem a legmagasabb szinten történik az átverés, ha például Vastag Tamás kért volna legújabb lemezére a sikerszerzőtől egy dalt, s kapta volna ezt a felmelegített nótát, azt mondanánk, hogy ha nem is korrekt, de van ilyen. A dal, a himnuszértékű igényre emelt rendelés azonban a lehető legmagasabb szintről indult. A miniszterelnök a tavasszal Washingtonban találkozott a magyar-kubai származású Desmond Child-al, a miniszterelnökkel volt az 1956-os emlékévért felelős kormánybiztos, Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója is és ott merült fel, hogy Child írhatna egy örök érvényű szabadsághimnuszt a magyar népnek. A szívesség fejében pedig megkapja az áhított magyar állampolgárságot, eltekintve attól az apróságtól, hogy egy követelménynek nem tesz eleget: nem tud magyarul (nagy eset, mondják a vajdasági olvasók, akik személyesen számos olyan esetről tudnak, ahol magyarul nem beszélő szerbek símán kaptak állampolgárságot...)

            Értem én a miniszterelnök logikáját. Kiemelt eseményről és kiemelt feladatról lévén szó, ezt nem lehet akárkire bízni. Rögtön párhuzamot vont kedvenc sportágában, a fociban eszközölt eljárással, ahol a szintén kiemelten fontos, a magyar válogatott EB-n való szereplés ügyét, egy német szakemberre bízták és bejött a számítás (noha a kézilabdában nem). A honi zenei téren hasonló a helyzet mint a fociban: az edzők, klubelnökök egymást fényesítve jól elvannak, új embereket nemigen engednek maguk közé, hasonlóan mint a magyar könnyűzenében, ahol tudnivaló kik A Zeneszerzők, akik már évtizedek óta uralják a mezőnyt, a kereskedelmi rádiókkal összefonódva és ezek segítségével monopol helyzetet teremtve.

           

            Desmond Child enyhén szólva nem járt el korrekten a megrendelő, a magyar államot képviselő miniszterelnökkel szemben. A megrendelést, az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzeményt leszállította ugyan, mégpedig ingyen, de nem szólt, hogy a szám igazából nem erre az alkalomra íródott. Itthon megtörtént a ráéneklés, hazai menő énekesek szintén ingyen vállalták ezt a megtisztelő feladatot. A szerzeményről készített video klipen látható, hogy mindenki hanyatt volt esve (ide sorolva a kormánybiztos asszonyt is aki kilencszer jelenik meg a klipben) a világhírű zeneszerzőtől, mintha személyesen Beethoven jelent volna meg közöttük és állítólag mindenki könnyezett a meghatódottságtól a himnusz hallatán.

            A botrány – mint ismeretes – akkor robbant, amikor kiderült, amit Child elhallgatott, hogy az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzemény nem eredeti. Ugyanezzel a számmal, amivel a magyar történelem előtt tiszteleg, már tisztelgett a miami sportolók előtt, 2007-ben In the Steps of Champions (Bajnokok lépte nyomán) címmel.

            A zeneszerző most sértve érzi magát az össztűz miatt amit a magyar sajtó rázúdított. Ezek szerint nem fogta fel a megalázás súlyát! A „himnusz” szövegében (szövegíró Orbán Tamás) létezik egy sor, hogy „nem térkép e tájék”. Child pedig pontosan csak térképnek vette: van ott valahol egy Magyarország, vívott 1956-ban forradalmat, ahol forradalmárok majdnem olyan hőstettet valósítottak meg mint a Miami kosarasai az évtizedek alatt, az ám, az In the Steps éppen jó lesz nekik...

            Desmond Child nem volt tisztelettel az iránt sem, amit az elmúlt két évszázadban a magyar zeneszerzők adtak a világ zenéjének. Azért egy országnak, ahol Liszt Ferenc alkotott, amely Bartók által forradalmosította a világ komolyzenéjét, ahol Lehár, Kálmán, Eisemann, Ábrahám egy teljesen eredeti új műfajt teremtettek, ahol élt egy Seress Rezső, akinek a Szomorú vasárnap című szerzeménye annak idején legalább akkora világsikert aratott mint a „Livin’ la Vida Loca” ... illett volna egy eredeti szerzeményt összehozni, pláne ha már a legmagasabb szintről kérték fel.

Nem kellett volna annyira hanyatt esni attól, hogy a sikerszerző jelenlétével és alkotásával megtisztelte országunkat. Hiszen jártak itt már előtte is nem kis zeneszerzők, akik szerzeményükkel tisztelegtek a magyar nép és a magyar emberek előtt. Jut szembe a fentiekben említett Beethoven, aki magyar barátjának, Brunszvik Ferencnek nem is akármilyen nótát, az Apassionata szonátát ajándékozta. Amit előtte még nem ajánlott oda a kölni bírkozóknak.

Erre a témára az utóbbi napokban rengeteg írás, blog jelent meg, ezért olyan részlet kérdésekkel, hogy mire és kinek fizetett a magyar állam 50 milliót az Egy szabad országért plágium kapcsán (amikor studió költségek, aranyárban számolva sem lehetnek magasabbak 2 milliónál – állítja a szakma), hogy milyen a szöveg minősége, mennyire lehet félreérteni, hogy mi lesz ezek után a himnusszal...nem foglalkozom.

Viszont ha már jár a szám, elmondom azt is, hogy véleményem szerint hogyan kellett volna mindezt lebonyolítani. Ha felmerült az állami igény, hogy szülessen meg egy műalkotás, amely az 56-os forradalomnak állít méltó emléket, amely esetleg majd „összekapcsolja a szíveket” meg kellett volna hirdetni egy pályázatot. Egy tendert, ahol a többi összes más tenderekkel ellentétben nem mutyiznák le előre a nyertest, hanem valóban, anonim módon az ország tehetséges szövegírói és zeneszerzői jelentkezhettek volna. Annak érdekében, hogy a pályázatot komolyan vegyék, fel lehetett volna ajánlani ha nem is 50 milliót, ami most eltűnt, hanem tízet. Biztos vagyok benne, hogy lett volna mi közül választani, mert meggyőződésem, hogy ebben az országban számos olyan fiatal és ismeretlen alkotó él, akik génjeiben ott van Liszt, Bartók, Lehár, Seress... 

A Kispest táblát elvitte Milošević

Ezúttal lekanyarodtam a Topolyai útról a gunarasi út elágazásánál. A Topolya-Zenta-Ada között meghúzódó, dadám meséi által a legendákba emelt helyiségek irányába. Önmagamnak tett régi ígéretet igyekeztem megvalósítani, de mint ahogy Párizst, Berlint, Rómát sem lehet egy írásban átfogóan ismertetni, az Észak Bácska-i Háromszög másfél szegletében tett látogatásomról szóló alábbi bejegyzés sem teljes. Inkább csak felszippantott impressziók.

Gunaras. A nagy többségben magyarlakta (1441-ből 1401 a legutóbbi népszámlálás szerint) falu bejáratánál, bal oldalra eső első ház előtt egy karóhoz kikötött – nem gúnár, hanem – ló legel. Furcsa a „mintázata”: fekete-fehér foltos, mint az indiánok lovai az egykori western-filmekben. Lehet, hogy egy-két olvasó felkuncog: hülye városi gyerek nem tudja megkülönböztetni a tehenet a lótól. Megtudom. Még a birkát is a kostól és a zebrát is a gyalogátkelő jelzéstől.

Ugyanilyen mintázatú csikót láttam a fő utca és a Téglagyár utca sarkánál is, amint egy ház körül kergették! (Olyan szürrealista látvány volt: a csikó futott a ház körül, nyomában egy gyerek és egy felnőtt, így körbe-körbe, ahelyett, hogy megálltak volna és bevárták volna a pajkos állatot a másik irányból).

A propos: fő utca. A térkép szerint még mindig Tito marsall nevét viseli, feltételezem, hogy időközben lecserélték csak a Google nem frissít, ugyanúgy mint a baloldalra eső első párhuzamos utcának nevét is, amely az önigazgatási szocialista rendszer egyik fő ideológusa, Edvard Kardelj nevét viselte. A jobbra eső párhuzamos utca esetében semmi ok a cserére: Ady Endre emlékét őrzi.

A fő utcán haladva jobb oldalt felismerni vélem azt az épületet, ahol 1972-ben a becsei amatőr színház társulatával jártam. Az előadás után finom vacsorát kaptunk, a társulat zenekara pedig alkalmi táncmulatsággal hálálta meg a helyiek vendégszeretetét. Egy téli estén, amikor kérdésessé vált, hogy a hófúvásban egyáltalán vissza tudunk-e térni, de ez a gond senkit sem izgatott, jól éreztük magunkat.

A falu szimbóluma, a XIX század végén épült szélmalom – ami akkor Gunaras iparosodásának kezdetét is jelentette, hiszen az eredeti célt szolgálta: őrölte a buzát – sajnálatos állapotban gubbaszt. Amikor még utoljára jártam itt, még – nem akarom lekocsmázni – vendéglátóipari létesítményként virágzott. Valahol olvastam, hogy a demokrácia és a piacgazdaság beköszönte után a malmot is kiprivatizálták. Az új tulajdonos, valamilyen csantavéri vállalkozó „felvevő helyet létesített itt, ami során megsérült a malom”. Nem sikerült kiderítenem, hogy milyen felvevő helyet? Miket vettek fel? Takarmányt? Állatokat? Netalán tankokat? Mitől sérülhetett meg a malom? Megnéztem egy nosztalgikusan síránkozó videot is a YouTube-on a Gunarasi Szélmalomról, de ettől sem lettem tájékozottabb. Az lett volna a profi újságírói hozzáállás, hogy felkeresem a polgármestert, aki, lehet, hogy a rokonom is, hiszen Csorba Ottónak hívják és magyarázatot kérek.

A már említett Téglagyár utca bal irányban a győzelembe vezet. A helység neve szerbül Pobeda, ami győzelmet jelent, magyarul Pobedabirtok (így, egybe írva). A fasizmus és a korábbi igazságtalan kapitalista-földbirtokos rendszer feletti győzelem örömére ugyanis 1946-ban, miután államosították az itt lévő Engelmann, Rudić, Bajić, Offner, Raffai nagybirtokokat, egy szocialista mintagazdaságot alakítottak ki. (Hasonló történt Panoniján és az egykori Dungyerszki birtokon, ahol én nőttem fel).   Dadám mielőtt áthelyezték volna a Dungyerszki kastélyhoz, Pobedán volt kertész. Meséiben földi Paradicsomként ecsetelte a birtokot. Különösen a gyönyörű kastélyt, ahová a fizetésért jártak be az ott dolgozók. Az igazgatóság ugyanis nem idegenkedett elfoglalni az egykori kapitalista-földbirtokos-osztályellenség (pfuj!) épületét (nem tudom mennyire feszélyezte őket a stílbútor és a zongora a szalonban). De legalább rendben tartották.

Az egykori Engelmann kastélyról van szó. Az itt látható fotó még akkor készült, amikor még elfogadható állapotban volt. Meglátogatását, desszertként, a végére hagytam és folytattam az utat Svetićevo felé.

 A helységnévtáblán felülről cirill betűkkel olvasható: Светићево, alatta pedig áll a kvázi magyar elnevezés: Szvétityevó. A Wikipédia szerint a magyar elnevezése Buránysor, a környéket ismerők szerint Buránysor máshol található (Zenta közelében). Majd megkeresem legközelebb.

A falu története kicsiben ékes példája annak a jelenségnek, amikor koronás vagy koronázatlan fejek, más sorsáról döntő politikusok, nemzetmentő hatalmasok a nemzeti összetétel arányának javítása érdekében, tehát „mindennél fontosabb” nemzeti érdekből az embereket nemzetiszínű számoknak tekintik. A betelepítések és áttelepítések során az emberek, a családok százait csupálták ki természetes környezetükből és boldogabb, gazdagabb életet ígérve telepítették át őket több száz kilométerre szülőföldjüktől. Kezdte még Mária Terézia, aki a svábokat küldte erre a vidékre, a harcias szerbeket pedig a Monarchia védelmezésének feladatával Líkába és Krajinába. A vajdasági németeket a II. Világháború után űzték el, a líkai és a krajinai szerbeket pedig mintegy húsz évvel ezelőtt a horvátok. Az I. Világháború előtt a magyarok igyekeztek betelepítéssel javítani a magyarság arányát Vajdaságban (így és ekkor létesült például Székelykeve), Trianon után pedig a szerbek telepítették délről nemzettársaikat. Így jött létre, 1923-ban Svetićevo is, amikor a vajdasági tanyavilág közepébe betelepítettek 30 szerb és montenegroi családot. 1941 jöttek ismét a magyarok hitleri segédlettel, elűzték őket és helyükre 26 bukovinai székely családot küldtek Istensegíts településről. Akik még meg sem szokták az általuk Székelytornyosnak elkeresztelt falut, a vajdasági síkságot az erdélyi hegyek után, máris pakolhattak tovább, új otthon reményében az anyaországba, a Dunántúlra. Név vissza: ismét Svetićevo. Illetve: Светићево. Később, miután az új hatalom meggyőződött arról, hogy az ott maradt őslakos magyarok nem fasiszták és a nyelven kívül nem sok közük volt a megszállókkal, nem ők hívták a magyar honvédséget és a székely családokat sem a falu akár magyar elnevezést is kaphatott volna.

Kerestem – bevallom csak az interneten – hogy melyik Svetić után kapta a falu az elnevezést 1923-ban. Egyet találtam, aki méltó lehetett arra, hogy egy újonnan alapított szerb falu a nevét viselje: a Zomborban, 1799-ben született Miloš Svetić írót, a Szerb Matica első elnökét. A szerb irodalomban és közéleti életben betöltött szerepe alapján, ennél akár nagyobb települést is elnevezhettek volna róla. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a szóban forgó személyt nem Miloš Svetićnek hívták, hanem Jovan Hadžićnak. A Miloš Svetić nevet csak úgy felvette, mint Richard Starkey a jobban pörgő Ringo Starr nevet.

Sajátos kuriózum a jelenleg Szvetityévóhoz tartozó, de korábban külön nevet viselő település, amely mindegy három hajításnyira van Szvétityevó utolsó házától (az általam feltüntetett hosszmérték egység, tudom, nagyon relatív, nem mindegy, hogy az ember kavicsot, téglát vagy görögdinnyét hajít): Kispest. A Google térképen is még ez az elnevezés szerepel, és elvben megtörténhet, hogy a távolról érkező idegent, például egy ausztrál benszülöttet a Google kereső Budapest XVIII. kerülete helyett ide irányítja.

Az elnevezés onnan ered, hogy az 1930-as években megjelent itt egy Pesti vezetéknevű, magyarországi személy, aki épített egy házat, majd rövidesen szomszédokat kapott és 1937-ben 18 házzal megalapult Kispest.

A település fő utcája a Mező utca elnevezést viseli (a másik utca pedig a Harcos). Hasonlóan, mint Párizsban a Champs Elysées (champs magyarul mezők), csak itt, Kispesten nem Elizélt mezők (copy right: kópé) hanem csak Mező. A helybeliek szerint Mező Misihez semmi köze.

Poénkodva érdeklődhettem volna a helybelieknél merre található a Bozsik stadion, ehelyett azonban azt kérdeztem hol van a Kispest tábla felirat.

-         Elvitte Milošević! – szólt a meghökkentő válasz.

Megjelent előttem egy abszurd kép, amint a néhai szerb elnök ül a Hágába tartó repülőgépen és kezében tartja a Kispest feliratú helységnév táblát...

A költői túlzást alkalmazó rokonszenves és szellemes helybeli azután megmagyarázta, hogy a múlt század 90-es évek végén, amikor dühöngött a szerb nacionalista fellángolás, nemzeti érdekből, egy tollvonással eltörölték a térképről Kispestet, leszerelték a táblát és Svetićevóhoz csatolták. Szerintem, ha a VMSZ valóban bejut az új szerbiai kormány koalícióba, el tudná érni talán, hogy Kispest visszakapja önállóságát. És a helységnév tábláját. Majd kiderül.

Szvetityévón megakadt a szemem egy másik kuriózumon: a Köztársaság nevet viselő fő utcán, ami egy szűk betonút, ahol két jármű nem fél el egymás mellett, két helyen is telepítették a városi közlekedést megregulázó, az autók kerékcsapágyára veszélyt jelentő találmányt, a fekvő rendőrt! Az akadályra megfelelő jelzőtábla figyelmeztet. Mind a két helyen. Elgondolkodtam az intézkedés indokoltságán. Több mint fél órát tartózkodtam a helyszínen, ami közlekedés-statisztikailag nem egy mérvadó időintervallum, az úton elhaladt egy kislány kerékpáron, egy borjúkat szállító pótkocsis traktor (nem egy környezetet veszélyeztető őrült sebességgel, mert akkor lerepültek volna  a borjúk) és én kétszer személygépkocsival.

Később azonban rájöttem az indokra. Ez az út Kavillóra vezet, ami a térség celeb-helysége, hiszen ott fogant és született meg a nemzetközileg is ismert és elismert Tanyaszínház institúció. Az ősbemutatóra hagyományosan itt, Kavillón kerül sor. És a bemutatóra eljön a vajdasági magyarság színe-java. Megtörténhet, hogy közülük többen, a késve érkezők végigrohannak Szvétityevó főutcáján. Na, ezért kellett a fekvő rendőr!

De hát, ilyen szituációra csak évente egyszer kerül sor – merül fel a kétely! Igen, de az előadást a társulat Kavillón készíti elő. Több napon keresztül ott az egész csapat és tudjuk – lásd például James Dean – hogy a színészek hajlamosak arra, hogy személygépkocsival a megengedettnél gyorsabban rohangáljanak. Nem is beszélve a celebekről (ez a fajta állítólag Vajdaságban még nem terem). Minapi anyaországi hír, hogy Berki Krisztián anyaországi celeb 250-el húzott végig az M7-en, mobiljával bizonyítékként le is fényképezte a sebességmérő állását. Logikus következtetés: ha jövőre Berki Krisztián úgy dönt, hogy meglátogatja a Tanyaszínház előadását, ne tudjon 250-el itt végigszáguldani!

Kavilló. 1981-ben jártam ott először, a Tanyaszínház harmadik évadjának bemutatója alkalmából. Az első kettőt, bevallom, elmulasztottam. A Holdbéli csónakost játszották Kovács Frigyessel a főszerepben. Parádés előadás volt és emlékezetes maradt Soltis Lajos által főzött birkapaprikás is. Az elkövetkező években is a bemutatók alkalmából jártam ott többször is, egy évben riportot készítettem a társulattal a Magyar Szónak. Az előadásról soha sem írtam, mert nem vagyok színkritikus. Ezúttal megtekintettem kívülről a Művésztelepet és visszafordultam. Még sötétedés előtt fel kívántam keresni az Engelmann kastélyt.

 A kastély távolabb esik a Pobedabirtoktól, egy helybeli magyarázta el hol találom meg azt a keskeny betonutat, mi odáig vezet és és onnan sehova tovább, mintha ott lenne a világvége. Még ideutazásom előtt érdeklődtem a kastély iránt és látatlanban volt olyan elképzelésem, hogy készítek itt egy hangulatos kisfilmet. Megkértem volna Ibolyát, hogy játssza el a szerepet a forgatókönyvem szerint...

A kastélyról és az Engelmann családról egyébként Göblös Péter adai kutató készített érdekes ismertetőt ( a világhálón megkereshető), ebből megtudhattam, hogy a család Morvaországból származik, az 1811-ben született Engelmann Jónás vándorkereskedőként („hátalló zsidó”) érkezett Adára, ahol sikeresen benősült a tehetős Müller családba, leányuk, Stern Mórné Moholy-Nagy László nagyanyja volt. Az épületet Jónás fia Zsigmond ügyvéd kezdte el építeni, Jónás unokája, az 1883-ban született Engelmann Jenő fejezte be a századforduló környékén. Jenő is azonkívül, hogy földbirtokos, elsősorban ügyvéd volt, ingázott Ada, Budapest és Szabadka között és szívesen járt ki pihenni a festői szépségű kúriába. A családot 1944-ben a fasiszták koncentrációs táborba hurcolták el, az épületet pedig Jugoszlávia államosította. 

Szerencse, hogy egyedül látogattam el a helyszínre. Már az kellemetlen, hogy az út egy sertéstelep mellett vezet el, de az a bűz még hagyján ahhoz képest amivel az épületben találkoztam. A kastély, vagy nevezzem inkább kúriának, mint ahogy az eredeti tulajdonos is emlegette, gyalázatos állapotban rejtőzik az egykori gondozott park helyén elburjánzott növényzet közepette, egy fasor elején. Minden mozdíthatót már régen szétloptak (az egyik helybeli szerint a legnagyobb kárt a nomád juhászok okozták), a tető hiányzik, a mennyezet leszakadt, vagy olyan olyan állapotban lóg, hogy bármelyik pillanatban az ide látogató fejére zúdulhat. De a legundorítóbb látvány abban a helyiségben tárult elém, ahol egykoron talán a családi ebédlő állt. A helyiség közepén ugyanis ... (inkább le sem írom).

A Facebookra nemrégiben feltettem egy rövid video bejátszást a kúriáról és felmerült a kérdés, ki a tulajdonos, ki hagyta veszni ezt az egykori szép épületet. Az egyik hozzászóló szerint a helyi vadásztársaság kapta gondozásba a kúriát. Az információt fenntartásokkal fogadom, nem csak azért, mert nem szeretnék a fegyveres vadászok tyúkszemére lépni, hanem annak tudatában, hogy az egész Pobeda birtokot, a topolyai AIK részeként privatizálták, azokat a gazembereket terheli a felelősség (a kastély-kúria állapota az okozott kár viszonylatában szinte szóra sem érdemes) akik elügyeskedték, elkótyavetyélték a kombinátot. Mellesleg: Pobedabirtok helyi közösségének semmi sem maradt a tulajdonában, a HK épülete, az iskola, az orvosi rendelő, semmi sem, minden elúszott a privatizáció során.

Szomorú. És felháborító.

Kevibe ezúttal sem sikerült eljutnom. Majd legközelebb.

Vissza fogok térni, mert számomra ez a környék aranybánya.

A szó szoros értelmében is akár, hiszen a legenda szerint Engelmann Jenő, mielőtt deportálták, értékeit, kincseit egy ládába zárva elásta valahol a kúria környékén.

Szóval: visszajövök.

Fémdetektorral.