Lövölde

Ülök egy padon a Lövölde tér elkerített parkjában. Kern András dala jut eszembe: „Lövölde tér, itt mindig hideg van, fúj a szél és nem süt a Nap sehonnan”. Kedd van, késő délután, most kivételesen nem fúj a szél, valamilyen kósza meleg frontnak köszönhetően kellemes az idő. Ezen az egyébként rideg,  huzatos téren, ahol még a kőszobor (Arthur Koestler író, újságíró, filozófus) is mintha fázna.

            A Lövölde tér nem egy idegenforgalmi látványosság. Sokan felkeresik a tértől nem messze lévő hangulatos és elegáns Városligeti fasort, a Fasori Evangélikus Gimnáziumot, amelynek két Nobel díjas (Wigner Jenő és Harsányi János) valamint nem kevésbé ismert Neumann János és Faludy György is tanulója volt. A látogatók azonban a gimnáziumnál meg is fordulnak és nem ereszkednek le az utca torkolatáig, a Lövölde térig, ahol az elegáns villák helyett már, kopott bérházak gubbasztanak (nevét a tér arról kapta, hogy ezen a helyen, a bérházak helyén, lövölde volt, a XVIII. században  a felnőtt férfi lakosság ide járt törvény által előírt kötelező lövészetre) A téren működött egykoron egy Kairó nevű, ismert személyiségek által is látogatott kávéház, de már nyoma sincs, és a tér közepén, a troli állomás mellett, a Lidlel szemben, áll egy jellegzetes, "békebeli" illemhely... 

A leglepusztultabb homlokzatú épület pincéjébe egy barista akadémia bújt el. (Csak az találja meg, aki tudja a pontos címet). A hét közül az egyik, ahol a fővárosban szakképzett borízlelővé válhat az ember (nem tudom milyen munkahelyi lehetőségekkel kecsegtet ez a kellemesnek tűnő szakma). Az akadémia mellett egy hasonló szolgáltatású, párját ritkító üzlethelyiség, amelyik azt hirdeti magáról, hogy itt minden beszerezhető, ami egy bárhoz kell! Mármint koktélkeverő, jégtartó, meg ilyesmik (bárzongorista és callgirl azonban nem). Található a téren egy gyógyszertár, ahol egyszer sikerült rábeszéléssel vényköteles gyógyszert vény nélkül vásárolnom. A Felsőerdősor sarkán a pincében kubai salsa klub működését hirdetik. Egy rideg, esős februári este lekukucskáltam az ablakokon keresztül abban a reményben hátha a salsát lejtő kubai elvtársnők látványa felhevít. A teremben azonban középkorú párok botorkáltak mereven, tekintetüket lábukra szegezve számolták a lépéseket és igyekeztek nem egymás lábára lépni. Zene nem szivárgott ki a helyiségből. Lehet, hogy nem is szólt, hogy ne zavarja a (nem kubai, mármint: nem színes bőrű, amitől még lehetett kubai) táncmester számolását. Elfogadom, hogy nem jókor jártam ott. Lehet, hogy fergeteges táncmutatványban lehetnek részei a karibi térség hangulatát kedvelő bennfentesek, akik tudják mikor érdemes jönni.

Ülök a padon és nézelődöm. A szemközti padra egy, öltözékéről ítélve, kőműves érkezik. Leül, nadrágjáról lekaparja a már megszáradt maltert, a nedveset még hagyja száradni. A táskájából előhúz egy üveg fehérbort és anélkül, hogy kikérné a közelben lévő szakemberek véleményét a nedű minőségéről, jól meghúzza. Rágyújt és szemlátomást élvezi a pihenést. Később előveszi telefonját is. Felteszi szemüvegét, babrálja a készüléket. Lehet, hogy facebookozik, de az is lehet, hogy azt kutatja hova kell menni a pihenés után vakolni.

Egy hajléktalan érkezik egy zsákkal a vállán. Omnia mea mecum porto (mindenemet magammal hordom), mondta volt más szituációban, teljesen másra célozva, Bias a hét görög bölcs egyike.

- Itt lakom! – közli velem és elkezd vackolni a mellettem lévő padon. – Ez a legjobb hely – mondja és felfelé mutat.

A pad felett (mint ahogy a mellékelt fotón is látható) aránylag még sűrű a fák növényzete. A levelek még csak itt-ott kezdtek sárgulni és nem hullottak le.
-  Estére esőt mond a meteorológia! – tájékoztatom.

- Tudom, a reumás térdem már jelezte. Van itt elég pokróc, a fejemre húzom. Aludtam én már hóesésben is  – nyugtat meg.

Szemügyre veszem öltözékét. Rétegesen öltözött, a nagykabát alatt az angol labdarúgó válogatott háromoroszlános címerével ellátott melegítő.

- Szereti az angol focit? – teszem fel a bugyuta kérdést. Nem érti persze miért kérdezem. A melegítőre mutatok. „Kaptam. Jó meleg!” – mondja. A helyzethez nem illik, hogy tovább szellemeskedjek („Talán személyesen Rooney-tól?”). Helyette egy kézenfekvő kérdést intézek hozzá:

- Hajléktalan szállóban, menedékhelyen nem lenne jobb?

- Nem! Soha! – közli határozottan és felháborodottan.

Nem értem miért zaklattam fel a kérdésemmel. Ezek után végigfeküdt a padon magára húzott három pokrócot és tüntetőleg hátat fordított.

Hűvösebbre fordult az idő, már nem kellemes a padon üldögélni. Elhagyom a parkot (a kőművesnek még maradt négy ujjnyi borocska az üvegben) és azon gondolkodom, hogy a hajléktalan miért éppen ezt a teret választotta. Ahol, mint Kern dalából tudjuk: „ nincs soha nyár, csak ősz meg tél”.

Barter

A zeneszerző-előadóművész két kartondobozba csomagolt, legújabb szerzeményeit tartalmazó CD-t adott át a pultnál, majd ezért az értékért a friss kenyér és péksütemény mellett két rúd szalámit, egy egész füstölt sonkát, tíz üveg francia bort, kefírt, borotvahabot, csavarhúzókészletet és a közelgő télre való tekintettel három csomag norvég gyártmányú skandináv mintás téli zoknit pakolt.

A hentes, aki lelke mélyén hajlott a vegetariánusok tábora felé, de nem változtatott szakmát, mert szerette éles késsel trancsírozni a sertéshúst, a húsz szál kolbász, felszeletelt és házilag bepácolt tarja valamint hajnali vágásból kisült tepertő fejében káposztát, zellert és egyéb zöldségeket kapott a Barter Bevásárló Központ (további szövegben BBK) alkalmazottjától.

Amikor a zeneszerző-előadóművész jelen lévő grafikus felesége megérezte a friss, omlós tepertő (ő töpörtyűnek ejtette) illatát, nem tudott ellenállni, hogy ne váltsa át a képzőművészeti részlegen a magával hozott, Az eldurvult vallomások kelepcéjében című legújabb alkotását. A grafikáért a tepertőn kívül válogathatott még a hajfestékek és illatszerek között. Miután sorra került, ugyanis a képzőművészeti részlegen egy elegáns hölgy egy eredeti Klimt festményt ajánlott fel a Mercedes üzemből éppen leszállított gépkocsiért. A metál fényezés és téli gumik eksztrákért egy Csókot kínált fel (Csók István egyik eredeti vázlatát).

A Mercedes üzemből – ennek alapján már gyanítani lehet, hogy a BBK-t Kecskemét környékén kell keresni – rendszeresen szállítottak járműveket, a bevásárló központ pedig élelmiszerrel, neon-csövekkel valamint mosodai és vízvezetékszerelői szolgáltatással törlesztett. 

Minden barter működik, csak meg kell szervezni.

A megboldogult Jugoszláviában vajdasági üzemek élelmiszert küldtek a tengerparti üdülőhelyekre a gyermekek nyaraltatásáért, Montenegro alumíniummal fizetett Gorenje termékekért, Bosznia pedig fát kínált üzemanyagért és medvékkel töltötte fel az ország állatkertjeit.

Barter alapon folyt az árucsere a KGST-n belül (azok kedvéért, akik még nem hallották ezt a kifejezést, vagy elfelejtették jelentését: a volt, kelet-, és közép európai szocialista országokat tömörítő gazdasági együttműködési szervezet) Magyarország gyógyszert, autóbuszokat, hízódisznókat, Egri bikavért adott a kőolajért a Szovjetuniónak, Csehszlovákia (ilyen ország is volt!) sörért kapott Zsiguli személygépkocsikat,  Bulgária ipari targoncákkal jelentkezett a belső elszámolási piacon, az NDK halászhajókkal, valamint Trabant és Wartburg gyártmányú személygépkocsikkal, Románia pedig ...(nem jut eszembe mi számított konkurens terméküknek).

 Ekkora felvezetés után a tárgyra térek. A lapokban az elmúlt napokban szinte minden megjelent a legelutasítottabbnak számító politikus (a kormányközeli Demokrata c. lap kutatása szerint a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter Gyurcsányt szorította le a legellenszenvesebb politikusok ranglétrájáról) helikopter-ügyével kapcsolatban, tényleg lerágott csont és nem is foglalkoznék a témával, ha kiderült volna a legnagyobb talány: milyen barterezésre gondolt a szolgáltatást végző üzletember? Olvastuk ugyanis, hogy a miniszter ügyes és rátermett feleségének nem kellett kifizetni a másfél millió értékű szállítást, a helikopter tulajdonos (mivel többen is érdeklődtek, ezennel cáfolom: nem én szállítottam a Rogán családot) azt nyilatkozta, hogy „majd lebarterezik Cecíliával”. Sajtóértesülések szerint az üzletasszony feleség az idén kezdett el dolgozni, munkahelye: társtulajdonos a szépségkirálynő választást szervező cégben. Milyen árut tudott felajánlani a helikopteresnek? Vagy esetleg szolgáltatást? Még mielőtt bárki is erkölcstelenségre gondolna, szerintem kézenfekvő, hogy a miniszter férj törleszt majd politikai-gazdasági kapcsolatokból eredő szolgáltatásokkal. Ami már jó ideje nem számít erkölcstelennek.

Minden barter működik, csak meg kell találni a kölcsönös érdeket és meg kell szervezni. Ami például nekem sehogyan sem sikerül: hónapok óta tartom az ajánlatomat, hogy eredeti olajfestményt adok egy használt lepptoppért (copy right: Szakács Béla), vagy kéthetes budapesti üdülést ajánlok fel annak fejében ha valaki átmeszelné a lakást, de ezekre a kivételesen kedvező javaslatokra eddig semmilyen érdeklődés nem mutatkozott. Az ajánlatomat ezennel megtoldom helikopteres szállítással, mert hogy ez sem áll távol tőlem, a fenti fotó is bizonyítja. Csak fel kell újítanom a helikoptervezető-jogsimat...

Ebéd sujtóhibával

Vannak akik, csak úgy hajlandóak repülőgépen utazni, ha a a gépen ott van az ejtőernyő kezük ügyében. Vannak akik tengeralattjárón csakis búvár felszerelés-adta biztonság érzetben merülnek alá. És vannak, akik étkezés közben újságot olvasnak. Akiknél az étkezési szertartás legfontosabb eleme, hogy először is kiterítik maguk előtt a heti-, vagy napilapot és csak úgy mellékesen kanalazzák az ételt.

            Abban az étteremben, ahová leggyakrabban járok ebédelni két irodaháznyi alkalmazott (tintanyaló - mondták régen, amikor még tintával írtak, manapság: monitor-bámuló) étkezik és a nagy számok törvényének értelmében akad olyan is, konkrétan egy magas, szemüveges fiatalember, aki a fentiekben említett étkezési szokás rabja. Valószínűleg attól a szándéktól vezérelve, hogy bebizonyítsák tudományos feltételezésüket (tudományosan: hipotézis) miszerint ezek a személyek olvasás közben bármit megesznek tréfás kedvű (vagy a tudományosan kutató) barátai a múlt szerdán a következőket tették: miután a kísérleti alany, berögződött szokásához híven maga előtt szétterítette az akkor még megjelenő, időközben fondorlatos módon megszüntetett Népszabadság aznapi számát, a tányért pedig csak úgy mellékesen jobbról helyezte el, a grízgaluska közé kókuszgombócot csúsztattak. A kísérleti alany megrágta, lenyelte és tovább lapozott. A második fogásnál a pörköltbe egész kanálnyi chilit, majd (gazdagon lekváros) vargabélest csempésztek, kevertek. A fiatalember mindezt bevette és csak akkor fintorodott el, amikor egy durva sajtóhibát vélt felfedezni abban az információban, amely valami szörnyű betegséget okozó vírus terjedéséről számolt be. Miután egymás után háromszor koppant az üres tányér alján a kanál, a kísérleti alany kikövetkeztette, hogy eleget tett aznap déli kötelességének, mármint: elfogyasztotta az ebédet, összehajtogatta az újságot és távozott.

            Egy, a diplomáciához közel álló ismerősöm mesélte, hogy az egyik korábbi külügyminiszter szintén e szokás rabjaként a külföldi díszvacsorák során is elővett táskájából újságot és miközben a vendéglátó külügyminiszter a leszerelésről, vagy éppenséggel az elkerülhetetlen háborús konfliktusról beszélt, ő kanalazta az elébe tett fürjlevest (vagy akármit, akár kígyólevest is), olvasott és bólogatott. A történet valóság tartalmát nem tudtam leellenőrizni, tehát, mint ahogy Balašević is egyik dalában énekli: ha ő hazudott nekem, én is hazudok.

            Ennek a szokásnak létezik egy fordított válfaja is. Vannak, akik csak úgy tudnak olvasni, ha közben nassolnak. Az ínyencek külön figyelemmel készítik elő a nassolni valót: Tolsztojhoz, Dosztojevszkijhez orosz tea és kaviár dukál, ha a történet az Alaszkát emlegeti, akkor fagyit nyalogatnak, ha a regény hőse Távol Keleten barangol, akkor elropogtatnak jó étvággyal néhány bordóra sült zöld szöcskét. Állítólag általános jelenség, hogy a hölgyolvasók függetlenül a könyv témájától és helyszínétől legszívesebben csokit majszolnak olvasás közben. Ami jót tesz a boldogság hormonuknak.

            Amikor egyik barátomnak beszélgetés közben megemlítettem ezt a témát, ezt a szokást, elmondta, hogy ő mit tapasztalt egy kifőzdében, ahol szintén nagy számban étkeznek (fiatal) irodisták: egyszer ugyan látott olyan személyt, aki újságot olvasott, ám naponta többet is, akik étkezés közben az okos telefonjukból olvasnak. Fél kézzel esznek, fél kézzel fogják a mobilt. Egy alkalommal egy fiatalember aki sült csirkeszárnyat fogyasztott és mindkét kezét összemaszatolta, az orrával görgette az okos telefon kijelzőjét!

Ne felfegyverzett gyerekekkel!

A villamos falára felragasztott plakáton egy pelyhes állú, dacos tekintetű kamasz látható méretes, felnőtt által levetett agyonviselt, kopott nagykabátban. A vállán puska. A felirat: Dózsa László, 1942 - . Jobbról nagyobb betűkkel: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

            A villamos ablakán keresztül egy óriás plakáton akad meg a szemem. A fotó ismerős. Fiatal szőke lány, szintén elszánt tekintettel valamelyik pesti utcán 1956-ban a forradalom idején. Az ő vállán is fegyver: orosz körtáros karabély. A felirat: Szeles Erika, 1941 – 1956. Nagyobb betűkkel: „Éjen a magyar ...”

            Az 56-os forradalom közelgő évfordulójának alkalmából kerültek ki ezek a plakátok. Feltételezem, hogy október 23-áig a „Ne kockáztasson...” kezdetű óriás plakátok helyére is hasonlóakat ragasztanak.

            Laci 14 évesen vett részt a forradalomban. Túlélte (az alábbiakban kiderül: a véletlennek és kivételes szerencséjének köszönhetően).

            Erika 15 éves volt. Nyaklövést kapott és a Péterfy utcai kórházban elhunyt.

            Az 1956-os forradalom 2700 áldozata közül, az 56-os Intézet kutatása szerint 44 százalékuk 25 évnél fiatalabb volt! Közöttük sokan (pontos szám nem ismert) középiskolások. Többnyire ipari tanulók. Erika is szakácsnak tanult és a Béke szálloda konyháján dolgozott.

            Mit tudtak ezek a gyerekek 14-15 évesen a forradalomról? Miért csatlakoztak? Szüleik tudták?

            Mit tudtak ezek a gyerekek a forradalomról, amikor a  forradalomban részt vevő felnőttek is különböző okokból ragadtak fegyvert.

Egy közös érdek volt: a szabadság.

Szabadság. Milyen tartalommal? Milyen társadalmi rendszerben?

            Történelmi tény, hogy Nagy Imre kormánya – erre minden évben a forradalom leverésének évfordulóján világosan emlékeztet a Nagy Imre Társaság – olyan társadalmi rendszert szeretett volna, mint amit Jugoszláviában kezdtek megvalósítani: a szovjetek nélkül, önálló, független országot munkástanácsokkal stb. A kommunista rendszer megreformálását.

            Sokan nyugati féle demokráciát tűzték ki célul. Többpártrendszerrel. Lényegében a korábbi (jobboldali, nemzeti) polgári Magyarországhoz való visszatérést. Tito és a jugoszláv vezetés hozzáállása a magyar forradalomhoz akkor változott meg, amikor ezt a tartalmat is közölték Budapestről Belgráddal. „Ha a forradalmárok a kapitalizmus és a többpártrendszer restaurációjáért harcolnak, azt már nem támogatjuk.”

            Voltak a forradalmárok között olyanok, akiket már az új kommunista hatalom hurcolt meg a Világháborúban kinyilvánított szerepvállalásukért és, akik elérkezettnek látták az időt a revansra a kommunisták és a szovjetek ellen. És szélsőséges érzelműek is.

            Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy „56-os magyarral”, aki a rendszerváltás után tért vissza Amerikából. Elmesélte rendhagyó történetét, menekülésének okát: zsidó származása miatt űzték el munkahelyéről, egy nyomdából az ott éppen többségben lévő antiszemiták.

            Erika és Laci mit szeretett volna?

            Felfogták ők egyáltalán a súlyát és a veszélyét tettüknek, kalandjuknak?

           

Sajtóban olvastam Dózsa László visszaemlékezését. Az elején kalandvágyból csatlakozott a forradalmárokhoz. Molotov-koktélokat dobáltak a tankokra. Cikáztak a harckocsik között a golyózáporban. „Élveztük, hogy nem találtak el bennünket” - mondta. Szavai szerint később már a haza megmentése vezérelte, mert látták, hogy „lábbal tiporják a szabadságunkat” – nyilatkozta hatvan év után. A forradalom leverése után kivégzőosztag elé állították. A golyó nem volt halálos. Tömegsírba került a kivégzettekkel együtt. Egy sírásó vette észre a temetőben, hogy még él és a kórházba vitte.

Szeles Erika történetéről a Szombat c. zsidó politikai és kulturális folyóirat internetes kiadásában olvastam. A mostani plakáton is látható fotó 1956 őszén bejárta a nyugati sajtót. A fényképet Vagn Hamen nevű dán fotoriporter készítette (mellesleg Erika tudott dánul, mert gyermekkorában a Red Banert szervezeten keresztül járt Dániában, lehet, hogy a fotós nem véletlenül találkozott vele Budapesten). A (fekete-fehér) képen szőke, valójában vörös hajú és szeplős fegyveres pesti lány tekintete a bátorság és a remény szimbólumaként járta meg a lelkiismeret furdalással gyötrődő (?!) nyugati lapokat.

1956 november 7-én érte a halálos nyaklövés.

Sírján a következő felirat olvasható: „Felejthetetlen drága kicsi lányom, Erikám!”

A lap kinyomozta családi kapcsolatait is. Megtalálta, hogy Erika édesanyját Blumenfeld Noéminak hívták. Három éves kora óta egyedül nevelte kislányát (Budapesten, a VIII. kerületben a Bezerédi utca 11. szám alatt), mert férje 1944-ben a budapesti gettóban hunyt el. Éhen halt.

A lap írása szerint Blumenfeld Noémi később beleőrült férje és kislánya elvesztésébe.

Létezik-e olyan forradalom, olyan eszme, olyan célkitűzés ami igazolná a gyermekek részvételét fegyveres harcokban, hadi cselekményekben?

Dokumentum-filmeken láttunk képsorokat a náci egyenruhába öltöztetett és kiképzés nélkül a frontra küldött német gyerekekről, újjabbkori híradásokat, ahol az Iszlám állam kiskorúakat képez ki harcra és terrorista cselekményekre...

Volt ahol legendákat építettek fel gyermek-hősökről. Az egykori Jugoszláviában képregény sorozat futott két talpraesett gyermek-partizánról, Mirkoról és Slavkoról (egy jelenet a képregényből: Mirko odakiált Slavkonak „Vigyázz, golyó!” Slavko az utolsó pillanatban elrántja fejét: „Köszönöm Mirko, hogy megmentetted életemet”) Mintha csak egy kalandról, egy játékról lenne szó („Cirkálni a harckocsik között...”), ahol a gyermekek bemutatják találékonyságukat, vadnyugati revolverhősöket meghazudtoló módon halomra lövik a korlátolt felfogású német katonákat és példát mutatnak az új korosztályoknak is elszántságból, hazafiasságból...

A nemes cél, a hőstett, a hazafiasság, a készség, hogy „életüket adták a szabadságért” sem mentesíti azokat a felnőtteket, akik megengedték, hogy a gyermekek is velük harcoljanak, akik puskát, Molotov koktélt adtak kezükbe, esetleg még harci utasításokat is!

Emlékezzünk rájuk, de inkább ne mint a forradalom hőseire, hanem áldozatokra. A felnőttek felelőtlenségének áldozataira! 

Aquincum (2)

Ezen a vidéken, Aquincum megalapítása előtt illír és kelta törzsek éltek. A mai Békásmegyer helyén állt Vicus Vindoniarum, a Kiscelli múzeum dombján pedig Vicus Basoretensis nevű kelta település. A rómaiak a hódítást körmönfont módon hajtották végre. Először kereskedők érkeztek és mutatós árucikkekkel keltették fel a helyiek figyelmét. Ahhoz, hogy ezeket meg is vásárolhassák, megtanították őket a pénz használatára. Történelmi tény, hogy a Gellért hegyen működött egy pénzverde. A rómaiak csinos ruhaneműt, Galliában gyártott pipere cikkeket, a férfiaknak különböző szerszámokat adtak el, később már érkeztek vikingek is, akik VOLV nevű strapabíró kocsikat és önállóan összeszerelhető bútorokat árusítottak.

A rómaiak igyekeztek a helybeliek vezetőivel szoros kapcsolatot kiépíteni és e célból nem riadtak el a korrupció különböző formáitól sem.  Meggyőzték őket – akkor még nem a demokratizálódási, hanem – a romanizálódási folyamat szükségességéről: tanuljanak latinul, látogassák a sporteseményeket, kedveljék meg a színházat és fürödjenek rendszeresen.  A következő lépésként rávették őket, hogy biztonságuk, csakis az ő biztonságuk és a területük védelme érdekében készek oly módon segíteni, hogy ideköltöztetnek ideiglenesen néhány egység katonát. Miután megkapták a jóváhagyást 89-ben egy egész légiótábort húztak fel (a mai Flórián tér környéken) 520x540 méter területen, ahol hatezer főnyi légióst helyeztek el. Később a támaszpont még bővült. Rövidesen megépült a polgári városrész is, majd a Hajógyári szigeten a helytartói palota. A helyi törzsek vezetőivel közölték, hogy ez így nekik is jobb, örüljenek a fejlődésnek, immár egy erős unióhoz, azaz, a Római birodalomhoz tartoznak, dolgozhatnak a városban, amiért időnként még pénzt is kaphatnak, utazhatnak bármerre szabadon, útlevél nélkül, ne legyen gondjuk semmire, csak tanuljanak továbbra is latinul és fürödjenek rendszeresen.

Aquincum példája is bizonyítja, hogy a stadionok építése iránti ellenállhatatlan vágy nem új keletű hóbort. A római korban minden valamire való városban épültek amfiteátrumok, a kisebbek színházi előadások céljából, a nagyobbak pedig sporteseményeknek szolgáltak (ide értve a gladiátori küzdelmeket is). Aquincumban két amfiteátrum létezett. A kisebbik maradványai a Zsófia utca-Szentendrei út kereszteződésénél láthatóak. Ez volt a polgárvárosi amfiteátrum, mintegy hétezer főnyi befogadóképességgel, részben fedett. A díszpáholy romjai a déli oldalon találhatóak meg, gladiátor küzdelmek mellett az objektumot politikai gyűlésekre is használták, itt fogadták például a császárt, amikor meglátogatta a várost.

A felső légifelvételen látható nagyobb amfiteátrum a mai Lajos és, Pacsirtamező utcák kereszteződésénél állt, Antonius Pius korában, 145-ben  épült. A mai Magyarországon is találunk példát arra, hogy egy stadion befogadó képessége nagyobb mint ahány lakósa van a településnek (például a huszonkétezres Stadler stadion Akasztón, amely miután a stadion építője és tulajdonosa börtönbe került az emberi butasággal párosult hiúság mementójaként ott rothad az Alföld közepén). Az aquincumi Déli amfiteátrumban akár 17.000 szurkoló izgulhatta végig a gladiátor küzdelmeket, a küzdőtér nagyobb mint a Colosseumé Rómában (89x66 méter). Még mindig látható az a négy ráccsal védett ketrec, ahol a vadállatokat tartották mielőtt – az állatvédő egyesületek tiltakozása ellenére – a küzdőtérre eresztették, hogy megküzdjenek a felfegyverzett gladiátorokkal a tisztelt publikum szórakoztatása céljából. Későbbi évszázadokban az amfiteátrum vesztőhelyként is szolgált, a XX. században munkásszállók álltak itt, lakóik, az ipari forradalom gladiátorai a kapitalista kizsákmányolás ellen folytattak élet-halál harcot.

Aquincum a II. és a III. században élte fénykorát. A polgárváros központja a mai Aquincum múzeum helyén állt, a kormányzói palota pedig, nem a Várban, hanem a Hajógyári szigeten. A polgárváros lakói a sportesemények mellett nagy érdeklődést mutattak a színházi előadások iránt is. Több ilyen célra szolgáló épület, kisebb amfiteátrum maradványaival találkozhatunk itt. Viszont filmszínház létezésére utaló nyomokat nem találtunk, a jól fizetett színművészek a színjátszás keretei között maradtak, meg egyébként is az ipari mértékű filmgyártás bölcsőjének számító Amerikát több mint 1200 évvel később fedezték fel, az itteni közönség nem értesülhetett a hollywoodi alkotásokról.

Közvetlenül a mai Szentendrei út mellett sorakoztak az üzlethelyiségek, ahol különböző kézműves termékeket gyártottak és árusítottak. Érdekes megjegyezni, hogy Aquincumnak volt egy hungaricuma: a Pacatus féle terra sigillata. Ez a díszített kerámia edény az egész Római birodalom területén olyan brandnek számított mint ma a Gucci-táska. Többek között látható azon a fotón is, ami Diocletianus császár fő tanácsadójáról készült, a tanácsadó azzal hivalkodik, hogy  kezében egy eredeti, Pacatus-féle terra sigillatát tart.

Állítólag ezen az üzletsoron jelent meg az első optikus műhely is. Egy bizonyos Danielis nevű személy, aki az akkor endékának nevezett germán törzsből, a mai Jéna vidékéről származott, hozott magával lencséket, majd elkezdte a mai szemüvegek ősének számító termék gyártását. Több aquincumi polgár ekkor eszmélt rá, miután szemüvegen keresztül tisztán meglátta, hogy azért huzatos az épület, mert hiányzanak a falak (ilyen épületek ma is láthatóak az egykori Aquincum területén). Az új termék elterjedése botrányokat is okozott, mert a gyengén látóak immár meg tudták számolni a fizetésüket és a visszajáró pénzt az üzletekben. Megnövekedtek a válóperek számai is, miután szemüveg használattal házastársak csalódtak egymás fizikai kinézetében...

Az egész Római birodalomra jellemző és Aquincum ékes példája a fürdés kultúra iránti hódolatnak. Az imént említett kormányzói palotában, például, központi helyen nagy méretű nyitott és zárt medencék kaptak helyet. A polgári város is úgy épült meg, hogy először a vízvezeték, a padlófűtéshez használatos melegvíz vezeték és vízelvezető rendszert építették meg, majd utána húzták rá az épületeket. Minden polgári épületnek volt saját, kisebb vagy nagyobb medencéje, de legalább jacuzzija. Ilyen fürdő-imádó közösségben, érthető okokból az egyik legkeresettebb és legjobban jövedelmező szakmának a vízvezeték-szerelői foglalkozás számított. A vízvezeték szerelők polgári város legelőkelőbb helyén laktak, a város vezetői, a katonai elöljárók, a mérnökök, orvosok, színészek nagy becsben tartották őket. Hiszen bárhol, bármikor történhetett katasztrofális következményekkel fenyegető csőrepedés, ilyenkor csak a szerelők gyors beavatkozásában bízhattak. A vízvezeték szerelők között a legügyesebbek ennek köszönhetően meg is gazdagodtak, egyikük nevéhez fűződik a polgári város északi részén áthaladó kisvasút megépítése.

Aquincum, noha távol esett Rómától, a Birodalomban egy vonzó helynek számított, ahová érdemes volt ellátogatni, sőt befektetni és letelepedni. Az igénytelen illír és kelta őslakosság olcsó munkaereje csábította a befektetőket. A város virágzásának azonban sajnálatos tévedés okozta vesztét. A Birodalom vezetése, nem Brüsszelben, hanem Rómában nem vette komolyan Pannonia inferior tartomány előljáróinak figyelmeztetését, hogy hatékonyan kezelni kellene a határain mind nagyobb tömegekben megjelenő barbár migránsok kérdését. Végül, mint ahogy a történelemből jól tudjuk, ezek a barbárok, a szláv, germán, finnugor törzsek erőszakkal benyomultak, a városokat, építményeket lerombolva, a római meghonosodott kultúrát (ide értve a színházlátogatás és a rendszeres tisztálkodás kultúráját is) megtagadva betelepültek. 

Idegen(félre)vezetés: Aquincum (1.)

Aki már utazott Budapestről Szentendre irányában felfigyelhetett nem messze az Auchan üzletközpont és a 24 órán keresztül nyitva tartó Nagyi palacsintázója után egy romhalmazra, ami első pillantásra a szíriai Homsz város aktuális városképére emlékeztet. Ezek a romok azonban nem az USA általi demokrácia-terjesztés következményeként jöttek létre. Az itt látható épület-maradványokat az idő foga rágta szét nem egész két évezred alatt. Római kori település, az egykori Pannonia Inferior tartomány fővárosának Aquincumnak a romjai.

            Honnan ered a város neve?

Számos város esetében egy kis nyelvtudással könnyen kitalálható az eredet, például Buenos Aires (jó levegő), Kuala Lumpur (mocsaras torkolat) Adisz-Abeba (új virág) vagy az egykori Ceylon adminisztratív fővárosának Sri Jayawardenapura Kottenak az elnevezése. Mint ahogy a tudományos kutatások során gyakran megtörténik, az Aquincum város nevének eredete után kutatva több lehetséges magyarázattal szembesültem.

            Kézenfekvő eljárás, hogy szét kell választani a város nevét. Aquin cum. Kezdjük a cum-al. Latin elöljáró szó. Bizonyára sokan találkoztak már a Magna cum laude kifejezéssel, amiről helytelenül a Pálinkadal és Mező Misi jut az emberek eszébe, holott a Magna cum laude egy értékelés. A jelentése: nagy dicsérettel. Ha valaki nagy sikerrel, ragyogó eredménnyel elvégez valamilyen iskolát, tanfolyamot, átképzést a tanítótól, oktatótól, elöljárótól, intézménytől kaphat Magna cum laude értékelést. Most például aktuális a közmunkások átképzése határvadásszá. Közülük is majd a legjobbak a tanfolyam, a kiképzés végén kapnak Magna cum laude minősítést, ami felhatalmazza őket, hogy önállóan fülön csíphetik a határon behatoló embercsempészt, vagy akár leadhatnak riasztópisztolyból lövéseket a szögesdrót alatt Szerbiából illegálisan átsurranó nyulakra.

            A latin cum a magyar nyelvben a –val, -vel ragnak felel meg. Az angol, francia, német nyelvben (with, avec, mit) nem rag, és a főnév előtt jelentkezik (With the little help from my friends, Un parisien bien cuit avec moutard, Derhalb bringen wir mehr Geld mit uns). A latin nyelvben, hasonlóan mint a magyarban a rag, olykor a főnév vagy a névmás után, főnévhez, névmáshoz ragad. Aki már járt templomban, az már hallhatta a paptól a „Dominus vobiscum” kifejezést. Tehát nem dominus cum vobis, hanem vobiscum.

            Az aqua, az víz. Az aquin viszont, korabeli leírások szerint széndioxiddal dúsított víz, vagyis szóda. A megfejtés világos, az aquincum jelentése: szódával. Az is nyilvánvaló, hogy az elnevezés a mindennapi használat során fejlődött ki. A római légiósok, akik erre jártak és megszomjazva betértek a Nagyi palacsintázója helyén álló, Celtic nevű kelta borozóba, a kocsmáros kérdésére (Mivel kéri a bort?) válaszolták: szódával. A latin nyelvtan szabálya szerint a cum elöljárószó személyes és mutató névmások esetében kerül hátulra, egybeírva. De: elvárható a római légiós katonától és a helybéli kelta kocsmárostól, hogy pontosan, ciceroi szinten ismerjék a latin nyelvtan szabályait? Hogy a főnév esetén előre, névmás esetén hátulra kerül a cum? (A magyar származású katonák a Monarchia hadseregében is arra a kérdésre, hogy: Verstehen? Azt válaszolták, hogy: ver!) A Celtic nevű borozóban használatos volt a cum aquin válasz is, de elterjedt az egyszerűbb  aquincum. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de kikövetkezhető, hogy az unicum azt jelenti, hogy sörrel).  Aki vízzel kérte, az aquacumot mondott, de ezek voltak kevesebben és a város neve a fröccskedvelők emlékét őrzi.

            Aki a felvetett kérdésre a választ a Wikipédiában keresi a következő magyarázatot kapja, szó szerint (ctrl c, ctrl v): „Aquincum neve feltehetően az Aq- illír (esetleg kelta) tőből ered, és vizet jelent. Más vélemények nem tartják kizártnak az "aquae quinque" (öt víz) összetételből való származtatást sem.” A Wikipédiát, mint információ-forrást, tudjuk,  nem árt fenntartásokkal kezelni, mert tartalma gyakran nincs teljesen összhangban az elfogadott történelmi tényekkel. (Egy példa így zárójelben: szülővárosom, Óbecse történelméről többek között ez olvasható a Wikipédiában: „1941. április Virágvasárnapján a magyar csapatok felszabadították a várost a 21 éves szerb megszállás alól”  majd a továbbiakban, az „1944 október 9-én (helyesen: október 8-án – szerk.megj.)  bevonuló szerb csapatokról” pedig ezt írja: „a szerb csapatok a megtorlás részeként a fő tértől nem messze álló zsinagógát lerombolták”  miközben köztudott, hogy a zsinagógát Becsén 1962-ben rombolták le. Nem megtorlás részeként... )

Kerestem az „öt vizet”, öt forrást, de még az idősebb óbudai tűzoltók sem emlékeztek arra, hogy valahol létezik valamilyen öt forrás a környéken.

Milutin Bekić szentendrei szerb kocsmáros és amatőr régész-történész szerint a –cum ragot szerbesen kell értelmezni ahol az aquin szó birtokos formában jelentkezik, az aquin cum pedig azt jelenti aqua, azaz Akva komája, esküvői tanúja vagy keresztapja. Mivel a szerb nyelvben nem létezik Akva keresztnév, feltételezhető, hogy eredetilag az Acin kum (magyarul Aco keresztapja vagy esküvői tanúja) változat jelentkezett. Az Aca pedig az Aleksandar beceneve. És ki a legismertebb Aleksandar? Sokan persze, érthetően, a jelenlegi szerb miniszterelnökre gondolnak vagy az egykori királyra, de nem! A legismertebb Aleksandar a macedon hódító Nagy Sándor (szerbül: Aleksandar Veliki).  A város nevének eredete Milutin meggyőződése szerint összefügg Nagy Sándor közelebbről meg nem nevezett komájával vagy keresztapjával.

A legkézenfekvőbb magyarázat talán az, hogy amikor a rómaiak bevonultak erre a vidékre (ennek körülményeiről a következő folytatásban lesz szó) már ott állt a fenti fényképen látható tábla. Elolvasták, a „q” betű, meg az –um végződés miatt olyan latinosnak tűnt és az önkormányzat (leánykori neve: Tanács) határozott: városunk neve Aquincum.

A következő részben Aquincum megalakulását és a város lakosságát mutatom be.

Jelentkezés

Most már, azt hiszem, elmondhatom.

Amikor augusztus 29-én, a Mohácsi csata és II. Lajos király halálának évfordulóján a Magyar Szó napilapban megjelent a főszerkesztő tisztségének betöltésére vonatkozó pályázat, úgy döntöttem, hogy jelentkezem.

Meggyőződtem arról, hogy minden kért feltételnek eleget teszek, és nekiláttam a legfontosabb pályázati dokumentum kidolgozásának: a Magyar Szó napilap munka-, és fejlesztési terv javaslatának a megírásához.

Tíz napon keresztül szinte csak ezen gondolkodtam, ezzel foglalkoztam, végül megszületett egy kilenc oldalas tömör terv. Lényegében a programom, aminek megvalósítása a Lap munka- és fejlesztési terve.

Ebben mindjárt a legelején kifejtettem, hogyan képzelem el a Lap és a politika közötti viszonyt, hiszen minden főszerkesztői program legérzékenyebb kérdése a politikához való viszonyulása, ami egyúttal meghatározza a Lap vezetésének irányvételét és jövőjét. Legfontosabbnak véltem tehát, világosan és pontosan meghatározni, megfogalmazni a szerkesztéspolitika irányelveit. Kifejtettem, hogy a Magyar Szó alapvető feladata az, hogy ne politizáljon, hanem tájékoztasson, ahol az újságíró felülkerekedik esetleges politikai elkötelezettségén, a szakmai és jogszabályi környezetnek maradéktalanul megfelelve, tárgyilagosan, körültekintően, kiegyensúlyozottan tájékoztat a társadalmat érintő eseményekről.

Fontosnak tartottam kiemelni, hogy Magyar Szó, mint egyetlen magyar közszolgálati napilap, a fenti elveknek megfelelően tudósít, tájékoztat, mérlegel, beszámol az eseményekről, miközben szelektál és elemzi azokat a történéseket, amelyekre a közvélemény igényt tart.  Nem foglal állást a különböző pártok, vagy pártokhoz kötődő személyiségek megnyilatkozásai kapcsán. Nem áll egyetlen politikai párt vagy csoport szolgálatában, még akkor sem, ha magasabb eszmékre és értékekre hivatkozva – például a nemzetpolitikára – ez indokoltnak is tűnne. Emlékeztettem arra, hogy az újonnan megalakult, első vajdasági magyar érdekszervezet, a történelmi VMDK is megalakulása után természetesnek vette, hogy a Magyar Szó szekértolóvá válik, netalán a VMDK lapja lesz, amit a Magyar Szó akkori vezetése nyíltan és világosan elutasított és azt közölte a VMDK vezetésével. Egy közéleti napilapnak sokkal szélesebb feladatoknak és igényeknek kell eleget tennie mint egy pártlapnak.

„Egy párthoz való kötődésnek, különösen ha a lap politikai propagandát is kifejt, mindig súlyos következményei vannak: azok az olvasók, akik nem osztják annak a pártnak a véleményét és már eleve elutasítják az idejét múlt pártpropaganda sajtó-megnyilvánulást elhagyják a Lapot. Vagy csendben, vagy tiltakozással. Mindezek után a potenciális olvasók száma legfeljebb annyi lehet, amennyien egyetértenek azzal a politikai párttal, vagy irányvétellel, amelynek szekerét tolja a lap. S ez soha sem a potenciális olvasók többsége” – állapítottam meg.

Kifejtettem, hogy a Magyar Szónak gondolnia kell a teljes vajdasági magyarság tájékoztatási igényeire. Léteznek megfogalmazott, vagy könnyen megfogalmazható, a vajdasági magyarság minden pártideológia fölött álló érdekei, éppen ezért úgy vélem, hogy napilapunk sokat tehetne a politikai pártok és csoportok közötti minimális konszenzus megteremtése érdekében és leírtam meggyőződésemet, hogy az előbbi álláspontommal összhangban működtetett szerkesztőség, egy jól átgondolt szerkesztéspolitikai stratégia támogatásával képes lenne arra, hogy megtartsa, sőt gyarapítsa az olvasótáborát.

Programomban hangsúlyt fektettem a nyitás szükségességére: „Mindenkire szükség van, minden olvasóra és minden szerzőre, mindazok szakértelmére, akik tudásukkal, műveltségükkel, íráskészségükkel, rátermettségükkel javíthatják a Lap színvonalát. A vajdasági magyarságnak szüksége van mindenkire, minden jóhiszemű emberre, politikusra, közéleti munkásra, újságíróra, szerkesztőre, mindenkire, aki tehet a vajdasági magyarság alapvető céljainak eléréséért. Meggyőződésem, hogy valamennyi vajdasági párt és szervezet, a politikusaink, közéleti személyiségeink is alapvetően a vajdasági emberek helyzetének javulása érdekében cselekszenek. Csak hiúságból, gyarlóságból, sértődöttségből és egyéb kicsinyes okok miatt nem ismerik be, nem vállalják munkájuk azon vadhajtásait, amelyek nem szolgálják a közös célt. A közéleti nézeteltérések és viták bonyolódhatnának akár a  széles olvasói és társadalmi közösség, a vajdasági magyarság előtt? Miért ne folyhatna ez a Magyar Szó hasábjain is, amennyiben a eleget tesznek vitakultúránk alapvető követelményeinek? Rágalmazások, pocskondiázás, névtelenségbe burkolódzó sárdobálás, azok az írások, irományok, amelyek sértik a személyiségi jogokat, emberi méltóságot – ezektől a szerkesztőségnek el kell zárkóznia, legyen az nyomtatott vagy elektronikus sajtó. Meggyőződésem, hogy sokan szívesen kivennék részüket a közösségünket érintő vitákban, kulturált módon, vállalva a nevüket, a legjobb szándéktól vezérelve, hogy ily módon is segítsék a közéletünket irányító politikusokat annak felismerésében, hogy mi az, ami foglalkoztatja a vajdasági magyarokat és milyen irányban kereshetők a megoldások.” –fogalmaztam meg.

A jelenlegi kétségbeejtő példányszám tudatában külön foglalkoztam mivel lehetne visszahódítani az elvesztett olvasókat, visszaszerezni a Lap tekintélyét és gyarapítani a példányszámot. Az alapelveket a programban is leírtam, de mivel – mint írtam – napokon keresztül ezzel a kérdéssel foglalkoztam számos ötlet, eljárás, általános és rovatokra bontott terv jutott eszembe, amelyeket magamnak fel is jegyeztem, arra az esetre, ha netalán olyan helyzetbe kerülök, hogy ezeket meg is tudnám valósítani. 

Mivel a Magyar Szó szerves része az online újság, amiben nincs gyakorlatom és csak elvben ismerem a szabályokat, lehetőségeket, megkértem egy szakembert, aki reám való tekintettel nagy lelkesedéssel kidolgozott egy külön tervet, amit ezúton is külön köszönök! A terv lényeges elemeit feltüntettem a programomban illetve a Lap fejlesztési tervében.

Jelentős feladatként fogalmaztam meg az újvidéki szerkesztőség felerősítését, azt is, hogy a Magyar Szó székháza fontosabb szerepet vállaljon az újvidéki magyarság (azok számára, akik itt élnek, akik itt tanulnak, itt tartózkodnak, vagy ide látogatnak) közösség-összetartó törekvéseiben, és az újságíró utánpótlás nevelését, hiszen ötven éven keresztül a Magyar Szó a vajdasági magyar újságírás iskolája volt. Tervszerűen és következetesen vett fel kezdőket, akik az újvidéki szerkesztőségben, napi munkán keresztül, képzett és tapasztalt munkatársak felügyelete mellett tanulták a szakmát. Az utánpótlás nevelésre nem csak a Magyar Szó, hanem a vajdasági magyar újságírás szempontjából is nagy szükség van,

Szándékomat, hogy jelentkezni fogok a pályázaton csak szűk körben osztottam meg. Csodálkoztam egy kicsit, hogy ezzel nem okoztam meglepetést, hiszen, akik ismernek tudják, hogy régi vágyam visszatérni Vajdaságba és ha visszatérek olyan munkát végezzek, amihez értek.

„A kilencvenes években Slapajtól a főszerkesztőig írtam egy kiadványnak szánt terjedelmes összefoglalót a Magyar Szóban eltöltött időszakomról (ebből jelentek meg folytatásban részletek a Kilátó c. mellékletben). Az írásomat a következő mondattal zártam: Eljön az idő, amikor vissza kell térni.

Úgy ítélem meg, hogy eljött az idő. Eljött az idő, hogy képzettségemet, tudásomat, tapasztalatomat a Lap iránti elkötelezettségemet, kapcsolati tőkémet a nagy múltú Magyar Szó szolgálatába állítsam” – írtam le végezetül jelentkezésemben.

Ma amikor ezeket a sorokat írom szeptember 11. mutat a kalendárium. Az újkori világtörténelem egyik legtragikusabb eseményének az évfordulója. Itt van előttem a teljes jelentkezési anyag, aláírva, átadásra készen. Úgy terveztem, hogy hétfőn, a jelentkezési határidőn belül személyesen adom át Újvidéken a Magyar Szó Lapkiadó Kft-ben.

A finisben, az utóbbi néhány napban, szándékomat szélesebb körben is megosztottam. Ez már lesújtó eredményt hozott: mindenki rögtön megjegyezte, hogy ismerve a vajdasági állapotokat kinevezésemre semmi esélyt nem lát, hiszen mind a szerb, mind a magyar kormány és a velük nagyon szoros kapcsolatban álló hatalmi vajdasági párt, akiktől a Magyar Szó pénzelése függ, csakis az elkötelezett, szervilis újságírásban érdekelt. És anélkül, hogy konzultáltam volna az Alapítóval és a szerkesztőséggel (kérdés ugyanis, hogy a szerkesztőség tagjai magukénak éreznék-e a programomat, ha anyagi, egzisztenciális bizonytalanságként értelmezik, nyilván nem) a jelentkezésemnek semmi értelme és csak magamat járatnám le, mert az egész történetben az emocionális elem nálam felülkerekedett a racionálison.

Tehát: nem jött el az idő. A Magyar Szó ablak becsukva. Ad acta.

Egyébként is a Mohácsi vész rossz ómen...