A Dal (1.)

Igen, tudom. Tudom, hogy most szombaton (január 30-án) már a második selejtező került adásba. Megírtam véleményemet az első selejtező után is, de azután mégsem közöltem. Az alábbiakban kiderül, hogy miért.

Az Eurovízió dalfesztivál és ennek magyarországi selejtezője egy olyan téma, amiről boldog-boldogtalan vitriolba mártott tollal ír. Aki ért, aki nem a zenéhez (a zenéhez és a focihoz mindenki ért) a szakma, a bloggerek a kritikusok kedvükre ócsárolják, becsmérlik, alázzák, csúnya kifejezéssel élve: fikázzák az Eurovíziót,  mindent ami a dalfesztivállal kapcsolatos. Vannak sztereotípiák (oda-vissza szavazás politikai alapon a fesztiválon, sablonos, infantilis szerzemények, giccsparádé, kidobott pénz stb) de mégis csak egy Európa bajnokságról van szó, ahol (majd) minden európai ország benevezi képviselőjét. A hatvanas évektől nagy figyelemmel kísérem és állítom, hogy közelről sem annyira rossz, mint ahogy – főleg azokban az országokban, akiknek még nem sikerült jobb eredményt elérni – állítják.

A magyar közszolgálati TV – függetlenül, hogy ki mivel vádolja, hogy milyenek a hírműsorai – igyekezik alapos és szakmai válogatáson keresztül megtalálni a legjobb dalt, amely azután a májusi fesztiválon több-kevesebb reménnyel, de tisztességgel tudja képviselni Magyarországot a kontinens zenei találkozóján. S ez így van jól, ezen részt kell venni. Akik nem vesznek részt azoknak savanyú a szőlő. Gondolok itt az országokra is, de a zenészekre és az előadókra is, akik nem mérettetik meg magukat, csak jár a szájuk.

Az elmúlt években a magyarországi válogatókon – s ezt senki nem tudja érvekkel vitatni – számos kiváló szerzemény és előadó bukkant fel. Az már más lapra tartozik, hogy a fesztiválon mennyire sikerült érvényesülni. Ez egy olyan verseny, mint az angol FA foci kupa, mindenki indulhat, senki sincs eleve favorizálva, aki minőségi(nek tűnő) alkotást küld be és elnyeri a zsűri (remélhetőleg tárgyilagosságra törekvő) ízlését is, az akár a döntőig, majd Stockholmba is eljuthat.

Az idén – ha jól emlékszem az adatra – mintegy 300 pályamű érkezett be, ebből válogatta ki az új összetételű zsűri a legígéretesebb harmincat. Ezekből húszat hallottunk, láttunk. Mint ahogy említettem is, személyesen ehhez a sorozathoz a legnagyobb érdeklődéssel és jóindulattal viszonyulok, figyelmesen végighallgattam a szerzeményeket még az applikációt is letöltöttem és szavaztam is. Volt akire 2-es, volt akire 10-es osztályzatot küldtem. (A rendszeresen szavazók között kisorsolásra kerülő, mind a 30 számot tartalmazó DVD-t nem kívánom megnyerni, annyira azért nem érdekel.) Aki látta a műsort az bebizonyosodhatott, hogy a közönség szigorúbb volt, mint a zsűri, reálisan értékelt.

Az elhangzott dalok a legszélesebb skálán mozogtak mint műfajilag, úgy minőségben is. Voltak ócska, ellenszenves, infantilis, éretlen, amatőr szerzemények, előadók, de vérprofi, kiváló produkciók is. Aminek személy szerint örülök, hogy a „menős sztár-zeneszerzők” ezúttal nem telepedtek rá a fesztiválra, sem alkotóként sem zsűriként. Azok a zeneszerzők, akik mély meggyőződésem szerint – erről már korábban írtam – silánnyá tették a magyar könnyűzenei produkciót, sablonos, ötlettelen, alkotásokkal szürkítették be a különböző válogatásokon feltűnő tehetséges előadókat is, látszólag felkarolva őket.

 Már tavaly is, s ez folytatódott az idén is, új nevek, új előadók, új szerzők változatos kínálatot hoztak. Dícséretes az is, mint ahogy a zsűri egyik tagja elmondta: nem az a szándék, hogy az úgynevezett „eurovíziós hangzást” keressék, amilyenből azután még húsz hasonló el fog hangzani a stockholmi fesztiválon, hanem értékes produkciót. A zsűri a tavalyihoz képest 75 százalékban megváltozott, a régiek közül csak Pierot maradt meg, szerencsére továbbra is szókimondó, bírálatai, véleménye szakmailag indokolt és megalapozott. Hasonlóan kedvelem és elismerem Both Miklós hozzáértését és véleményezését. Zséda viszont többnyire csak finomkodik, Frenreisz Károly pedig… Amennyire becsültem és becsülöm mint zenészt, zeneszerzőt, zenekarvezetőt, majdnem akkora  csalódást okozott ebben a szerepkörben. Egyszerűen nemigen tud mit mondani és nagyon érződik, hogy nincs benne a témában, nem kíséri sem a hazai előadókat, sem a produkciókat és közhelyekre hagyatkozik.   

A január 23-án sugárzott selejtező több csalódást okozott, akkor több volt az olyan produkció, aminek beválogatása egy kis fenntartást váltott ki bennem a zsűri iránt. A meg nem jelentetett írásomban sorra vettem, elemeztem a számokat és mivel a végeredmény nem sikeredett biztatónak…Az első sorozatban fölényesen a Freddie művésznévvel ellátott jóhangú fiatalember emelkedett ki a mezőnyből, aki a Rising star sorozatban az anyakönyvezett Fehérvári Gábor Alfréd névvel már elnyerte sokak rokonszenvét. Az egészben csak az nem tetszett, hogy ez erővel összerakott „nyerő szám” volt, sztárzeneszerző receptre írt egy „eurovíziós szerzeményt”, hozzáadták a valamennyi körítést, amit egy erre szakosodott stáb ki tud találni. Ötlet, ihlet, eredetiség Alfréd hangján kívül nem sok. A legellenszenvesebb a Mushu név alatt megjelent formáció volt, ahol a szintén valamelyik tehetségkutatóban már pattogó Palmer Izsák (édesapja számos, nemzetközi porondra szánt szerzemény szövegét angolosítja) nem szégyellette egy infantilis riff kíséretében a Hit The Road Jack verséjét sajátjaként eladni egy irritáló megjelenésben és kivitelezésben.

A január 30-ai selejtezőben Oláh Gergő tetszett a legjobban, kitűnő ének, koreográfia, eredeti szerzemény (igaz a cigányosnak szánt couleur local nekem inkább orientálisra hasonlított), minden tekintetben kifogástalan volt a Kállai Sanders Band, hibátlanul énekelt és basszusgitározott Gáspár Laci ( a szerzemény sajnos túl sablonosra sikeredett), Vásáry André  produkciójával pedig ugyanaz a fenntartásom, mint Freddienél: eleve Eurovízióra gyártott hatásvadász szerzemény. Kellemes színfoltot jelentett az első adásban az Egy Másik Zenekar, a másodikban pedig Maszkura és a Tücsökraj fellépése, zenei és szövegvilága.

Végül: ha rajtam múlna feltételként szabnám, hogy minden szerzemény magyarul hangozzon el. Tudom én, értem én, Európa, meg világszínpad, meg közérthetőség… De miért nem adná elő minden ország versenyszámát országa nyelvén?  Ha már úgy is giccsparádé az egész!

Folytatás: (legkésőbb) a döntő után.

Ferde szemmel

A világ vezető gazdasági nagyhatalma (a Nemzetközi Valutaalap hivatalos rangsorolása szerint) egy kommunista ország. Pontosítok: olyan ország amelyet egy Kommunista Párt vezet. Ez a kommunista ország egyben birtokolja az USA államadósságának legnagyobb részét. Annak az országnak az államadósságát, ahol a kommunizmust magától a Sátántól származtatják, ahol már a kom... szótag elhangzására a politikusok frászt kapnak, szemük vérbe borul az ügynökök pedig oldalfegyverüket tapogatják. Kína az amerikai államadósságból a kimondhatatlan és elképzelhetetlen 1223,7 milliárd dollárnyit tud a zsebében. Ennél többet csak az amerikai jegybank, a FED jegyez.

            Az európai ember úgy tudja, hogy a nyolcvanas évek végén végérvényesen megbukott és eltűnt a kommunizmus. Vannak országok – például Magyarország – ahol törvényileg tiltják a jelképeinek használatát. Ha nem is Edgar Allan Poe-t szavalva, de világgá kürtölik: nevermore! A Kelet- és Közép Európa-i (továbbiakban KKE) országok ötven évnél idősebb politikusai szégyenkezve igyekeznek ha nem is tagadni, de pillanatnyi elmebaj hatására előállt tévelygésnek bemutatni életük azon szakaszát, amikor a Pártban tevékenykedve élvezték annak a rendszernek a kiváltságait. Gondolják, hogy vezeklés céljából elegendő ha legalább akkora intenzitással járnak a templomba, mint egykoron a pártülésekre.

Erre mit lát az egykori KKE Párttag: egy kommunista párt főtitkára ott feszít a világ legnagyobb hatalmait tömörítő G 20 csoport derék demokrata vezetői között! És még csak nem is szégyenkezik! Meg sincs illetődve („Uraim, már elnézést, de nem is tudom, hogy kerültem ide...”). Nem néznek rá ferde szemmel, kezet ráznak a kommunista vezetővel, mosolyogva. És a világ másik legnagyobb hatalmának külügyminisztere kijelenti, hogy országa számára a Kínával való kapcsolat a legfontosabb (naná, amikor ott van a pekingi páncélszekrényben ezerkétszáz milliárd dollár értékű amerikai állampapír).

A nyolcvanas évek végén mint az egerek a süllyedő hajóról úgy menekültek szét a KKE országok kommunistái. Akik maradtak, igyekeztek megfogyatkozott pártjukat átkereszteléssel szalonképessé tenni és ily módon helyet kapni a politikai palettán. Kommunista pártok lényegében csak a Nyugat Europa-i országokban maradtak. Kínában nem alkalmazták ezt a gerinctelen képmutatást, nem keresztelkedtek át szocialista, munkás, szocialista-munkás, amaz-a-másik, vagy baloldali-kékzubbonyosok pártjává. A tagság sem menekült fejvesztve szét. Meg kell azonban jegyezni, hogy a világ legnépesebb országának csak (?) minden huszadik állampolgára kommunista, szám szerint mindössze (?!) hetven millió (mintha Németország cakk-pakk Merkeltől és Schauble pénzügyminisztertől kezdve a bajor miniszterelnökön és a radikális szélsőjobboldali tömegeken keresztül a hamburgi parkőrig mindenki kommunista lenne).

Láttuk, tapasztaltuk mit tett Kína, a reformkommunisták vezetésével az utóbbi negyed évszázadban. Míg a szovjet nyitásra szétesett nem csak a Párt, hanem a birodalom is, a kínai kommunisták más irányba mozdultak el és a csúcsra jutottak. Igaz, hogy bóvlijukkal elárasztották a világot, ily módon az igénytelenségre szoktatva a tömegeket, na de a kommunista ipar árucikkeit soha sem a kiemelkedő minőség ékesítette. Mozdulhattak volna a kínaiak is olyan irányba, mint a déli szomszédjuk, Észak Korea („kinek észak kinek dél”). Belátták, beismerték, hogy az elszigetelődés, a mindenki ellenség szemlélet, a kierőszakolt, vasfegyelemmel megkövetelt „szebb jövő építés” tette tönkre és járatta le a KKE országokban az egész irányzatot, hogy az ilyen szemlélet, ami a bunkó, tanulatlan komcsik által félreértelmezett tragikus tévedésből ered, sehova sem vezet, különösen most nem, a XXI.  század elején.  

Kína már rég nem az, ami volt harminc évvel ezelőtt. Amikor úgy tekintettünk erre az országra, hogy „ott valahol úgy elvannak”, a képeken, amelyek onnan érkeztek, nagy tömegeket láttunk ahol férfiak, nők egyaránt kék munkászubbonyba öltözve bicikliznek Peking széles utcáin. Ezek a képek most már csak Észak Koreára érvényesek, a kínaik a kerékpár nyeregből átültek az általuk hamisított gyártmányú autók volánjai mögé. Gyanítom, hogy ha megboldogult marsallunk valami csoda folytán megélte volna ezt a rendszerváltozást még a kínainál is elegánsabb utat, elasztikus megoldást keresett volna. Már habitusa, ízlése, személyisége alapján feltételezni lehet, hogy a jólét, a nagyvonalúság, a nyitottság irányába terelte volna nyáját. (Azt a nyájat, amelyik önszántából inkább a farkasokat választotta).

A régi vágású, a marxizmust jól ismerő ideológusok felhányják a kínai kommunistáknak, hogy a marxizmus egyik legfontosabb alapelvét, a kizsákmányolás-ellenességet meghazudtolják a gyakorlatban. Hasonlóan, mint a kapitalista országokban Kínában is óriási szakadék tátong a dúsgazdagok és a szegény tömegek között. A munkások, az alkalmazottak – mint ahogy számos példa, (lehet, hogy rosszindulatú) riport bizonyítja – éhbérért, szörnyű körülmények között dolgoznak a vállalkozóknak. Havi egy marék dollárért rakják össze az európai piacon ezer dollárt érő iPhone-okat, például.

Az ország vezetője, a 2012 óta hatalmon lévő, nálamnál mindössze három évvel idősebb Hszi Csin-ping csak tudja mit csinál, hiszen marxizmusból diplomázott. (Zárójelben jegyzem meg hogy Kína első emberének a hatalma jelentősen nagyobb mint akár a többi G 20-as vezetőé: a Párt Központi Bizottságának főtitkára, államelnök, a hadsereget felügyelő Katonai Bizottság elnöke és tagja a kormánynak is, nem mint jegyzőkönyvvezető). Hszi apja a KKP egyik alapító tagja volt, de családja a kemény időkben, kegyvesztetté vált, Hszit is vidékre száműzték átnevelésre s onnan küzdötte fel magát munkájának, tehetségének, kitartásának köszönhetően. A kínai gazdasági átalakulás, különösen Sanghaj fejlődése és felfuttatása jórészt az ő érdeme is, hiszen annak körzetnek volt a vezetője. Szóval, tudja, hogy mit csinál, bizonyára ezt a fázist átmenetinek tekinti a teljes kommunizmus felé vezető úton. Mert a KKP célja – mint ahogy a Kínai Nagykövetség egyik anyagában olvastam – a kommunizmus kiépítése. A kínai kommunizmus megvalósítása.  (Jó, jó, csak röhögjenek...!)

Az idei év első hónapjának hírei a kínai gazdaság megtorpanásáról szólnak. Az elemzők kiemelik, hogy a 2015-ös évben nem sikerült teljesíteni a tervezett 7%-os GDP növekedést (6,9%-os lett!) amire nem volt példa az utóbbi negyed évszázadban. Csökkennek a külföldi beruházások Kínában és Kína is csökkenti befektetéseit a világban, inkább a hazai fogyasztást szeretnék növelni  és a tömegek életszínvonalát javítani. Most egy ilyen fázis következik.

Befejezésül elárulom, hogy miért választottam ezt a témát az idei év első bejegyzésemhez. Nyomós okom van rá: a minap végigkóstoltam egy felső kategóriájú kínai étterem teljes kínálatának reprezentatív választékát. Mint ahogy korábban többször is utaltam rá, nem tartozom a különféle egzotikus gasztronómia rajongói közé, inkább a hagyományos, zsírosan konkrét magyar konyhát kedvelem. Persze nem most étkeztem először kínai étteremben, de korábbi tapasztalatom a konyhájukat is a bóvli kategóriába sorolta (mindig is az hiányzott legjobban, hogy nincs kenyér a húsételekhez) Ezúttal kimondottan kellemes meglepetés ért. Ha olyan minőségben gyártanának ruhaneműt is, mint ahogy igényes helyeken főzni tudnak...

A budapesti kínai étteremnek, természetesen kevés köze van a kínai kommunizmushoz. Egy kapitalista országban egy kapitalista vállalkozás. Nem valószínű, hogy a vállalkozó pártfeladatot hajt végre hazája (és pártja) jó hírnevének öregbítése céljából külföldön. Kérdés, hogy Kínában a tömegek milyen színvonalú ellátásban részesülnek. A „létező szocializmusban” emlékeim szerint nem volt kifogás a hatalmon lévő munkásosztály étkeztetésére. Más kérdés, hogy az igazán minőségi, igényes fogyasztási cikkeket a tömegek megválasztott vezető képviselőiken keresztül élvezhették.

Pénzügyi szakember

A lakótelepi tízemeletes panelház alagsorában, közvetlenül a kutya kozmetika és a turkáló szalon mellett pénzügyi befektetői iroda nyílik. Pénzügyi tanácsadás, befektetés. A nagyobb felirat angol nyelvű: Financial expert. Érthető: nehogy a külföldi befektető tőkés, vagy a szögesdróton átjutott migráns nyelvismeret hiányában ne találja meg az irodát és ilyen banális okból elszalassza élete lehetőségét.

            Pénzügyekhez nem értő szemlélőként egy kicsit furcsállom, hogy a szakértő ezt a lokációt választotta, ahol az előző bérlőnek nem is tudom milyen vállalkozása csődölt be. A lakótelepen rengeteg a kiadatlan üzlethelyiség, pár hónapos sikertelen próbálkozás után, a forgalom teljes hiánya miatt tovább állt innen már autóalkatrész kereskedő, masszázs szalon, pékség, gyógynövény üzlet, búvár felszerelés kereskedő. A pénzügyi szakértő irodája nem hivalkodik méreteivel, az egész akkora mint egy pénzváltó, az üvegajtón keresztül látható egy íróasztal két székkel (a tulaj még nem foglalta el a helyét). Ha netalán engem kérdez, aki itt lakik, ismeri a környéket, igaz, a pénzügyekben járatlan, én inkább javasoltam volna, hogy a jelenlegi helyzet alapján Vajdaságban telepítsen pénzügyi tanácsadói irodát, mondjuk Keviben vagy Gunarason és az első tanácsom az lenne, hogy mindenek előtt iratkozzon be a VMSZ nevű helyi pártba.

            De tovább gondoltam: ha már pénzügyi tanácsadó, akkor először saját magának adott tanácsot. Az is okkal feltételezhető, hogy pénzügyi-közgazdasági végzettséggel rendelkezik, ahol vizsgázott olyan tantárgyból ahol a kockázatok és befektetések minden létező elemére rámutatnak. Ezek után jutott arra a következtetésre, hogy itt, a turkáló mellett lévő iroda az ideális hely erre a tevékenységre.

            Próbálom megfejteni a logikáját. Az elsőt értem: konkurencia nincs. Sem ezen, sem a szomszédos lakótelepen, de még öt kilométeres körzetben sincs másik pénzügyi tanácsadó. Lehet, hogy tud valamit, amit senki más nem: hogy a lakótelepi nyugdíjasok tulajdonképpen tele vannak megtakarított, párnában, dunsztos üvegben, harisnyákban, tönkrement mosógépben rejtegetett pénzekkel és csak játszák az eszüket amikor két zsemle mellé mindössze 5 deka parizert méretnek ki a boltossal. Arra is lehet számítani, hogy egy igazán ravasz milliárdos nem a Rózsadombon, a betörők célterületén pöffeszkedik kitéve magát az irigy tekinteteknek és egyéb kellemetlenségeknek, hanem itt, a panel-dzsungelben húzza meg magát valamelyik szerény kétszobás lakásban. Néha lesétál, választ a turkálóban feleségének egy nem túl kopott otthonkát majd betér a tanácsadóhoz az árfolyamokkal spekulálni.

Itt senki sem figyelne fel, ha személyesen megjelenne Bill Gates, Carlos Slim Helu, Michael Bloomberg, vagy akár Soros György, Andy Vajna Habony Árpáddal,  vagy nélküle. Napközben kihalt a lakótelep, az idős, nyugdíjas bácsiknak és néniknek a legnagyobb gondja az, hogy sort fogjanak az orvosi rendelőben és kiírassák gyógyszereiket.

Az is közrejátszhatott a választásban, hogy itt mindig van parkolóhely és ingyenes. A Belvárosban, ahol a nem eléggé körmönfont kollégák drága irodákat bérelnek, a befektetési tanácsadásra szoruló személy órákat kőrözhet, amíg talál szabad, természetesen, fizetős parkolóhelyet. Közben akár el is megy a kedve a befektetéstől. Nem utolsó érv lehet az is, hogy a NAV pénzügyi ellenőrei nem erre, a kutya kozmetika, a turkáló és hasonló tevékenységű vállalkozások környékén kutakodnak milliós büntetések kiszabásának szándékával és reményével.

            Elgondolkodtató nem csak a helyszín, hanem az iroda megnyitásának az időpontja is: most az ünnepek környékén. Amikor az emberek szinte hisztérikusan tapsolják el összes pénzüket, még a márciusi fizetés-előleget is. Ha az Új év első napjaiban gondol indulni az szerintem – ismétlem, nem értek a pénzügyekhez – a lehető legrosszabb időpont. Január a leghosszabb hónap, amikor szinte lehetetlen kivárni a fizetést. Ő viszont pontosan tudja, a kockázat számításakor rálelt arra az érvre, amely valami, számomra ismeretlen okból a január eleji időpontra biztatta.

            Minél jobban töprengek, annál inkább válik világossá, hogy ez a szakértő valamit nagyon tud. Az irodától nincs messze a lottózó, ha a közeljövőben valamilyen komolyabb összeget nyerek (nálam már a húszezer is komoly összeg, nem csak euróban, hanem forintban is) ezennel ígérem, hogy tőle fogok befektetési tanácsot kérni.

Könyörület

A karácsonyi ünnepek híradásainak elmaradhatatlan képsorai amint karitatív, humanitárius szervezetek élelmiszert, ingyen ebédet, a gyerekeknek játékot osztanak a szeretet ünnepén. Nézzük a képsorokat, emberbarátaink hosszú sora kígyózik a Blaha Lujza téren, várják az ingyen bablevest. A tömeg évről évre nagyobb. Mint az ország leggazdagabb embereinek a vagyona, megállíthatatlanul az elesettek tömege is kétségbeejtően növekedik.

Örülnünk kellene, hogy íme a társadalom gondol az elesettekre, a lecsúszottakra, azokra, akiknek a napi egy tál meleg étel sem biztos. Hadd legyen nekik is szép az ünnep. Nézzük a képsorokat, kezünkben megáll egy pillanatra a kanál, mosolyunk leszárad arcunkról. Nézzük a képsorokat, a zavart arcú embereket, akiknek kellemetlen, hogy a tévé kamerája totálban felvételezi. Együtt érzünk, sajnálkozunk és reménykedünk, hogy mi talán nem fogunk erre a sorsa jutni.

Közben arra gondolunk-e: kik ők? Ők miért, hogyan, mi okból jutottak ebbe a helyzetbe? Gondolunk-e arra, hogy sokuknak korábban volt egy élhetőbb élete? Hogy ők is élvezték a család meghitt melegét, gyermekeikkel együtt örültek a karácsonyi ajándékoknak. Egyszer talán, amikor még volt munkájuk, családjuk, egzisztenciájuk, fedél a fejük felett. Ők ennek a könyörtelen embertelen törtető világnak a vesztesei.

A múlt szombaton egy 38 éves férfi felakasztotta magát a Keleti pályaudvaron a sínek között egy oszlopra. Miután elvesztette munkahelyét éveken keresztül sikertelenül keresett másikat. Nagy reményekkel utazott fel Budapestre egy állással kapcsolatos beszélgetésre. Ez sem sikerült. Délután négy órakor felhívta szüleit. Negyed ötkor találták meg felakasztva.

Emberiesség ellen elkövetett gaztettnek tekintek minden olyan elbocsájtást amelyet a „hatékonyabb termelés”, a „racionalizáció” lényegében a profit növelése érdekében tesznek. Személyek és szervezetek egyaránt. Mint ahogy ezt már korábban is kifejtettem, szememben gátlástalan és embertelen gazemberek mindazok a „sikermenedzserek”, akiknek minden átszervezési javaslata, tanulmánya munkaerő csökkentéssel kezdődik. És az a szervezet is, amely elbocsájtásokat követel meg egy országtól, kormánytól, társadalmától.

Nézzük a képsorokat, amelyek könnyítenek az elit lelkiismeretén, hiszen köztudott, hogy a humanitárius szervezetek elsősorban a gazdagok adományaiból élnek (és a lelkes, szociálisan érzékeny aktivisták fáradhatatlan munkájuknak köszönhetően működnek). Az elit is nézi és megkönnyebbülve nyugtázza, hogy nagylelkű adományának köszönhetően ez a riadt, szerencsétlen tömeg is meleg ebédet kapott a Blaha Lujza téren.

Ennek tudatában vélem azt, amivel a kedves Olvasó lehet, hogy nem fog egyetérteni, hogy a karácsonyi ingyen ebédosztás, ugyanúgy mint a fedél nélküliek megsegítése, adományok gyűjtése és osztása közelebb áll a képmutatáshoz, mint a valós segítséghez. Természetesen: szükséges, és mind nagyobb szükség van a karitatív tevékenységekre, de sajnos a világméretű leszegényedésben annyit ér, mint ha egy égő ház oltásában kezünkben egy pohár vízzel veszünk részt.

A hasonlatnál maradva: a tűz keletkezéseinek okait kellett volna, kellene meggátolni. Nem adományokkal könyörületeskedni, hanem tenni azért, hogy az emberek ne kerüljenek ebbe a sorsba. Segítsenek abban, hogy embertársaiknak legyen munkájuk, egzisztenciájuk.

 Hátha végre ráeszmél ez a – mint ahogy Ferenc pápa mondta a karácsonyi misében - "a fogyasztástól, élvezetektől, bőségtől, luxustól, sekélyességtől és önimádattól megrészegült” társadalmi réteg, hogy nem a bőséget lehetővé tevő profit a legnagyobb érték.

Írd alá!

Élvezem a teljes sajtószabadságot. Se cenzúra, sem öncenzúra, nem kell eleget tenni semmilyen politikai vagy tulajdonosi elvárásnak, témát, terjedelmet, lapzártát magam választom. Senki sem kényszerít, senki semmit nem tilt. A számítógép pontosan közli a „példányszámomat”, pontosan tudom melyik írásom mekkora érdeklődést váltott ki.  

Ha még pénzt is lehetne vele keresni, eszményi állapotnak nevezném az újságírás e módozatát. Az ilyen, eszményinek mondható állapotok között egy furcsa jelenséget figyeltem meg önmagamon: talán jobban mint bármikor, aktív újságírói koromban, gondosan ügyelek a mondandómra,  pedig akár gyalázhatnék, pocskondiázhatnék, vádolhatnék, számon kérhetnék... Szigorúan tartom magam az újságírói szakmai és etikai szabályokhoz. Van valami ugyanis, ami mindennél jobban figyelmeztet, ami mindennél fontosabb: a név kötelez! A nevem kötelez.

            Tisztességes újságíró nem ír le akármit. Hacsak nem kényszerítik. Akkor viszont nem adja a nevét hozzá. Hogy ne kelljen mások, és ami még súlyosabb, önmaga előtt szégyenkeznie. Nevünkkel vállaljuk a felelősséget. Írásunknak, nyilatkozatunknak, vallomásunknak, tanúsításunknak, eskünknek akkor van súlya, attól a pillanattól hiteles, önmagunk és a törvény előtt is, amikor aláírtuk.

            Ezért üzenem mindazoknak, akik tartanak a szabad vélemény nyilvánítástól mint vámpír a felkelő Nap sugarától (és a fokhagymától), akik rettegnek a sajtószabadságtól, mint ördög a kereszttől: olyan nagyon nincs mitől tartani. Aki vállalja a tetteit, vállalja a következményeit is.

            Megértem én a politikusokat. Léteznek intő tapasztalatok. A politikusok szívesen hozzák fel Gorbacsov meg a glasznoszty példáját. Aki bizonyára nem gondolta, hogy ha fellazítja a szigorú kontrollt és egy résnyire kinyitja az ablakot az új szelek előtt, ezek a szelek elfújják az egész rendszert, a nagy Szovjetuniót vele együtt, de még a határokat is. Másik példa, amire az óvatos, régi vágású politikusok szívesen emlékeztetnek a nemzeti érzés, ami ha kiszabadul a palackból nehéz ellenőrizni és a nacionalizmusba, még súlyosabb esetben a sovinizmusba, rasszizmusba duzzad. Léteznek más hasonlatok is: naív az a lány, aki hódítójának elhiszi, nincs mitől tartani, „csak egy kicsit” fognak szeretkezni, nem mosakodhat a hűtlenség vádjától az a feleség sem, aki azt bizonygatja, hogy csak egy kicsit csalta meg a férjét (nem próbálták végig az egész Káma szutrát). 

            Aki vállalja tetteit, vállalja a következményeket is. Mind a két oldalról. Szükség van a kölcsönös bizalomra, bízni egymás tisztességében. A történelem bizonyítja: tiltani nem lehet a végtelenig. A tilalom az ellenkező hatást éri el, mert a tilalom a tiltott gyümölcsöt érleli. Előbb utóbb kinyílik minden szelence.

            A gondolatot nem lehet szelencébe elzárni. Kiszivárog, megjelenik és terjed. Akár blog formájában.

            

Ötszáz lépésnyire a hetvenes évek

Falra van ugyan festve, de freskónak nem nevezhető. Amint a vendég belép a lokálba, a baloldali falon ez a látvány fogadja: Az utolsó vacsora freskó helyett egy különös trió egy színpadon, fellépés közben. Az előadóművészek ilyen felállásban csak egy helyen léphettek fel együtt. Ott ahol most vannak. A Mennyországban.

            A trió két tagja gitározva énekel, a harmadik jellemző szerkójában a mikrofont szorítja.  Ki nem találnák, hogy kik ők (kivéve azokat, akik már jártak a szóban forgó vendéglőben), annyira szokatlan a felállás: az egyik gitáros-énekes Máté Péter, a másik Elvis Presley, a harmadik tag pedig Freddie Mercury. Na, ugye? (copyright O.V.)

            A szemközti falon kisebb méretű, bekeretezett portrék sorakoznak, közöttük: Harangozó Teri, Szécsi Pál, Poór Péter, Kovács Kati, a külföldiek közül Jim Morrison és Tom Jones. A portréfestő, a stílusjegyek alapján feltételezhetően ugyanaz a személy, aki a  nagyméretű faliképet megalkotta. Kollégát nem szívesen minősítek, még Van Gogh-ot sem, annyit azonban talán megállapíthatok, hogy a festmények nem közelítik meg a leonardói magasságokat. De felismerhetőek. Mint a bejárati ajtó mellé festett képen az a barátságosan kedves szőke hölgy, akivel a vendég bent is fog találkozni (vajon ő a névadó tulajdonos, vagy csak tulajdonos, vagy az sem – még nem kérdeztem meg, de amikor rákérdeztem a festményre, megerősítette, hogy őt ábrázolja, igaz, neki is vannak fenntartásai).

            Az imént ecsetelt trió előtt egy eredeti Pannónia gyártmányú motorkerékpár áll, az ember szinte várja, hogy Elvis és Péter rápattanjanak és duettben rázendítsenek, hogy "Elmegyek, elmegyek...". A Pannónián két tiszti tányéros-fejfedő, az egyiket egykoron, a népköztársaságban rendőrtiszt a másikat katonatiszt viselhette. A motorkerékpár mögött egy több mint fél évszázados fekete-fehér TV készülék, ezen korabeli mozgókép felvételek láthatóak.

            Az említett tárgyakon kívül a bejárati helyiségben és az étkező teremben még felsorolhatatlanul sok különböző népköztársaságbeli tárgyak emlékeztetnek „az átkos korra”. Nem csak Szokol táskarádió, hanem több, éjjeliszekrény méretű rádió készülék, szifonok, amilyenek minden családban voltak és megfelelő patronnal szódát lehetett durrantani bele. Továbbá: az akkori papírpénzek minden címletben, Fecske cigaretta, Ilona szappan, Erika írógép, Tesla lemezjátszó, orsós magnó hozzávaló ORWO tekercsel, bontatlan vagdalt hús konzervek, vasalók, fényképezőgépek, szovjet karórák, termoszok, Malév műbőr utazótáska. A falon nagylemez borítók (Korda György, Komár László, Fonográf…), az egyik dobozban egy igazi relikvia: „Losonczi Pál elvtárs, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának nyugalmazott elnöke tiszteletére rendezett vadászat" lövőlapja! Az étteremben a falakon a korábbi korból, az 50-es, 60-as évekből származó reklámokon akad meg a vendég szeme két fogás között: az egyik „Az első szocialista gyár, a Csepeli Motorkerékpárgyár” termékét, az előcsarnokban már megcsodált Pannóniát hirdeti, mellette egy másik reklám szerelő készletet a motorkerékpárhoz, egy harmadik a tűzoltó berendezés használatára figyelmeztet, különösen aratáskor. Igazából nem is reklám, hanem promóciós anyagok ezek, közöttük a kedvencem az új Ikarus autóbusz, a 630-as modell megjelenésének ismertetője, ahol egy sötétebb bőrű (a modell vagy a testvéri Kubából érkezett, vagy két hónap balatoni napozás után állt a lencse elé, vagy…) begyes autóbuszvezető nő, vagy jegykezelő (kondukternő) szalutál (!) széles mosollyal!  Ilyen csábításnak egyszerűen nem lehetett ellenállni. Tudta már az a szocialista marketinges perloninges is, hogy járművet csinos nővel kell reklámozni.

            Azt talán mondani sem kell, hogy a vendéglőben csakis és kizárólag korabeli zene szól a hangszórókból. Olyan a hangulat, mint egykoron gyermekkoromban Becsén, a vasárnapi családi ebéd mellé szólt az Újvidéki rádió kívánságműsora. Ugyanaz a repertoár: a már említett Szécsi Pál, Máté Péter, Harangozó Teri, Poór Péter, a még nem említett Aradszky és ehhez a korosztályhoz tartozó művészek által előadott táncdalok. Időnként külföldi számok válogatása kerül a lejátszóba: T.Rex, Chicory Tip (emlékezik még valaki a Son of my father slágerükre?), Rolling Stones...

            A vendéglőnek – melynek nem árulom el a nevét, mert az már reklámnak minősülne, csak annyit, hogy Budapesten a Damjanich utcában található – létezik még egy nevezetessége: ez volt a rendszerváltás előtti kor egyik meghatározó tévés személyiségének, Antal Imrének a törzshelye. Annak az épületnek a földszintjén őrzi az emlékeket, ahol az „Imruska” élt. Az étteremben jobbról a harmadik asztalnál volt az állandó helye. Ott a falon egy Antal Imre arckép (az alkotó, a stílusjegyekből utalva ugyanaz, aki a többi portrét is elkövette – a képet nézve töprengek magamban: Antal úgy emlékszem nem volt bandzsal …)  emlékeztet a közkedvelt, szellemes, kellemes hangú, nagy műveltségű műsorvezetőre. Itt fogyasztotta ebéd, vacsora előtt az „imicumokat”.

            Mindez azonban csak körítés. Nem a hangulat miatt szoktam átsétálni uckve (copy right: Szakács Béla) ötszáz lépést a munkahelyemtől a hetvenes évekbe, hanem a vendéglő konyhája miatt. Minden munkanap ebédidőben svédasztalos kínálat korlátlan fogyasztással 1180 forintért. És nem holmi currys meg egyéb idegen ízekkel elrontott kambodzsai, Sri Lanka-i, eritreai, szudáni vagy eszkimó ételek, nem is olasz konyha ahol a szinte minden ételre ránehezedő paradicsomos szafttól, mint a hőmérő higanyszála kánikulában, a torkomba szökken a gyomorsav. Hanem igazi magyaros kaják. Ahogyan a munkásosztály étkezett a kommunista diktatúrában.

            Közeleg az ebédidő. Most is oda indulok, disznótorosra. Tegnap csülökpörkölt volt, előtte orja leves. Wi-Fi nincs. 

Utóirat (egy órával később): Nagy csalódás ért. Közelébe se tudtam jutni a svédasztalnak. Egy hattagú brigád (őrző-védő kft csapat vagy hasonló), közülük egy sem volt 120 kg alatt, percek alatt felfalta a disznótorost. Egy kis darab sültkolbász maradt. Bár ne maradt volna! Mert nagyon finom volt. A mákos guba is :(

A kirostáltak

Nem kis munka vár az uniós országok menekültügyi hatóságaira, ahová, mint vulkánkitörés után a láva, minden ellenőrzés nélkül behömpölygött a menekültek és migránsok irdatlan embertömege. Állítólag egyenként fognak alaposan átvizsgálni minden személyt, minden ügyet és körültekintően dönteni arról ki maradhat, ki nem. Aki nem maradhat azt visszaküldik vagy elküldik. Valahová.

            Valahová, a migráns eredeti szándékától eltérő helyre. Miután életét kockáztatva rászánta magát – részben talán az embercsempészek könnyelmű ígéreteitől megszédítve – erre az útra, várható, hogy mindent megtesz, hogy ne kerüljön oda és olyan helyzetbe ami jelentősen eltér terveitől, szándékától. Akár konfliktusok árán is. Tartva a lehetséges kitoloncolástól feltehetőleg sokan nem várják be ezt a szűrést és verdiktet és megkísérlik, vagy már meg is tették, hogy felszívódjanak és illegálisan maradjanak a kiválasztott országban. A nagy számok törvénye nekik kedvez.  Néhány hete nyilatkozta talán Putyin orosz elnök, ha jól emlékszem, hogy Nyugat Európában áldatlan helyzet áll majd elő, amikor a hatóságok elkezdik, megpróbálják eltávolítani a nemkívánatosakat, a kirostáltakat, ami, ismerve mentalitásukat ellenállást, zavargásokat okozhatnak.

            Azok sem érezhetik majd magukat nyertesnek, akik átjutnak ezen az első, menekültügyi rostán. Hiszen ezután következik a legdurvább szűrő, a munkaerő piac. A nyáron olvashattunk arról, hogy Németország és még néhány ország bátorította, szinte hívta a migránsokat, mert szükség van munkaerőre. Kimutatás is jelent meg, hogy milyenre. Közben az unió délebbre fekvő országaiban mind nagyobb gondot jelent a munkanélküliség, fiatalok százezrei, közöttük nagy számban szakképesítéssel, egyetemi végzettséggel keresnek munkát. Nekik nincsenek beilleszkedési problémáik, hiszen tágabb hazájukban, az EU-ban mozognának szabadon. A meghívás mégis a muszlim országok lakosságához szólt.

            A kapitalista gazdálkodás a végsőkig keresi a költség csökkentést ahol az olcsó munkaerő jelentős tételt képez. A rendszerváltás után csakis az olcsó munkaerő miatt  telepítettek át gyárakat, üzemeket a Kelet és Közép Európa-i országokba, majd találtak még olcsóbbat Ázsiában, ahol éhbérért, szinte rabszolga körülmények között dolgoznak a szerencsétlen embertársaink. Ez állítólag a harmadik huncutság, amikor nem kell telepíteni üzemet, hanem odahívni a polgárháborútól menekülő embereket, akik majd örülnek hogy egyáltalán dolgozhatnak annak fejében, hogy maradhatnak. A legolcsóbb munkaerő. Ez az elképzelés számos kérdést vet fel, kezdve a munkaszokásoktól, képzettségtől, fegyelemtől a uniós országokban betartandó törvényes előírásokig, ahol éppen nem lehet bármilyen módon dolgoztatni. Igaz, tapasztalhatjuk, hogy a kizsákmányolók élvezik a politikusok támogatását, ennek köszönhetően számos országban az alkalmazottak kárára, alapvető jogaik durva megnyirbálásával  változtatják a munka és a munkáltatás törvényes szabályozását. A nyugati országokban az elmúlt évtizedek során a szakszervezetek nyomására és a baloldali kormányoknak köszönhetően az alkalmazottak jogait még védik törvények, de a “magasabb érdek” ezt bármikor átírhatja.

            Azok tehát, akik túljutottak a migrációs hivatalok szűrőjén indulhatnak a munkaerő versengésben. Lelki szemeim előtt rabszolgákról szóló film jeleneteket látok, amint az ültetvénytulajdonos (HR menager) tapogatja a jelölt izomzatát, ellenőrzi fogainak épségét…És a száz jelentkezőből kiválaszt tízet. A többiek mehetnek. Valahová.

            A mai világban a verseny és a versenyeztetés az uralkodó eljárás. Még utcaseprőnek, sírásónak, illemhely-menagernek sem lehet elszegődni versenyeztetés nélkül. Vonatkozik ez minden beszerzésre is, ha egy cég T-40-es tankhoz keres hernyótalp-betétet, akkor sem fordulhat közvetlenül az (egyetlen) gyártóhoz hanem tendereztetni kell. Emberek, cégek, szervezetek, kormányok, országok mást sem tesznek mint pályáznak. Mert mindig, minden esetben a legjobbat muszáj megkeresni. Ebből pedig logikusan következik, hogy ez a rendszer a lúzerokat, a veszteseket “gyártja” óriási számban. Hiszen mindig több a vesztes mint a nyertes. Akár egyénről, vállalkozásról, vagy egész országokról, régiókról van szó.

            A vesztesek sorsa, hogy tovább próbálkozzon, próbálkozzon. A sorozatos vesztés először lerombolja a jelölt önbizalmát, majd érlődik a csalódás és bekövetkezik a reménytelenség, kilátástalanság keserűsége. A teljes reménytelenség után két lehetséges út áll, az egyik a feladás, a letargia a másik pedig a düh, a bosszúvágy. Amikor a kilátástalan helyzetért akár az egyén, akár a szervezet…másokat okol másokat tesz felelőssé.

            A vesztesekkel, a lúzerekkel a mai gazdasági-politikai rendszer nem foglalkozik. Vessenek magukra. Még meg is alázzák, elkergetik a hajléktalanokat, kéregetőket, mert rontják a városképet. Egy ilyen látvány elronthatja az elithez tartozó egyén jó kedélyét, egész napját. Jobb tudomást sem venni róluk. Ha egy egész ország lúzer (nem nehéz felsorolni) velük is jobb nem foglalkozni. Mindaddig, amíg a több millió kilátástalan helyzetben tengődő vesztes fel nem kerekedik és meg nem indul egyelőre az általuk kiszemelt európai országok felé.

            A vesztes, többszörösen kirostált, lúzer egyének, akik nem buknak le a letargia mélységeibe, hanem akiknél a bosszú kerekedik felül, nagyon könnyen a szélsőségesek nyílt karjaiba futnak. A szélsőségesek megmondják nekik hogy kit okoljanak reménytelen sorsuk alakulásáért és megszervezik a bosszú lehetőségét is.

            A baj abban van, hogy a célpontot (tévesen) ők jelölik ki. Az iszlám terroristák esetében, mint ahogy láthatjuk is, az egész nyugati, keresztény (“hitetlen”) világ a célpont.

            Közben az egész áldatlan helyzetért az utóbbi évtizedekben eluralkodott gazdasági politikai rendszer és ezt a rendszert működtető gazdasági és politikai elitnek az önös érdekei okolhatóak. Az elit érdekei mindent felelőtlenül felülírtak, gazdaságilag kizsákmányoltak és “stratégiai érdekből” válsággócokat teremtettek. Ha lenne munkájuk,  jövedelmük és persze béke, nem indulnának a szerencsétlenek milliói Pakisztánból, Afganisztánból, Szíriából, Líbiából… sem.

            Fegyverrel, bombákkal talán ki lehet írtani a szamár hangú (IÁ)  Fő Gonoszt, de amíg nem következik be gyökeres változás a világgazdaságban és politikában, amíg nem fordul legalább egy kicsit emberségesebbé a világ, amíg a világ gazdaságát uraló cégek nem teszik lehetővé, hogy az emberek dolgozzanak, de nem éhbérért, nem rabszolga viszonyok között, hanem jövedelemért, amiből meg is tudnak élni ott, országukban, addig -.

            Jóindulatból, emberségességből nem valószínű, hogy ezt megteszik. De ha a kirostált lúzerek milliói felfogják, hogy mi a valódi célpont…