Rien

Rien. Magyarul: semmi.

Csak ennyit jegyzett be XVI. Lajos naplójába 1789 július 14.-én. Pedig a király nem volt egy szűkszavú személyiség, ugyanebben a naplóban oldalakon keresztül lehet olvasni részletesen leírt izgalmas vadásztörténeteket a király tollából. De ezen a semmilyen kedden, ezen a tikkasztó nyári napon a Versailles-i palotából értékelve Lajos semmi említésre méltó eseményt  nem talált.

Pedig Versailles-tól nem messze, Párizsban a tömeg megrohamozta, majd bevette Bastille-t. Lehet, hogy a tájékoztatással megbízott udvarnoncok nem kívánták feleslegesen zaklatni a királyt ilyen csipp-csupp ügyekkel. De az is lehet, hogy ő nem tulajdonított a történteknek nagyobb jelentőséget. Az 1383-ban épült, nyolc ötemeletes toronyból álló erődítménynek egykoron katonai szerepe volt, Párizs keleti kapuját védelmezte, de idővel átalakult afféle VIP börtönné ahová csak főúri előkelőségek, vagy ismert személyiségek kerültek. Például, a század elején Voltaire is itt „raboskodott” két ízben is,  a börtön parancsnokát időnként megtisztelte azzal, hogy elfogadta meghívását ebédre vagy vacsorára; a Bastille foglya volt az a  Rohan bíboros, a Szerb Antal által is megírt királynő nyakéke botrány kárvallottja, akinek két teljesen felszerelt, inasokkal ellátott lakosztályt utaltak ki, itt volt az anarchista-pszichopata De Sade márki is, aki nem sokkal az ostrom előtt került át másik BV intézménybe...1789 július 14-én az ostromlók mindössze hét foglyot találtak a cellákban. Közülük négyen váltóhamisításért töltötték börtönbüntetésüket, ketten elmebetegségük miatt kerültek a hűvösre, a hetedik pedig egy breton gróf, aki szexuális perverzitásával okozott botrányokat és a család kérte a királyt, hogy szállásolja el a Bastille-ban.

Egyszóval: a király nem aggódott Bastille bukása miatt. Azon pedig el kellett volna gondolkodnia, hogy a lázadók azért választották ezt a célpontot, mert a Bastille számított a zsarnokság szimbólumának. A hatalmat bitorlók pökhendiségével XVI. Lajosnak meg sem fordult a fejében, hogy ez a "rien" számára királyi címétől megfosztva, polgári néven (Capet Lajos) 1793 január 21-én hogyan fog végződni.

Rien – véleményezik napjainkban a köztévék hírszerkesztői, amikor a híradók összeállításakor valamelyik naív slapaj esetleg megemlíti, hogy az utcákon több tízezres tömegek tüntetnek, nem kellene esetleg...? A hírszerkesztők feltehetőleg még emlékeznek arra, amit minden újságíró iskolában megtanítanak, hogy minek van és mekkora hírértéke, de ezeket a szabályokat a közszolgálati hírműsorokban magasabb és fontosabb érdekekre hivatkozva átértelmezik. Az elkötelezett politikai újságírás másképpen értékel. Annak tudatában, hogy sokak számára a közszolgálati hírforrás az egyetlen, „megkímélik a tömegeket a felesleges zaklatástól.” Tüntetnek? Majd abba hagyják! Eddig minden tüntetés előbb-utóbb abbamaradt, semmi értelme annak, hogyan az emberek ilyenen tépelődjenek. Nem is beszélve arról, hogy a tüntetéseken a hőbörgők olykor csúnyákat is mondanak a vezetőkről. Ilyesmit nem szabad a nagy nyilvánosság elé tárni.

Ez az elhallgatós módszer és az események manipulálása a hírgyárak és tévék részéről kiválóan működik. Nem csak vidékeinken. A nagyhatalmak és a gazdasági elittel összefonódott hatalmak is szívesen alkalmazzák saját politikai és gazdasági céljaikból. Tömeges megmozdulásokat hallgatnak el, vagy az eredeti szándéktól más magyarázattal tálalják. Manipulált felvételekkel katonai akciókat készítenek elő, szociális jellegű megmozdulásokat nacionalista okokkal magyaráznak, befolyásolják a közhangulatot a számukra megfelelő irányban...

A francia forradalom első lépésben a zsarnokság ellen irányult és ezért vették célba a zsarnokság fő szimbólumát, a megdönthetetlennek vélt erődítményt. Ma, a XXI században a Bastille az ellenőrzött hírgyárak. Világossá vált, hogy a manipulált információk erődítményének bevétele nélkül semmilyen eredményre nem számíthat semmilyen megmozdulás, éppen ezért jobban is őrzik, mint az egykori párizsi ötemeletes tornyokat. Amíg a mai kor Bastille-ai állnak, lajosaink nyugodtan jegyezhetik naplójukba: rien.

Ibolya

Nem tettem kárt az ibolyában. Ellenálltam a kihívásnak és keletiként viselkedtem. A FB-n olvastam a bölcsességet, hogy egyik különbség a keleti és a nyugati civilizáció között az, hogy az utóbbi ha szép virágot lát letépi, mert önző módon magáénak akarja, míg a keleti filozófián nevelkedettek hagyják élni és a természetes környezetben gyönyörködnek a látványban.

            Veszélyes lehet az ibolyaszedés. Mert védett. Törvényileg. Pénzben meghatározott értéke van. Tehát bírságolható aki kárt okoz. Amikor megláttam az erdei tisztás szélén több négyzetméternyi kéklő értéket gyanakodva körülnéztem. Hátha leskelődik valamelyik fa mögött egy növénycsősz? Vagy a kamerákat a fákon rejtették el? Az egyik fa magasabb ágai között (levél nélkül nem tudom pontosan meghatározni a fa fajtáját, bizonyára nem eukaliptusz volt) egy madárfészekből ideálisan be lehetne kamerázni a tisztást. Hátha? Fényképet készítenek és az ember csak meglepődik amikor kiküldik a büntetést mint a gyorshajtásért („a felvétel készült 2017.03.06-án 15.24 órakor a Budai Parkerdőben: letépett 12 szál ibolyát és 8 hóvirágot”).

            Olvastam, hogy az ibolyavirág olaja az egyik legdrágább illatszer alapanyag. A rózsaolaj elbújhat mögötte. Az ibolya kifinomult, különleges, a rózsa tolakodóan harsány. Na de ahhoz, hogy megszaguljam (felülről...) az ibolyát itt és most konkrétan a tisztáson hasra kellett feküdnöm. És ha már nekifeküdtem, le is fényképeztem a telefonommal.

Az ibolya nem csak illatozik, hanem gyógyít is. A benne lévő metil-szalacilila és szaponia hatásos többek között a reuma, a migrén, a depresszió és a köhögés ellen is. Ez a tény nem az általános műveltségem része, olvastam. A természetgyógyászok figyelmeztetnek, hogy ügyelni kell az adagolással, a túl sok ibolya megárthat, akár mérgezővé válhat.

           

Ránézésre nem tudtam pontosan megállapítani, hogy melyik ibolyával találkoztam a tisztás szélén. Mert több féle létezik. A legelterjedtebb a dombi ibolya (Dombi János neje Dombi Ibolya) latin neve viola collina. A dombinál több mint kétszer értékesebb a lápi ibolya (viola stagnina), a legértékesebb viszont a magyarul sárga ibolyának, latinul viola biflorának nevezett fajta (fordítási gond: a latin biflora szó nyilván nem sárgát jelent) ami ötször olyan értékes mint a dombi, azaz szálanként tízezer forint a védett növények értékjegyzéke szerint!  Ez a virág magában hordozza az abszurdumot, hiszen az ibolya, latinul a viola, már eleve színt is jelöl, mégpedig lilát, ami pontosan szemközt helyezkedik el a színkőrön a sárgához képest!  Meg hát nem is hangzik jól: olyan sárga mint az ibolya!

           

Az elnevezésekkel kapcsolatban jelentkezik itt még egy gond: a viola a magyar nyelvben egy másik virág nevét határozza meg, énekelte egykoron Szécsi Pál az olaszból fordított slágert: Mint a violák (és nem „Mint az ibolyák”).  És ez a viola - amit ne keverjünk a brácsával, vagy a mélyhegedűvel, mert az teljesen más történet - latinul nem viola, hanem matthiola incana és a keresztes virágúak közé tartozik. Egyébként az ibolya elnevezés a violából ered: valaki valamikor elírta és a betűcsere folytán honosodott meg az ivola, ebből következett az ibolya (a „b” hang számos esetben alakul át „v” –vé, ennek a fonetikai folyamatnak létezik tudományos neve is, a „l” hang pedig „ly”-vé puhult, ezt a hangot pedig néhány pesti beszédhibás nyelvész professzor nem tudta kiejteni és törvénybe iktatta, hogy nem létezik „ly” hang, hanem csak „j”, közben jól tudjuk, hogy létezik, hiszen halljuk a szerbektől, oroszoktól, albánoktól, spanyoloktól...- nem júbáv, hanem lyúbáv).

            Sokan nem tudják, hogy egyes növények, állatfajták, élőlények védettségének megállapítása az egyik feltétele volt annak idején Magyarország uniós csatlakozásának. A Környezetvédelmi Minisztérium 2001 május 9-én hozott 13/2001 számú rendeletével szabályozta ezt a területet. Létezik pontos lista a védett és fokozottan védett élőlényekről és létezik természetvédelmi bírság is amely szankcionál ha kárt okozunk.

Ezért nem árusítanak sehol sem ibolyát, hóvirágot. Egykoron, emlékszem, a tavasz beköszöntével, így például március 8-án a többi virágok mellett az utcán is árusították. Egyszer Nőnapi ajándékként vettem az akkori barátnőmnek egy egész csokor ibolyát és hogy a zsebemben ne érje károsodás egy nagyobb gyufásdobozba tettem. Később visszahallottam, hogy kuriózumként mesélte: ő a nőnapi csokrot gyufásdobozból kapta...

A természetben járva nem is tudjuk micsoda értékekkel vagyunk körülvéve. Ezért ügyelni kell, nehogy letépjünk valamilyen tetszetős virágot vagy netalán rálépjünk. Például egy Boldogasszony-papucsra (Cypripedicum caleolus), mert annak 250.000 forint az értéke! Ugyanennyi a Bánáti bazsarózsáé (Paenoia officinalis subsp. Banatica) is! Értékes ajándékkal tudja meglepni az ember kedvesét ha mondjuk Torda, Szentmihály, Muzslya vagy Magyarcsernye környékén (ha már bánáti, akkor a felsorolt falvaknál nincs bánátibb) a mezőn szed öt szálat ebből a virágból és közli: „Milliós ajándékkal leptem meg a drágámat!” Egy ilyen csokor szálanként negyed millióval szorozva  forintban 1.250.000, azaz több mint 4000 euro! Gond ebből csak akkor támadhat, ha az ajándékozott személy anyagias és megpróbálja – ha nem is bankban, de a Környezetvédelmi minisztériumban – visszaváltani, illetve értékáron készpénzzé tenni az ajándékot. Ha résen van a minisztérium alkalmazottja, ilyen esetben könnyen feljelentheti környezet károsításért. A büntetés tétele: a védett növény jegyzéki

értékének egy negyede. A feltételezett esetben ezer euro.

Nem szabad hivalkodni védett növénycsokorral. Olyan ez, mint amikor valaki értékes festményt birtokol, amihez nem legálisan jutott. Mondjuk nála van a 135 millió forintot érő, Maffeo de Verona reneszánsz festő Jupiter Ámor diadalmenetében című eredeti alkotás amit a Szépművészeti múzeumból kölcsönöztek 2013 őszén bizonyos kivételezett személyek (tudjuk kik) és ki szavatolja, hogy az eredetit adták vissza?  Az ilyen festményt az ember persze rejtekhelyen tart, rejtett széfben, még a feleségét sem avatja be, nehogy az asszony kikotyogja a fodrásznál vagy a konditeremben, lefekvés előtt nagy titokban megnézi... A védett virágcsokor, esetenként elfér egy nagyobb gyufás dobozban.

A védett növények értékjegyzéke az internetről letölthető. Ha kirándulunk a természetbe, vigyünk magunkkal egy ilyen listát és egy túra során megszámlálhatjuk a felismert virágokat és meg tudjuk pontosan állapítani hány ezer eurós értéket láttunk.

Amelyek előb-utóbb, egy-két hét alatt, de legkésőbb ősszel mind elhervadnak.

"A nagykövet szerelemmel villát szerzett országának"

Budapest egyik legszebb, legtágasabb, leglátogatottabb terén, a kiemelkedő állami rendezvények helyszínéül is szolgáló Hősök terén a legszebb villaépület Szerbia Köztársaság Nagykövetségének épülete. Az Andrássy út és a Dózsa György út sarkán lévő, kívül-belül elegáns és mutatós  villát a tényként elfogadott legenda szerint az ország a híres szerb költő és diplomata Jovan Dučićnak köszönheti: az egykori budapesti szerb királyi követ (nem nagykövet!*)  szerezte egy romantikus történet eredményeként. Szépen hangzik, de mennyire igaz?

            Amikor először – helyesbítek: harmadszor – jártam az akkor még Jugoszláv Nagykövetség épületében az akkori ott dolgozó diplomaták és személyzet is valódiként mesélték az eleve furcsa történetet.

-          Volt ízlése annak grófnőnek – mutatta az akkori titkárnő az ízlésesen kicsempézett és felszerelt fürdőszobát.

-          Milyen grófnő? – kérdeztem csodálkozva.

-          Hát te nem tudod? Amikor Jovan Dučić nagykövetként itt szolgált Budapesten beleszeretett egy magyar grófnő, a villa tulajdonosa, aki azután szerelme jeléül a nagy költőnek ajándékozta az épületet. Dučić pedig az országnak.  

Ez a legenda már hosszú évek óta él, szinte minden Budapestre látogató szerb turista büszkén meséli és terjeszti. Feltehetőleg az idegenvezetőktől hallják. De még Magyarország egyik minisztere is, aki egyszer meghívott díszvendégként vett részt egy eseményen tényként kezelte az információt.

De mit mondanak a tények? Kezdem az épülettel.

A mai internetes korszakban és a történelmi levéltárak nyitottságának köszönhetően nem volt túl bonyolult utánajárni az ismert budapesti villa történetének. Ezen a helyen az első épület az 1872-ben Weber Antal építész tervei alapján neoreneszánsz stílusban épült, Bellevue villa volt, amely étteremként, szórakozóhelyként, nyáron zenés kerthelyiséggel működött. Budapestnek ez a része akkoriban még peremterületnek számított, a Bellevue szerelmi légyottok színhelyéül is szolgált, nyaranta túl hangos volt a zene, mindezekből eredően rossz hírűvé vált és a hatóság bevonta működési engedélyét.

Az ingatlant Babocsay Hermann, a kor ismert tehetős vállalkozója vásárolta meg és megbízta Árkay Aladár fiatal építészt, hogy engedje szabadjára képzelőerejét és egy teljesen különleges épületté varázsolja. A Babocsay villa 1905-ben készült el, Budapest legfurcsább épületének tartották számon, kívül-belül sokak szerint giccsesen túlcicomázott villához hasonló csak még egy létezett a Monarchián belül, Bécsben. A homlokzat, az ablakok, a festés, a díszítések a hivalkodást szolgálták, s mint az itt mellékelt, korabeli fotókon látható például, hogy a földszinti szalon közepén egy szökőkút működött! Babocsay egyébként az épületet saját irodaházának használta, de itt is lakott.

1922 augusztus 4-én a villát egy adonyi dúsgazdag kereskedő, Deutsch Albert vásárolta meg befektetésként, majd 1925 szeptember 18-án eladta a budapesti Royal szálloda tulajdonosának Görög Jenőnek. Az új tulajdonost kötelezte a városépítészeti hatóság, hogy alakítsa át az épületet normális kinézetűvé. A tulajdonos ennek eleget is tett, az épületről eltüntették a hivalkodó, giccses díszítéseket, elemeket és akkor nyerte el a mai visszafogottan elegáns kinézetét.

Az épületet 1928 május 5-én a Főnícia nevű befektetési társaság vásárolta meg, az épületet irodaháznak alakították át és üzlethelyiségekként kiadták. A nehéz anyagi helyzetbe sodródott Főnícia 1940 február 10-én az épületet a bérlőkkel együtt eladta a Budapesti Takarékszövetkezetnek.

1940 augusztus 3-án aláírásra került az az adásvételi szerződés mely szerint a Jugoszláv Királyság 150.000 pengőért megvásárolta az épületet „amelyet már korábban is követség épületeként bérelt”. A tulajdonjogot 1940 augusztus 28-án jegyezték be az illetékes budapesti telekkönyvbe.

Nem sikerült pontosan kideríteni – pedig történetünk szempontjából rendkívül fontossággal bír – hogy a Jugoszláv Királyság mióta bérelte ezt a villát. Két változat létezik: az egyik szerint 1936-tól, a másik szerint már 1930-tól. Miloš Ćorović, a Tanjug hosszúéves budapesti tudósítója Miroslav Krleza íróra hivatkozva jegyzi, hogy Dučić személyesen mutatta meg Miroslav Krležanak az épület pincéjében akkor létező medencét (?! – ennek ma nyoma sincs!) ahol a bizonyos grófnővel hancúrozott, amikor 1932-ben követként itt lakott és a grófnő gyakran meglátogatta.

A hercegovinai, Trebinje melletti Podglivlje nevű faluban 1874 február 15-én született Jovan Dučić – aki a tanítóképzőt Zomborban végezte el – tapasztalt diplomataként érkezett budapesti szolgálati helyére. (Zombor volt a kapocs ahhoz, hogy később Szenteleky Kornél, aki a Zombori Gimnázium tanulója volt, felkeresse „a szerb költők hercegét”, több költeményét le is fordította azzal a szándékkal, hogy – mint ahogy ezt Kohlmann Dezső a Kalangya 1934-ben megjelent számában írta: „ezzel közelebb hozza a magyar olvasó lelkéhez a szerb lelkek rezzenését”. Később barátság alakult ki Dučić és Szenteleky között).

A költő miután 1906-ban Genfben diplomált az ottani egyetem Bölcsészeti-szociológiai Karán, hazatérte után, 1907-ben Jovan Skerlić segítségével jutott be szerb Külügyminisztériumba és már a következő évben római kiküldetésben vett részt. Elsősorban kifogástalan megjelenésével, rendkívül meggyőző beszédkészségével, „igazi úriemberi” viselkedésével gyorsan haladt elő a diplomáciai ranglétrán:  Szófia, Róma, Athén, Madrid, ismét Athén után  a genfi székhelyű Népszövetség Tanácsában képviselte országát. Igaz, csak rövid ideig, mert összetűzésbe keveredett az ottani követség egyik diplomatájával, akivel később Belgrádban, a Külügyminisztérium épületében össze is verekedett és emiatt két évre felfüggesztették állásából. Az ország vezetése, elsősorban a király határozott közbenjárásával gyorsan megbocsájtották ezt a félrelépését, megértéssel vették, hogy „megsértett büszkeségéért vett elégtételt” és 1926-ban Kairóban misszióvezetőként folytatta pályafutását, ahol jelentős sikereket ért el az ország érdekében.

Jovan Dučić 1932 februárjában érkezett Budapestre. A Jugoszláv Királyság azzal a szándékkal jelölte ki egyik legjobb, legtapasztaltabb diplomatáját, hogy enyhítsen a Trianon óta fennálló magyar-jugoszláv feszültségen és ha lehet, fektesse le a két ország közötti jószomszédi kapcsolatok alapjait. Érkezésekor Magyarország a rendkívül súlyos gazdasági válság terhe alatt igyekezett felemelkedni, a lemondott Bethlen-kormány után Károlyi Gyula miniszterelnök szigorú takarékossági intézkedésekkel igyekezett rendbe tenni az ország gazdaságát. Károlyi Gyula kormány 1932 szeptemberében bukott meg és a hatalomra a szélsőjobboldali Gömbös Gyula került (aki később, 1936-ban Hitler hatalomra jutásakor az európai vezetők közül elsőként sietett hozzá Berlinbe), az országban, a sajtóban mind hangosabbakká váltak a revizionista hangok, követelések...

Egy szóval: a légkör koránt sem kedvezett egy magyar-jugoszláv enyhülésnek, békülésnek, barátkozásnak. Dučić követként belátta, hogy küldetése szinte lehetetlen és nem látta értelmét, hogy tovább maradjon. Nem egész másfél év után, 1933 augusztusában már római követnek nevezték ki, megbízatását október 1-jén foglalta el az Örök Városban.

Nem egész másfél év állt az 58 éves, már nem daliás korban lévő költő rendelkezésére, hogy az állítólagos villaajándékozással végződő  Nagy Szerelem megtörténjen Budapesten. Valami alapja a legendának ugyanis biztosan van. Az országában körülrajongott költő, aki soha sem nősült meg rendkívül sikeres nőcsábász hírében állt. Imádatát a nők iránt szerelmi verseiben és kapcsolataiban is egyaránt ihletetten fejezte ki. A visszaemlékezések szerint „nem létezett olyan nő, akit nem tudott elcsábítani megjelenésével, stílusával, szavaival, bókjaival, viselkedésével...” Számos szerelmi kapcsolata volt az egészen fiatal kisasszonyoktól kezdve a férjes asszonyokig. Még 70 éves korában is!

A fentiekben említett svájci balhé oka is nőügy volt, aminek írásos nyoma is maradt: 1925-ben egy bizonyos Vogelné Bernből levelet intézett a Külügyminisztériumhoz  amiben bepanaszolta, hogy az 50 éves szerb diplomata elcsábította és teherbe ejtette Antoinette nevű, akkor 18 éves lányát, a kisfiú az apa keresztnevéhez hasonlóan Jean Alexandre nevet kapta, a hölgy pedig apasági beismerést követelt. Érdekes megemlíteni, hogy ez az ügy mintegy tíz évvel ezelőtt fejeződött be, amikor Jean Alexandre halálos ágyán bevallotta „a nagy titkot” a családnak és ez kuriózumként megjelent a svájci sajtóban, hogy az igazi apja, amiről életében nem kívánt nyilatkozni, valóban a szerb költő Jovan Dučić.

Dučić többek között elcsábította a szintén neves szerb költő Aleksa Šantić menyasszonyát, ami a barátságukba került. Vranjei tartózkodása során beleszeretett a vendéglátó csodaszép feleséségébe, ebből is jókora botrány kerekedett miután a feleség, Jovanka Jovanović (a későbbi ismert szerb színésznő) bevallotta, hogy Jovica kisfiú apja, férje barátja, az akkor már Szófiában diplomatáskodó Dučić.

A budapesti grófnővel való liaisonnal kapcsolatban kapcsolatra sehogyan sem tudtam hitelt érdemlő forrást felfedezni (ha valaki tud ilyent, írja meg nekem). Az esetet tényként közli Radoslav Milošević, Dučić életének trebinjei kutatója, Slaviša Pavlović író, Ćorović, a fent említett Tanjug tudósító (aki azt is leírja, hogy "már a szocializmusban" az egyik nagykövet elrendelte a titkárnőjének, hogy nézzen utána a történet valóságának, de a titkárnő nem találta meg a grófnő kilétét) és rengeteg újság, közöttük idegenforgalmi kiadványok is, mondhatni szinte minden szerb írásban, ahol megemlítik a nagykövetség budapesti épületét jelentkezik a grófnő és az ajándékozás. Egyik helyen olvasható, hogy „erdélyi származású magyar grófnő”. Név sehol. Adat sehol. Illetve igen: az írás legelején felsoroltam, hogy kik voltak az épület tulajdonosai, ezek között sem gróf sem grófnő nem szerepel. És még ha tudjuk, hogy az ajándékozás állítólag 1933-ban történt, a Magyarországot is sújtó világ gazdasági válság közepette, amikor ...

Úgy tűnik, hogy a tények nem is érdekelnek senkit, az idegenvezetők a Budapestre látogató szerb turistáknak ezentúl is nagy előszeretettel fogják mesélni a már közismert történetet (meg a másik kedvelt legendát a Lánchíd oroszlánjairól – de ez más más téma) én pedig úgy érzem magam mint az, aki a gyerekeknek kikotyogja, hogy Karácsonykor az ajándékokat nem a Jézuska hozza.

            U.i (*) : a II. világháború előtt a diplomáciában többnyire csak a nagyhatalmak esetében volt használatos a nagykövetség mint létesítmény és nagykövet mint diplomáciai vezető. A kisebb országoknak követségei és követei voltak. Később változott a helyzet és érdekes megjegyezni, hogy Jovan Dučić volt a Jugoszláv Királyság első olyan diplomatája, aki hivatalosan nagyköveti rangot kapott, 1939-ben 

Fél óra

Van egy elegáns karórám...illetve: volt... Pontosabban magam sem tudom eldönteni, hogy a jelen vagy a múlt idő használata az indokolt. Majd az alábbiakból kiderül.

A lényeg: a karórának volt egy funkcionális hiányossága. Nem lehetett csak úgy félpillantással tájékozódni a pontos időről, alapos szemlélést igényelt, ugyanis fehér lapon fehér mutatókkal szerelte fel a gyártó. Amikor megvásároltam a különlegessége miatt érdekesnek tűnt, de tegnap este elnéztem az időt, ami miatt lemaradtam valami fontosról, ezért hát eldöntöttem, hogy átfestetem a mutatókat.

            Az interneten kinéztem egy órást a Visegrádi utcában, de útközben már hamarabb belebotlottam egy közelebbibe a Szent István kőrúton. A mester teljesen indokoltnak találta szándékomat. Közöltem vele, hogy aranyszínű enyhén fluoreszkáló színre gondoltam, hogy éjszaka is tudjak könnyedén értesülni az idő múlásáról. Közölte, hogy feketére fogja festeni. Sötétkék nem lehetne? Elegánsabb mint a fekete. A mester azonban kitartott a konzervatív fekete-fehér kombináció mellett: „Vagy fekete vagy nem festem. Mert nincs más színű festékem.” Majd közölte, hogy jöjjek vissza fél óra múlva.

            Mihez kezd az ember az ajándékba kapott fél órával a Szent István körúton? Hova máshova mentem volna, mint a Vígszínház melletti késeshez. Bármelyik városba keveredek, helyi képgalériát és késest mindenképpen felkeresek ... ( :)) A kisiparos éppen ebédjét fogyasztotta, egy vastag rántott hússal töltött szendvicset próbált átharapni. Helyében felaprítottam volna falatokra, hiszen akadt volna ehhez eszköz, más sincs az üzletben mint vágószerszám. Közöltem, hogy szeretném megélesíteni a bicskámat, amit mindig magammal hordok (John Wayne mondta egy western-filmben, hogy fegyver nélkül meztelennek érzi magát). Valamit válaszolt, közben bólogatott is, amire én azt feleltem, hogy jó, megvárom.

- Két hét! – emelte fel a hangját. – Kéthetes határidővel tudom csak vállalni, a minőségi munka időt igényel!

- Hát akkor nem várom meg. Az már késő. Holnap lesz a disznóvágás ! – közöltem majd elköszöntem. A késes úgy tűnik, nem értékelte a humoromat, mert furcsán nézett rám búcsúzóul.  

Nem tudtam pontosan még mennyi maradt a fél órából, ugyanis az órámat, mint ahogy már említettem, az órásnál hagytam. Célba vettem egy olyan helyet, ahol röpül az idő: a Kieselbach galériát. Az a másfél perc amit bent voltam tényleg gyorsan elröpült, a galériában nem volt egy festmény sem, csak régi keretek szemtelen áron. Átmentem a BÁV galériába, ahol megcsodáltam egy Szabó Vladimir festményt (soha sem hallottam a festőről), szemügyre vettem egy olyan  képet, ami azért kerül 2,2 millió forintba, mert Grünwald festette, de a legérdekesebb amit ott láttam az egy  tête à tête kanapé volt! A kifejezés franciául fej fej mellett-et jelent, használatos a diplomáciában is, „négyszemközt” értelemben, amikor látogatáskor a legmagasabb rangúak – eleve egyedül kellene, de ehelyett – nagyon szűk körben tárgyalnak. Nem tudtam, hogy ez a kanapé úgy néz ki, hogy akik egymás mellett ülnek ellenkező irányba néznek.  Elképzeltem egy fotót egy Vučić-Orbán találkozóról, amint egy ilyen ülőalkalmatosságon elbeszélnek egymás mellett.

Időközben többször is a csuklómra pillantottam, csak úgy szokásból, mivel  már kezdett sötétedni úgy ítéltem meg, hogy a fél óra letelt (közben még ültem egy padon is a kellemes tavaszváró időben). Egy kicsit izgultam, hogy mi vár rám az órásnál. Elfelejtettem ugyanis megkérdezni, hogy mibe fog kerülni a cágerfestés és nagyon nem szeretem azt a kellemetlen helyzetet, amikor nincs nálam elegendő pénz. Elgondolkodtam hogy a mutatók olyan túl sok festéket nem igényelnek, nem is beszélve a másodpercmutatóról. Nem toronyórát hagytam festésre... Azután gyorsan megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy mielőtt az óráshoz jöttem, akkor vettem fel a havi fizetésemet, csak elég lesz!

Amikor az órásmester átadta a karórát egy kicsit furcsa érzés fogott el és ez magyarázza az írásom legelején felvetett dilemmát. Ez az óra, már nem ugyanaz az óra volt, amit otthagytam, hiszen annak az órának az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy fehár alapon fehér mutatókkal gyártották le Svájcban (eddig még nem említettem, hogy nem akármilyen litván, tajvani, vagy szenegáli, hanem kimondottan svájci gyártmányú szerkezetről beszélünk, ha nem is egy Omegaról, vagy Schafhausenről).

Most már több mint fél órája a csuklómon az új óra, a pontos időt fél pillantással is látom. Egy kicsit tartok attól, hogy a nagyobb tömegtől – hiszen a mutatók a festék súlyától nehezebbek lettek – a fizika törvényei következtében nagyobb lendülettel fognak kőrözni és a fél órát megteszik 28 perc alatt!

Ha netalán órásmester elolvassa ezt az írást, (vagy az aki olvassa ismer órásmestert) üzenem, hogy azért szívesen lecserélném a fekete mutatókat, olyan aranyhatású, enyhén fluoreszkáló színűre.

Macera nélkül

Hova tovább? Melyik egyetemre? – kérdezem a vajdasági középiskolás Ibolyától, aki az idén érettségizik. A válasz már eldöntött: Corvinus Egyetem, Budapest.

Hasonlóan a korábbi évekhez, őszre ő is, és vele együtt több száz vajdasági magyar fiatal magyarországi főiskolákon egyetemeken folytatja tanulmányait. A kimutatások szerint az érettségizett középiskolásoknak csak egy kis része iratkozik vajdasági, szerbiai intézménybe. Egyrészt azért, mert a szerbiai egyetemi oktatás színvonala sokat romlott az egykori jugoszláviai oktatáshoz képest (különösen megkérdőjelezhető a magánfőiskolák szakmai színvonala). Sokuknak a szerb nyelv nem kellő ismerete jelent akadályt, sokan ugyanis a nemzeti összetartozás elvének teljesen téves értelmezése miatt feleslegesnek találták annak az ország hivatalos nyelvének elsajátítását ahol élnek és ezzel saját maguk helyzetét nehezítették meg. Ami egy más téma, a lényeg, hogy ez a mulasztás is bepótolható lehetne előkészítő oktatással, de kézenfekvő, hogy ha az ember tanulhat anyanyelvén, mi több, magas szakmai szinten, ezt fogja választani.

            Az elmúlt évtizedek, évszázadok során  a déli végekről nem csak magyar, hanem nagyszámú szerb ajkú fiatal is Budapesten tanult. Már 1838-ban Tököly-Popovics Száva (szerbül: Sava Tekelija) tehetős magyarországi szerb azért létesítette a Tökölyanum intézményt Budapesten, illetve akkori nevén: Pest-Budán, hogy segítse a tehetséges szerb (fiú)hallgatók iskoláztatását Pesten. Itt tanult (természetesen: magyar nyelven) többek között a szerb költészet három ismert egyénisége Laza Kostić, Jovan Jovanović Zmaj, Đura Jakšić, három éven keresztül az intézmény lakója volt az egyetemes tudomány egyik legnagyobb zsenije Nikola Tesla is. Rajtuk kívül, az ismertekké vált személyeken kívül, még nagyon sokan. A napokban olvastam egy régi becsei szerb polgári család történetéről, ahol az „ős” aki a XIX. század végén ügyvédi irodát nyitott, tanulmányait Budapesten végezte, majd szülővárosában szerb és magyar ügyfelekkel gyakorolta hivatását, később pedig, amikor Becse már a Jugoszláv Királysághoz tartozott, a Városi Bíróság elnökévé választották. Függetlenül attól, hogy jogi diplomáját magyar egyetemen szerezte.

            A korábbi rendszerben az úgynevezett fejlődő országokból érkeztek nagy számban fiatalok, a magyarországi egyetemekre főleg a szocialista országokból, Afrikából, Ázsiából de még Kubából is. Jugoszláviába többnyire az El nem kötelezettek  országaiból. Az európai egyetemekre pedig mindenhonnan, a választásban sokat jelentett az, hogy melyik (korábbi gyarmatosító ország) nyelvét beszélték már eleve...

            Nagyon sokan a világ minden országából szakmai továbbképzés céljából töltöttek, töltenek valamennyi időt külföldi egyetemen, intézményben. Így volt ez már évszázadok óta, már a reneszánsz kortól kezdve a tudósok, művészek fiatal éveik egy részét szakmai fejlődésük érdekében ha csak tehették külföldön töltötték ahol neves intézményekkel, személyiségekkel való megismerkedés során első kézből szereztek tapasztalatot, gyarapították tudásukat.

            Majd visszatértek hazájukba.

     A Magyarországon, Jugoszláviában, Európa más fővárosaiban tanuló külföldi egyetemisták túlnyomó többsége tanulmányaik befejezése után visszatért országába. Hogy megszerzett tudásukkal ott érvényesüljenek, egyúttal tudásukat akár oktatóként, tanárként megosszák és hozzájáruljanak országuk fejlődéséhez is (itt elsősorban a fejlődő országokra gondolok). Ez csak részben volt a szabad akarat, a szabad választás kérdése. Minden országban ugyanis a külföldi egyetemisták státuszát szigorú idegenrendészeti szabályok határozták meg. Velem is aláíratott a francia hatóság annak idején, amikor a párizsi főiskolára iratkoztam, egy nyilatkozatot, hogy büntető felelősségem tudatában kötelezem magam, hogy tanulmányaim befejezése után elhagyom az országot.

            Minden külföldi állampolgárságú egyetemistára – a  szakkifejezés szerint a „harmadik országból érkezettek” számára, Szerbia pedig az EU országai tekintetéből ide tartozik, a legnagyobb szigorral -  vonatkoznak az adott ország idegenrendészeti szabályai. Tanulmányi célból kiállított tartózkodási engedélyhez kötött a tartózkodása, ami tanulmányai befejezéséig hosszabbítható meg.

Utána már a tartózkodás enyhén szólva macerás. Ebben minden ország hatósága szigorú. Aki nem kíván visszatérni országába, valamilyen módon, valamilyen okból intézni kell a további tartózkodásra jogosító engedélyt, egyébként illegális a tartózkodása és kiutasítható. Súlyosabb esetekben beutazási tilalom is elrendelhető...

Aki már saját bőrén tapasztalta a tartózkodási engedély beszerzése körüli eljárást, nem csak a Nyugat Európa-i országokban, hanem Magyarországon is az új nemzeti politika életbelépéséig, az tudja, hogy mennyi idővesztéssel, gyakran megaláztatással járó, állandóan valamilyen bürokratikus akadályokba ütköző, hosszadalmas és kimerítő ügyintézés ez. Aminek a célja, minden országban, hogy a tanulmányait befejező fiatal, mint ahogy kötelezte is magát, térjen vissza az országába. Majd a későbbiekben esetleg, más procedúrával kezdeményezze visszatérési, tartózkodási szándékát.

Az új nemzeti politikai Magyarországon, gyökeresen változtatott már a nemzethez tartozó személyek iránti viszonyuláson, azzal pedig, hogy könnyített eljárásban lehetővé tette az állampolgárság megszerzését egy óriási – ismét a komolytalannak tűnő kifejezést használva – macerától mentesítette a tanulmányi célból érkező külhoni fiatalokat. Pontosabban: őket is. Mint mindenkit aki rendelkezik a magyar állampolgársággal.

Ha személyes szempontból nézzük, ez egy felmérhetetlen segítség. A magyarországi egyetemeken végzett külhoni fiatalok, ha úgy döntenek, minden idegenrendészeti utánjárás, ügyintézés nélkül, egyenjogú állampolgárként maradhatnak. Vagy ha úgy alakul, tovább mehetnek nyugati országokba. Ahol szintén nem kell a tartózkodási engedéllyel vacakolni. Az egykori jugoszláv, vagy szerb állampolgárságú vajdasági akit a német, a francia, a brit, az osztrák hatóság korábban agyonmacerált, most a magyar útlevéllel a zsebében a szemébe nevethet a német, francia (...) rendőrnek az igazoltatás során (és közben saját nyelvén még fűzhet is hozzá „kommentet” – értik mire gondolok...).

A tapasztalat és a kimutatások szerint a Magyarországra érkező és itt diplomált vajdaságiak nagy része él ezzel a lehetőséggel. Persze mindenkiben ott a (hon)vágy, mindenkit visszahúz valamennyire a szülőföldje, de ha otthon nem talál  ahhoz akár csak hasonló lehetőséget, mint amit itt, vagy más EU-s országban már megtalált (és nehezen talál, pláne, ha nincs semmi kapcsolata az otthoni hatalmi magyar vagy szerb párttal), akár ideiglenes szándékkal is, de halasztja a visszatérést. Él azzal a lehetőséggel, hogy „macera nélkül” maradhat. A európai útlevél ezt lehetővé teszi.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján, mindenki számára világossá vált, hogy a gyakorlatban ez a nemzeti politika – elsősorban az állampolgárság és a magyar útlevél könnyű megszerzése – azt eredményezte, hogy az egyéneken, az embereken sokat segített, a külhoni magyar közösségnek viszont felmérhetetlen nagy kárt okozott.

Valószínű, hogy a NER megalkotásakor nem az volt a cél, hogy a külhoni magyarság mind nagyobb számban tóduljon át Magyarországra és itt egyesüljön a nemzet, még kevésbé, hogy széledjen szét Európában. Ezért, remélhetőleg azok, akiknek az a feladatuk, hogy a nemzeti és a kisebbségi politikában jelentkező problémákat megoldják, találnak megfelelő megoldást és nem csak a (tudjuk melyik) párthoz deklaráltan lojálisok számára. Amire sürgősen szükség lenne, mert egyébként-. 

A Dal: vény nélkül

Az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának zsűrije végre elállt attól a téves rögeszmétől, amihez az elmúlt évek során kitartóan ragaszkodtak, hogy a dalfesztiválra úgymond „eurovíziós hangzású produkciót” keressenek. Ehhez a feleszméléshez kellett a tavalyi kudarc: a magyar könnyűzene megmondhatói által meghatározott „eurovíziós recept” szerint  infantilis műszenvedéssel előadott mesterségesen összerakott műdal gyenge helyezésén csak a rögeszméjükhöz ragaszkodók lepődtek meg. Egy igazán jó szerzeményhez nem recept, hanem ihlet kell. Ennek megfelelően az idén A Dal megmondhatói, és általuk a zsűri, már egyedi, eredeti produkciót kerestek. Ami – mint ahogy ezt a zsűri legtapasztaltabb tagja, Frenreisz Károly meg is fogalmazta – nem olyan mint tizennyolc másik, hanem olyan, amire a közönség felkapja fejét. Megtalálta.

            A kieséses rendszerű feleslegesen hosszúra nyújtott zenei tornán a köztévé által sugárzott műsorban harminc szerzemény indult. Ezek között meglepően gyenge produkciók is, ami miatt elkezdtem a zsűri ízlésében kételkedni, mert nehezen tudtam elhinni, hogy a beérkezett háromszáz dal között nem akadtak jobbak. A gyenge produkciók jelenléte azonban segített a versenyen, simán elhullottak, és a múlt szombaton, február 18-án megtartott döntőben a négy legjobb közé a zsűri valóban a legjobbakat juttatta. Persze, érezhető volt azok csalódása, akik a döntőben, a cél előtt estek ki, például Tóth Gabié, aki nagy reményekkel indult a versenyen és szerzeményét sokkal jobbnak hitte, mint amilyen volt...

            A hatfordulós sorozat alatt számos fenntartás fogalmazódott meg bennem a zsűrivel szembe – legjobban azért, mert Zséda és Caramel a kollegialitás téves értelmezése miatt túlfinomkodták mondandójukat, nem merték, nem tudták, vagy nem akarták vállalni az őszinte bírálatokat – de a döntő négyes teljesen megegyezett az én mércém és ízlésem szerint kiválasztottakkal. Nem csak a zenében, hanem egyáltalán a művészeti alkotásban az ihletettséget, az őszinteséget, átélést, emotivitást keresem és értékelem. Megérint-e, hat-e rám az alkotás és milyen mértékben? Hagytam én már el agyondicsért és agyondíjazott hegedűművész koncertjét azért, mert a produkciójával egy félsóhajnyi érzelmet sem közvetített, csak a virtuozitást. Igen, számomra magában a virtuozitás az „csak” kategória. Egy előadó legyen őszinte, adja ki szívét-lelkét ha színpadra lép!

            A döntőbe jutó négy közül három produkcióban érezhető volt ez a követelmény. Radics Giginek  (akit éveken keresztül csak tizenhat évesnek ismertünk, majd hirtelen felnőtt) „csak” az énekvirtuozitása nem volt elegendő a győzelemhez. Nyilván ő Magyarország egyik legjobb női hangja, kvalitásai akár túlívelhetnének a határokon is, egészen a nemzetközi élvonalig. De számomra nagyon zavaró az őszinteség hiánya, mintha egy kivülről meghatározott, minden részletben kidolgozott egyéniséget erőltetne magára, egy maszk mögé bújtatva valódi énjét. Az „eurovíziós receptre” készült, virtuozitást megkövetelő szerzeményt, amit légszomj-veszéllyel járó, túl sok, angol nyelvű szöveggel spékeltek meg, Gigi tökéletesen előadta. Megjelenése, ruhája is tökéletes volt, de-.

            Még nehezebb szerzeményt és még nehezebb feladatot vállalt fel az idei verseny nagy felfedezettje, Kanizsa Gina. Az eredetien felépített, igényes akkordmeneteken ívelő, különböző ritmus szerkezetekbe  helyezett dal és a hibátlan előadás megérdemelte volna a győzelmet. Csak ez a szerzemény egy kicsit „sok” az átlagos közönségnek, ezt többször meg kell hallgatni, nem instant a hatása.

            Kellemes meglepetést okozott a fiatal Závodi-Berkes páros jól hangszerelt, modern hangzású, ihletett produkciója. Sokan már előre féltik, hogy idő előtt elkapatja magát a már zseninek kikiáltott Závodi Marcel. A zenében a kivételes tehetség korán megmutatkozik és hogy kivételes tehetség, az is bizonyítja, hogy a magyar zenei alkotókat jól ismerő Hajós András a Dalfutár sorozatába is beválogatta Marcelt. Akinek a vezetékneve cseng ismerősen: az édesapja Závodi Gábor ismert billentyűs, zeneszerző, szövegíró, producer, Demjén Rózsi zenekarának a vezetője, többek között Rúzsa Magdival is évek óta együttműködik.

            Jól tette a 2005-ös Megasztárban bemutatkozó, majd Majka néhány nagy sikerű produkciójában jelentkező Pápai Joci hogy visszavonult egy évre, azzal a céllal hogy megtalálja önmagát „semmilyen zenei trendet és klisét nem követő” saját zenei egyéniségét. Az Origo című szerzeménye megható erejű, új, de ősi, ötvözi a magyar népzenét, az autentikus cigányzenét és a modern rapet. Nem tartozom az etno és a világzene kedvelői közé, de ez a produkció, aminek művészi értékéhez jelentősen hozzájárult a Virág Alexandra koreográfiája (a fiatal cigány lány a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatója) már első hallásra, látásra lenyűgözött.. Teljesen megérdemelték a győzelmet, amihez a több mint százezer szavazó juttatta és a megtisztelő feladatot, hogy ők képviseljék Magyarországot a májusban sorra kerülő Eurovíziós Dalfesztiválon.

            Végre egy értékes, őszinte és autentikus alkotás fogja képviselni a magyar zenét. Ami olyan orvosság amihez nincs és nem is kell recept. Vény nélkül kapható, ha az ember jó helyen kutat.

XIII. Lajos és Đoković

Az alábbi kacifántos bejegyzésből az derül ki, mi a kapocs a címbe foglalt francia király, a mitológiai hős Apollón, Tieplo velencei barokk festő, Richelieu francia bíboros, a tenisz és a képen látható festmény között.

            A teniszkedvelők számára bizonyára ismert tény, hogy ennek a sportnak az őse a francia jeu de paume nevű játék. Franciaországban már a XIII. században játszották, single (1:1), double (2:2) sőt három a három és négy a négy elleni változatban is. Hasonlóan mint a teniszben a pálya közepén egy háló volt kifeszítve, a játékos (vagy játékosok) két oldalt helyezkedtek el és elejében kézzel, majd ütővel egy labdát (a közepe gyapjúból és kenderből készült amire báránybőrt tekertek) ütöttek át. Ebből a játékból ered a mai tenisz eredményszámolásának (15, 30, 40) a magyarázata is. A játékosok kezdő felállásban 60 lábra helyezkedtek el a hálótól, aki megnyerte az adogatást 15 lábbal közelebb jöhetett, majd ismét 15 és 10 láb távolságra. Mind a két fél tudott közeledni a hálóhoz, de 10 lábnál közelebbre nem. A játék a XIV. századtól akkora népszerűségnek örvendett, hogy 1397 június 22-én Párizs városa rendeletet hozott, hogy csak vasárnaponként szabad játszani, hétköznap nem, mert a munka és a termelés kárára ment, hogy az emberek meccsekre jártak.

            A jeu de paume aranykorát a XVI. - XVII. században élte. 1527 november 9-én I. Ferenc király engedélyezte a profizmust ebben a sportban, a legjobb játékosok hivatásszerűen űzték a játékot, amelyhez immár külön stadionok, zárt fedelű csarnokok épültek. Egy feljegyzés szerint 1596-ban, az akkori Francia királyságban 250 erre a célra létesített sportcsarnok létezett és 7000 (!) profi játékos.

           

A játékot nagy erőszeretettel művelte a legfelső nemesség és a királyok is! IV. Henrik király beiktatása másnapján, 1594 március 23-án az alattvalók nagy örömére paume meccsett játszott egy herceg ellen (volt annyi esze, hogy ellenfélt nem a 7000 profi közül választotta ki).

            A jeu de paume a legrégebbi sport, amely világbajnokságokra tekint vissza. Az első VB-re 1740-ben került sor, azóta is minden év szeptemberében Párizsban megrendezik. Mi több a játék 1908-ban szerepelt a nyári olimpiai játékokon is, egy bizonyos Jay Gould nyerte meg az aranyérmet.

            Lehet, hogy sokak számára, akik Párizsban jártak ismerősnek cseng a Jeu de Paume kifejezés mégpedig a híres múzeum neve alapján. Igen, a Tuileries park sarkában, a Concorde térnél álló, mintegy 1200 m2 felületű épület is pályának épült 1861-ben, de 1909-től kiállítóteremként használták. Az elejében külföldi képzőművészet bemutatására, 1947-től 1986-ig viszont itt kapott helyet az imporesszionisták múzeuma. Párizsi tanulányaim idején (1982-83) az impresszionista festészet nagy szerelmeseként hetente meglátogattam...

            A fent látható festmény Giovanni Battista Tiepolo (1696-1770) ismert velencei barok (rokokó) festő alkotása, címe Hüakintosz halála, a 287x232 cm méretű festmény eredetiben a madridi Thysse-Bornemissza múzeumban lóg a falon. A festményt egy bizonyos Guillaume de Lippe-Schaumburg nevű herceg rendelte a festőtől. Tiepolo tudta a megrendelőről hogy imádja a jeu de paume játékot, sőt maga is rendszeresen játszik, ezért „egy kis részlettel” módosította az eleve mitológiai tárgyú történetet. Hiszem, hogy sokan ismerik a festmény címébe foglalt mitológiai történetet, de röviden ismertetném: lényegében, mai durva kifejezéssel élve egy buzi történetről van szó, Apollón, Zeusz és Lékó gyermeke,  a költészet, a zene, a tánc, a művészet és persze az íjászat istene, noha voltak nőnemű kapcsolatai is, AC/DC alapon beleszeretett a jóképű Hüakinthosz spártai hercegbe. Hogy a baj még nagyobb legyen Hüakinthoszba (leegyszerűsítve: Jácint) beleesett Zephürosz is, aki pedig, mint tudjuk, a szelek istene, vagyis a meteorológiai tárca tartozott hozzá. Egy napon Apollón és Jácint jobb dolguk híján a diszkoszvetést gyakorolták. Zephürosz, akinek szerelmét Jácint nem viszonozta, hanem inkább a szintén kockahasú Apollónnal ápolt viszonyt, sértődöttségében és dühében az eldobott diszkoszra rossz szelet küldött, amitől a sporteszköz felgyorsult és szétroncsolta Hüakinthosz koponyáját. A kiömlő véréből pedig egy vörös színű jácint nőtt ki. 

            Tiepolo mint említettem ba..kódásból átkomponálta a történetet, a szerelmesek nem diszkoszt, nem is frizbit dobáltak egymásnak, hanem jeu de paume-ot játszottak,  Hüakinthoszt nem diszkosz, hanem egy labda találja fejbe a képen látható is több gyilkos labda, valamint egy ütő. Tiepolo Velencében úgy tudta, hogy a labda fából készül, ami, ha egy rossz szél felpörgeti akár szét is roncsolhatja valakinek a fejét. Teniszlabdával ilyesmi, persze nem történhet meg, hiszen hányszor látjuk különböző tornákon, hogy a több mint 200 km/h sebességgel szervált labda fejbe találja az oldalbírót és még egyikük sem halt bele...

            Hogy kerül a történetben XIII. Lajos?

           Nicolas Poussin (1594-1665) francia festő képei nyomán. Poussin mesterműve az eredetiben a Louvre-ban látható négy allegorikus festményből álló Négy évszak. Az itt közölt reprodukción az Ősz – Az Igéret földjének a fürtje című festmény látható. A szőlőfürtöt nem lehet nem észrevenni, két markos legény cipeli. (Ha a Kánaánban ekkorára nő a szőlőfürt, mekkora lehet a görögdinnye?) Az allegória megfejtését a Mester a közönségre bízta (irány: ősz, idős kor, beérik a gyümölcs és az emberi bölcsesség...)

 A festmények Richelieu (1585 – 1642) rendelésére készültek, de amint a művészet történelem lejegyezte a bíboros nem sokáig gyönyörködhetett a művekben, ugyanis főnöke, XIII. Lajos király (1601 – 1643) kihívta egy jeu de paume meccsre, melynek a tétje a festmények voltak. A bíboros veszített. A döntő tie-breakban beleakadt az ütője a reverendába.

És hol kapcsolódik Đoković a történetekhez?

A tenisz allegóriájaként.