A pianino

A vasúti fülkében a legfelső csomagtartóra igyekeztem valahogy felgyömöszölni a pianínómat. A csomag elhelyezésére tervezett rácsos tartók között ugyanis olyan szűk a hely, hogy oda még egy méretes bőrönd

is csak úgy fér be, ha előzőleg a tartalmát karcsúsítjuk, ha kiveszünk belőle két inget, pizsamát, a szendvicseket és a tartalék cipőt. 

A fülkében már többen is ültek, de nem bizonyultak segítőkésznek. Az ablak mellett ülő úr akkora érdeklődéssel nézett ki az ablakon, mintha a pályaudvaron Beyonce forgatna egy tetszetős porno-produkciót, vagy a forgalmat személyesen az a japán közlekedési miniszter irányítaná, aki vasúti baleset esetében harakirit követ el magán. A mellette ülő hölgy is inkább a csecsemőjét szoptatta minthogy nekem segítene, a túloldalt két bölcsészhallgató formájú egyetemista enyelgett, esetükben el tudtam fogadni, hogy nem vesznek tudomást a külvilágról.

Hasztalan erőlködésemen végül egy vézna fiatalember könyörült meg, akiről később megtudtam, hogy tűzoltózenekarban pikolón játszik és mint zenész együtt érzett velem. A hangszerpakolás és szállítás nem volt idegen tőle, igaz az ő hangszerének a logisztikája nem olyan körülményes, mint például a túbásé, nagybőgősé, hogy a zongoristákat ne is említsük. Megfogta a pianínó két kerekét az egyik oldalon, én a másik kettőt. Megbeszéltük, hogy a két súlyemelő fogásnem közül – hiszen, mint ahogy a sportenciklopédia írja, „az ember alkatánál fogva képes arra, hogy tárgyakat különböző magasságra, akár a feje fölé is emeljen, az emelés az egyik legősibb tevékenységei közé tartozik. Az e fajta fizikai erőkifejtésre főleg a természettel való küzdelem, a környezet kialakítása, hangszerek szállítása és a létfenntartás miatt kényszerült” (az idézet lehet, hogy nem pontos szó szerint, emlékezetből írtam) – nem a lökést, hanem a szakítást választjuk, a műveletet koordináltan végezzük el beszámolás után (a zenészektől egyébként sem idegen, hogy beszámolás után egyszerre kell valamit közösen produkálni).

A jó szándék, a tökéletes ritmusérzéken

alapuló koordináció ellenére a művelet nem sikerült. („nem igazán sikerült”, mondanák többen, itt Magyarországon finomkodva, mint amikor az 5 és a 3 szorzataként közölt 44-es eredményre a „nem feltétlenül pontos” a kíméleteskedő válasz)

A pianínó – mint ahogy az a súlyemelőkkel, még az élvonalba tartozó török, bolgár, orosz és azeri sportolókkal akár világversenyen is olykor megtörténik, tehát emiatt nem kell szégyenkezni, rösstelkedni – félmagasságból visszahuppant. Olyan szerencsétlenül, hogy a bal zsebemben lévő mobil telefon fedőlapja, mintha kalapáccsal ütöttek volna rá, széttört. Igaz nem szoktam kalapáccsal ütögetni, de feltehetőleg ilyesmi az eredmény.

A készülék éppen megszólalt, azt láttam, hogy a Miniszterelnöki Hivatalból keresnek, de mégsem tudtam „felvenni”.

A felvenni igét idézőjelbe tettem, mert az okos telefonok esetében a felvevés funkciót betöltő mozdulat az, hogy a fogadó a mutatóujját (lehet másik ujj is, ha a mutatóujja az embernek éppen zsíros vagy olajos) végighúzza vízszintes irányban a készüléken. Ezt a mozdulatot ezúttal nem mertem megtenni, attól tartva, hogy a széttört plekszi megsérti az ujjamat.

Itt, ennél a momentumnál kényszerítettem rá magamat a logikus gondolkodásra. Hiszen: ha a pianínó leesett és a zsebemben lévő készülékben kárt tett, akkor a csípőmnek is fájni kellene. De nem fájt. Az említett gyanún kívül felmerült még néhány, ami nem tűnt „feltétlenül” logikusnak.

„Szemeket tágra nyitni!” – adtam ki magamnak a parancsot és kibotorkáltam a hálószobából a nappaliba. Az asztalon szundikáló okos telefon előlapja visszatükrözte a telihold fényét. Ujjaim semmilyen akadályba nem ütköztek, amikor keresztül-kasul húzgáltam a kijelzőn.

A pianínó is ott gubbasztott a fal mellett. Meg sem tudtam moccantani így álomból felriadva a félhomályban.Talán ideje lenne újrahangolni.