Mint a dzessz

A politikai újságírás olyan mint a zenében a dzsessz.

A leghálátlanabb műfaj. Kifogástalan tudást, felkészülést igényel, közben a széles közönséget nemigen érdekli.

Csak a szakma hallgatja.

A szakma, a hozzáértő, a lehető legszigorúbb közönség, mert észrevesz minden apróságot, minden célzást, minden hibát, minden szándékot. A szakma az tudja, mit és hogyan kell értelmezni.  Véleményt mond, párbeszédet folytat, a hozzáértő rámutat olyan hibákra, ami a szólistának elkerülte a figyelmét, de utólag egyetért, rájön, igen, arra a részletre kellett volna jobban figyelni... A kommunikáció közöttük már olyan szinten folyik, mint Karinthy: A jó tanuló felel című humoreszkben. A nagy többség ezt már nem érti.  

A széles közönség a könnyebb műfajokat hallgatja, olvassa. Az újságírásnak is léteznek rock, pop, mulatós műfajai. S mint ahogy egy hangszerboltban az átlagos vásárló csak átsiklik a dzsessz gyűjtemények felett, az átlagos olvasó is a politikai napilapokban többnyire csak átlapozza az első oldalakat, míg meg nem találja a hozzá közelebb álló témákat és műfajokat.

Az újságírásban a szakmabelinek, hozzáértőnek, a politikusok, a különböző elemzők és a többi politikai újságírók, szerkesztők számítanak.  Szűk kör. Akik még újságot sem vásárolnak. Hivatalból kapják. Ha ők elégedettek, attól a példányszám még nem fog megugrani. Ha viszont rásütnek egy bélyeget valamelyik újságra, annak következményei lehetnek. A példányszámra is.

Mint ahogy egy valamire való lemezboltban is kell hogy legyenek komolyzenei és dzsessz-zenei művek, egy napilap politikai újságírás nélkül bulvár.

Mondom: nehéz és hálátlan munka. A könnyebb műfajokban „be lehet vágódni” máról hónapra, akár csak néhány akkord ismeretével és korlátozott hangterjedelem birtokában is. A dzsessz-zenésznek és a politikai újságírónak szükségszerűen végig kell járni a szamárlétrát. Nem elegendő ismerni néhány frázist, skálázni, közhelyezni, mert azt a hozzáértő nem értékeli. A hozzáértő az eredeti mondanivalót várja. Várja, hogy hol bújik ki a szög a zsákból.

Dzsesszt nem csak játszani, hanem hallgatni is tudni kell. Gyakorlott dzsessz-zenész előtt, amikor hallgatja a színpadon játszó kollégát rögtön világos, hova sorolható, kik az eszményképei, kinek a stílusát ápolja, melyik irányzathoz vonzódik. A politikai újságíráshoz is külön jártasság szükséges. Ezeket a cikkeket tudni kell olvasni.  Az utóbbi időkben szerencsére kedvezően változik a helyzet, a politikai újságírók, elemzők is érthető módon, világosabban fogalmaznak. De nem volt ez mindig így.

 A szocializmusban szokás volt (néhol, például Kubában még mindig), hogy a politikusok hosszú, esetenként többórás beszédeket tartottak. Jugoszláviában is. Ezeket a beszédeket azután – esetünkben a legjobb fordítók gondos és felelősségteljes fordításában – gyakran teljes terjedelmében közölték az újságok. Szilárd meggyőződésem volt, hogy ezek azok az anyagok, amit éppen senki sem olvas el. Meghallgatni sem lehetett teljes figyelemmel, hát még újraolvasni...

Tévedtem. Voltak akik figyelmesen átolvasták. Egyrészt azért, hogy összevessék a fordított szöveget az eredetivel (mondjuk, ez még valahol érthető). De nem csak ebből a célból. Egy ízben, tanuja voltam, hogy két (vajdasági magyar) politikus egy ilyen szöveget tartalmazó újságoldal felett  tépelődik.  Láttam, hogy melyik szövegrészről van szó, nagy figyelemmel én is elolvastam, de semmi különöset, főleg aggodalomra adó tartalmat (a politikusok ugyanis először tépelődtek, azután aggódóan csóválták a fejüket) nem észleltem. Szakértőhöz fordultam, a szerkesztőség egyik legjáratosabb „dzsessz-zenészéhez”, mármint vezető politikai újságíróhoz, aki elmagyarázta mi a gond: a politikai gyakorlatban a szónokok hosszú szónoklatuk során sorra veszik a fontos témákat (ezek nekem mindig csak közhelyeknek és frázisoknak tűntek) „végig játsszák a sztenderdeket”. Ilyenkor arra kell figyelni, hogy mit hagynak ki! Mert amit kihagytak azt nem véletlenül tették, az üzenetértékű. A konkrét esetben a szónok meg sem említette a testvériség-egységet, mint társadalmunk egyik legfontosabb pillérét, és nem ítélte el a nacionalista kilengéseket. Ebből pedig, aki „ismerte a kottát” arra tudott következtetni, hogy kinyílik az ajtó a nacionalizmus(ok) előtt. Mint ahogy meg is történt. Az ilyen részletekre azóta is figyelek, amikor politikusok szólóznak a színpadon. Ha feltűnően kerülnek valamilyen témát, ez azt jelenti, hogy vagy nincs nekik azzal kapcsolatban állásfoglalásuk, programjuk, vagy ha van, ennek részletei olyanok, amit egyelőre jobb elhallgatni...

A pop-zenészeknek sem árt, ha nem elégszenek meg néhány akkord ismeretével, hanem időnként ellesnek ezt-azt, egy két eredeti futamot, érdekes akkordmenetet, eltérő ritmus hangsúlyozást az általuk lesajnált dzsessz-zenészektől. Soha sem lehet tudni, mikor keveredik az ember igényesebb közönség elé.