A zebra

Hivatalom ablaka a Hősök terére néz. Az Andrássy út végén lévő Hősök terére. Ezt azért jegyzem meg, mert volt már eset arra, hogy szerb állampolgárt, aki a téren elhelyezkedő Szerbia Nagykövetségét kereste a GPS a soroksári Hősök terére vezette...

            Az ablakom egészen pontosan arra a gyalogátjáróra néz, amely a Műcsarnokot a forgalmas Dózsa György úton át összeköti a túloldallal. Van egy olyan szokásom, hogy ha gondolkodom – márpedig elég gyakran gondolkodom („Cogito ergo sum”) – nézek ki az ablakon. Olykor megtörténik, hogy el is felejtem, hogy min gondolkodtam, mert érdeklődésem, mint a Google Chrome böngésző, új ablakot nyit és átvált a látványra.

            Akinek nem szokása zebrát szemlélni nem is sejti, milyen változatos, mozgalmas, eseménydús

látvány. Persze elsősorban nem az úttestre párhuzamosan felfestett vízszintes fehér csíkokra gondolok. Hanem ami rajta, körülötte történik.

        Most ahogy ezeket a sorokat írom és gondolkodom, kinézek az ablakon.  Narancssárga védőmellénybe öltöztetett brigád érkezik. Négy férfi és egy nő. Utcaseprők vagy karbantartók. Az első férfi egy kétkerekű üres kocsit tol maga előtt, a mögötte lévő kocsiján három közlekedési tábla látható: 30-as sebességkorlátozás, munkálatok az úttesten és egy kerek kék tábla jobbra mutató fehér nyíllal (38 évvel ezelőtt szerbül tettem le a vezetői vizsgát, nem tudom a helyes magyar elnevezést, csak a lényeget: ha ilyent látok arra muszáj menni amerre a nyíl mutat, még ha ellenkező lenne a szándékom akkor is). A brigád nem volt nagyon sietős. Fele átért, fele megrekedt a gyalogszigeten. Nem úgy mint a szigorúan egymás kezét fogó óvódások csoportja, akiket a három óvónő-dadus gyorsan átterelt kirándulásuk útvonalának veszélyes szakaszán.

     A munka tárgyát képező átjárón nagy átlagban turistákat látok. Külföldi állampolgárságú személyeket és vidékről fellátogató hazaiakat. Meg lehet őket

különböztetni több szempont alapján is. A hazaiakon látszik a megilletődöttség „Azta! Mekkora ez az oszlop aminek a tetején ott áll az arkangyal. Ott vannak a vezérek..” és már indul is az irányba függetlenül, hogy milyen színű a lámpa. És van náluk okvetlenül túlélő-csomag. Szatyorban, hátizsákban. Otthoni kaja, víz segíti a túlélést a főváros dzsungelében.

            A külföldiek nagyobb része könnyű öltözékben, tornacipőben, fényképezőgéppel érkezik és lazán, ráérősen mozog. Szabadságon vannak, nézelődnek, fényképeznek, keresik a legjobb látószöget a Milleniumi emlékmű lefényképezéséhez (ezt megtalálni nem könnyű, emberpróbáló feladat még egy profi fotósnak is!). Az ázsiai országból érkező turisták sorozatlövést eresztenek le felváltva fényképezőgépjükből (vagy Canon vagy Nikon semmi harmadik) és telefonukból már amint előbuggyannak a földalatti kijáratából. Mintha attól tartanának, hogy ha

nem sietnek Gábriel arkangyal el talál repülni az oszlop tetjéről vagy a patinás zöld lovasszobrok, a Hét vezér (névszerint: Tas, Huba, Előd, Kond, Ond és Töhötöm) Árpád fejedelem vezérletével leugornak a talpazatról és méltóságos poroszkálás közepette megindulnak az Andrássy út közepén, az Oktogonon át az Országház elé (ott pedig megafonon keresztül kérdőre vonják az ország vezetését: „Gyerekek mivé tettétek az országot? És ki az a Mészáros Lőrinc?”).

Az ázsiai turisták a felvételezéssel nem állnak le a gyalogátjárón haladva sem. Néhányszor már gondoltam magamban, hogy ha ismerném valamelyik sárga nyelvet odakiabálnák: „Türelem Xhiao, ezek a felvételek feleslegesek, mennj közelebb a térre a nálad lévő objektívvel onnan tudsz igazán jó felvételt készíteni!” Amióta nem filmre megy a fényképezés az emberek rengeteg feleslegesnek tűnő felvételt készítenek. Igaz néhány ilyen felvétel olykor véletlen, egyedi pillanatot is megörökíthet. Kiderülhet például, hogy a háttérben látszik az az UFO amely csak néhány másodperc erejéig jelent meg Budapest egén az Állatkert felett. Vagy lefényképezhető az a pillanat, amikor éppen felrobban egy leszálláshoz készülődő repülőgép...

            Azok akik sietnek, ők a helybeliek. A budapestiek. Ők nem bámészkodnak. Tudják honnan hova mennek és a lábuk elé néznek. Naponta elhaladnak az emlékmű, a Műcsarnok a Szépművészeti Múzeum látványa előtt úgy, hogy rá sem pillantanak ezekre a látványos épületekre. Úgy vannak velük mint a párizsiak az Eiffel toronnyal, a rióiak a Krisztus szoborral, a Cukorsüveggel, a Kecske-sziget lakói a Niagara vízeséssel, vagy az újpestiek a Berda József utcai Partizán szoborral. Ott van és kész. A New York-iak is így voltak 2001-ig az Iker tornyokkal. Most már megnéznék ha lehetne...

            Most ahogy kinéztem az ablakon azt láttam, hogy egy áttetsző-átlátszó, testre tapadó cicanadrágra és egy szál narancssárga színű újjatlan pólóra vetkőzött szőke, lófarokba kötött hajú csinos joggingozó futott át az átjárón. A külvilágot a fülébe zsinóron érkező zenével zárta ki. Hangilag. Képileg viszont úgy tűnik nem érdekli, hogy ez a városnak egy meglehetősen forgalmas része, ahol talán nem comme il faut az ilyen öltözék. Több joggingoló viselkedik hasonlóan. A női futkározók látványa nem zavar de az egyszál gatyában, átizzadt pólóban zakatoló férfiak látványa már bántja esztétikai receptoraimat.

            Meglehetősen gyakori látvány az is, hogy fiatal párok, itt az ablak előtt, a villanypóznánál, amelyet néhány napja Óváry Gyula Fideszes jelölt ráragasztott választási plakátja „ékesít”, a várakozási időt a lámpaváltásig félszeg puszilkodással vagy heves csókolózással ütik agyon. Szinte hihetetlen, hogy ez a

művelet mennyire gyakori jelenség! Íme, most is, hogy kitekintettem az ablakon, most, szerdán, 13.22 perckor, azt látom, hogy egy – nem is annyira fiatal - pár, (a nő ázsiai), egymásnak esett a jelzőlámpa tövében (a fideszes polgármester-jelölt plakát-tekintete fókuszában). Méghozzá olyan szemérmetlenül, fittyet hányva a környezetre, hogy a férfi csókólódzás közben elkapta a nő fenekét tenyerével! Szörnyű! Mintha a hatvanas években lennénk! Ezek a jelenetek olykor elhúzódnak, esetenként időközben több lámpaváltás is megtörténik, mire az élvezkedők ezt észreveszik. Dehát a szerelem impulzusait nem a szemafór vezérli!

            Nem ritkaság az sem, hogy friss házasok, menyasszony és vőlegény jön el fényképezkedni. Ritkábban az egész nászmenet, inkább csak szűkebb körben. És nem csak a hagyományos esküvői napon, szombatonként. Tegnapelőtt, hétfőn délelőtt fényképezkedett egy menyasszony és vőlegény a Hősök terén. Le is fényképeztem őket, mert éppen nálam volt a teleobjektíves gépem, mert pórázon egy kutyát is vezettek magukkal. Együtt fényképezkedtek (Esküvői tanu?). Na dehát hétfőn délelőtt esküdni, az olyan -. Erről jut eszembe, hogy annak idején párizsi ismerősöm tájékoztatott, hogy az örömlányoknál a legalacsonyabb a tarifa hétfőn délelőtt esős időben (ugyanis: kinek van kedve olyankor? Hétfőn és esőben...)

             A zebrán átkelő tömeget szemlélve az ember tájékozódhat a menős divatról is. Szerencsére, most már évek óta tart a mini és szűk szoknyák divatja (persze nők esetében). Emlékszem, mennyire lehangoló volt a hetvenes évek elején, amikor a minit felváltotta a maxi. Hosszú, esetenként majd bokáig érő bő ruha, szoknya mögé rejtették bájaikat még a csinos lányok is

(ennek a divatnak csak azok örültek, akiknek formájuk inkább álcázásra szorult s emiatt a korábbi divat hátrányos vagy kellemetlen helyzetbe kényszerítette őket). Megfigyelésem azt bizonyítja, hogy a szóban és képben forgó zebrán nagy százalékban vonulnak át csinos hölgyek, kisasszonyok. Kellemes látvány. A nagyváros nagy előnye, hogy állandóan újabb és újabb, eddig nem látott személyek. Ha valamelyik kisváros központjában hozzám hasonlóan a hivatal ablakából valakinek szokása szemlélni a járókelőket, számára nem ennyire változatos a látvány („Ni csak az ügyvéd felesége új frizurát készíttetett!” vagy: „A hentes felesége már megint meghízott, alig fér már bele a rózsaszín kiskosztümébe”...)

            A szereplők állandóan váltakoznak. Két kivétellel: van egy öreg prímás, aki délelőtti órákban szokott a Műcsarnok és a Műjégpálya épülete között hegedülni. Ő dél körül battyog át rendszerint a gyalogátkelőn. A másik pedig egy többel-jobb, már fiatalnak nem mondható férfi, aki a Műcsarnok innenső oldala előtt szokott, szinte minden késő délután gőrkorcsolyázni. Mégpedig úgy, hogy többnyire hátrafelé nyolcasozik.

            Ismert, vagy aránylag ismert személyiség itt ritkán gyalogol át. Az ismertek nemigen gyalogolnak. Ők dzsippekkel közlekednek. Az utóbbi egy hónapban csak egyet, egy, az X faktorban szereplő, versenyzőnőt láttam, akinek nem emlékszem a nevére.

            Látványos színpad ez a zebra! És az előtte történő autós koccanásokról, kerékpáros gázolásokról nem is meséltem!

De azért sohasem lesz annyira ismert, mint az a londoni, ahol négy angol fiatalembert fényképeztek le akik közül az egyik öltönyben és mezítláb látható...