Krumplileves

Ennek a szösszenetnek semmi köze nincs Kádár Jánoshoz.

Ezt azért írom le, mert az MSZMP főtitkárának volt egy mondása, miszerint „a krumplilves legyen krumplileves”.

Itt azonban felmerül a kérdés, hogy ennek a mondásnak mi az értelme? Miért legyen a krumplileves krumplileves? Hol a szimbolika? Egyáltalán szimbolikus igénnyel mondta-e Magyarország vezetője az idézett mondást? Mi a megfejtés?

Hogy Magyarország állampolgárai érjék be a krumplilevessel az adott körülmények között és ne képzeljék maguknak a kolbászos krumplipaprikást? Pláne ne a Chateaubriand bélszín szeletet krumplis körettel? („Ez van ezt kell szeretni…”)

Tehát a szösszenet nem Kádárról szól, hanem arról, hogy délután fél öt tájban farkaséhesen hazaérkeztem és megkérdeztem mi az ebéd.

Ebéd?

Délután fél ötkor?

Rég volt az, a megboldogult önigazgatási szocialista időkben amikor minden nap a szerkesztőségben legkésőbb 13 órakor (az Operatíva után) megebédeltem a Forum kiadó jóhírű üzemi konyháján. Nem volt könnyű átszokni (nem is sikerült) erre a kapitalista szokásra, hogy nincs üzemi konyha és nincs 13 órakor  ízletes ebéd…

Mi az ebéd?

Spagetti.

Őszinte rajongója vagyok az olasz kultúrának, festészetnek irodalomnak, az olasz formatervezést világbajnoknak tartom, de …az olasz konyhát éppen nem kedvelem. A paradicsom alapú savanykás ízekkel ki kergethetnének a világból.

A délre elkészült spagetti délután fél ötkor olyan horgász kellékre hasonlított. Hibernált giliszták némi barnás földben.

Mindegy, ez van, de legalább főzök hozzá valami levest. Ahogy öregszem, mindinkább elfogadom nagyapán tanácsát „legfontosabb a leves!”. Találtam is gyorsan elkészülő zacskós májgaluska levest. Amikor megfőtt olyan szagot árasztott, amitől nem hogy az étvágyam jött volna meg, hanem -. Azon nyomban a Dunába küldtem a csatornahálózaton keresztül. Gyarapodjanak a dunai pontyok, az egyéb barnás galuskáknál ami a budapesti hálózatból kapnak csak finomabb…

Krumplilevest főzök! – döntöttem el!

A minap kaptunk – hogy ne hazudjak, nem vajdasági, hanem hasonlóan finom – szlavóniai kolbászt. Kolbászos krumplileves! Igaz a múltkoriban egyszer hasonló okokból már főztem ilyent, az is a Dunában kötött ki, mert a család véleménye szerint furcsa volt a kolbász íze. És ez az íz ránehezedett a levesre is. Hiába, a magyarországi kolbász nem olyan mint a vajdasági. Vagy a szlavóniai.

Beindult a szokott rituál. Akik ismernek tudják, hogy szívesen főzőcskézem. A rituálhoz azon kívül, hogy minden ételt (legyen az pörkölt, bab vagy halpaprikás) szalonna darabkák sütésével kezdem, hozzá tartozik, hogy magam mellé veszem a pálinkás (viszkis-, vinyakos-, vodkás-, calavadosos vagy egyéb tömény italt tartalmazó) flaskót.

A szalonnalébe beleaprítottam a vöröshagymát, majd a kolbász szeleteket. Közben hazaérkezett Emma feleségem, aki harmadik napja dolgozik egy új munkahelyen.

Ezt meg kellett beszélni.

Néhány perc múlva a konyhából nehéz illatú füst szivárgott át a csukott ajtón keresztül- Átrohantam. Minden szénné égett.

Ment a Dunába. A pontyoknak.

Egy ingatagabb jellemű személy itt, ezen a ponton feladta volna és nekiesett volna a spagetti melegítéséhez a mikróban.

„Nem adom fel” énekeltem az LGT slágert, meghúztam a pálinkás butykost és előről kezdtem mindent. A szalonna pirítástól és a vöröshagyma szeletelésétől.

Majd jött bele a krumpli, végül a rántás.

Kimentem megmosni a kezemet.

Mire visszaértem a rántás úgy ahogy ráraktam teljes vörösséggel kiforrt az Emma feleségem által tisztára suvickolt tűzhelyre.

Szilvia becenevű papírral igyekeztem azon nyomban feltörölni a kiömlött lét. Közben a gázlángot nem kapcsoltam ki, a Szilvia begyulladt. Gyorsan a csap alá…

Nem adom fel!

Pálinkás butykos.

Végül sikerült. Olyan lájtosra, de sikerült.

Fél hét tájban az asztalhoz ültem, szedtem. Erre megcsörrent a bejárati ajtó csengője.

Utálom, amikor evés közben zavarnak meg!

A szomszéd csengetett.

Nem a negyedik emeletről, aki minden nemzeti ünnepen kiteszi az árpád-sávos zászlót a balkonjára, hanem a szemközti lakásból. Jött a baseball-ütőjéért. Valamelyik este ugyanis az épület előtt vártam lányomat közben rossztekintetű kóbor kutyákkal találkoztam és egy pálcát tartottam a kezemben, erre a szomszéd azt mondta, hogy ezzel a pálcával semmit sem fogok elérni, ha a kóbor kutyák (mi több: híre ment, hogy rókák és vaddisznók is bemerészkedtek a lakótelep környékére) megjelennek, ezért autója csomagtartójából előkapta a basebbal ütőt.

-         Mi ez a finom illat? – kérdezte.

Ahogy illik, megkínáltam a kolbászos krumplilevessel.

-  Á! Krumplileves? A krumplileves legyen krumplileves! – idézte a klasszikust és  sokatmondóan rám kacsintott!