Emberek a Vénuszon (1.)

... itt van például Rubens.

Ő is megfestette a saját Vénuszát. A flamand festő és diplomata, a XVII. század elismert és megbecsült személyisége, aki nem csak vénuszait festette meg, hanem csupasz mellel a francia trónon, kiskorú fia helyett regnáló Medici Máriát is, a kor, vagy a saját ízlése szerint formálta meg szinte valamennyi női figuráját, a Szerelem Istennőjét is.

De ne ugorjunk a partról rögtön a tenger közepébe!

            Vénusz és más mitológiai meztelenségek ábrázolása a festészetben nem Rubens-szel kezdődött. Szinte felsorolhatatlan számú festőnek, közöttük a legnevesebbeknek is kihívást jelentett a téma. Ezek a festmények egymás között csak a mitológiai tartalomra utaló részletek megjelenítésében hasonlítanak. 

            Hogy nézett ki az „eredeti” Vénusz?

           A görög és római istenek sajnos nem készítettek sem szelfiket, egymást sem fotózták, az utókorra nem maradt perdöntő autentikus kép.
        

  Ha a keresőbe beírjuk a Vénusz nevet, szerencsére nem a borzalmasan kinéző amerikai teniszezőnő fényképe jön elő, hanem a Naprendszer legcsodálatosabb bolygójáról, a „hársméz-fényű csillag, imbolygó nektár-edényről” (copy right Weörös Sándor) készült felvételek. 

            A Szerelem Istennője nevét a hajnal és az est rövid ideig látható, legfényesebb csillagáról kapta. A Vénusz a nőiesség, az érzelem, a harmónia megtestesítője, az emberek érzelmi életének befolyásolója, több népnél a péntek névadója… Bika jelében született személyeknél (e sorok írója is oda tartozik) különösen fontos szerepet játszik az érzelmi életükben, a Bika érzékszervei közül az érintés, a tapintás érzékszervét befolyásolja. Szép a magyar neve is: Esthajnalcsillag. A kifejezés kettősséget foglal magában: hajnalcsillagként szoláris, estcsillagként lunáris. Az ellentéteket egységesíti.

Botticelli : Vénusz születése

A legismertebb Vénusz festmény Sandro Botticelli ( Firenze 1444 – Firenze 1510 május 17.), a korai olasz reneszánsz festészet  jeles képviselőjének alkotása. A festő Alassandro di Mariano di Vani Filipepi néven született. Létezik olyan forrás, amely 1445 január 1. datálja születésének napját, több forrás viszont a születése évében sem biztos. Az 1444-re édesapja 1457-ben átadott adóbevallásából következtetnek, abban tüntette fel a kisipari tevékenységet végző tímármester papa, hogy legkisebb fia (sorrendben a 14. gyermek) Alessandro 13 éves és beteges. Ezt az adatot el kell fogadni, hiszen mi lehet hitelesebb egy adóbevallásnál?

A hordócskát jelentő Botticelli becenevet a zömök testalkatú bátyjára ragasztották a firenzei utcabeliek még gyermek korában, a fiatalabb, gyermekként vézna Sandrón csak úgy rajta maradt a bátyja után. A képen látható önarckép részlet az 1465-67 között megfestett Háromkirályok imádata c. festményről, mint ahogy egykoron a festők gyakran megtették, saját magukat is, egyszerű statisztaként, beillesztette a kompozícióba (a jelen esetben a kép jobb sarkában).

A Vénusz születése című festményt Botticelli feltehetőleg 1486-ban festette meg, a jókora méretű (172 x 278 cm) alkotás a firenzei Uffizi galériában tekinthető meg.

Aki járatos a görög és a római mitológia világában tudja, hogy az ókori istenek történetét, egymás közötti kapcsolatrendszerét (kinek a kicsodája, miért, hogyan…) csupa furcsa, szinte követhetetlen, esetenként pedig gyomorforgatóan morbid esemény övezi. A szerelem istennője születésének története is egy ilyen. Kronosz, a hirtelen haragú kegyetlen titán (igen, ugyanaz, aki saját húgát, Rheiát vette feleségül majd tartva attól a jóslattól, hogy fia ellene fog fordulni, az első öt gyermekét megette, de Rheiának sikerült átvernie férjét-testvérét és megmentette a hatodik fiúgyermeket, akiből lett Zeusz a főisten) valami okból, annyira felkapta a vizet és feldühödött apjára, Oranoszra, hogy kasztrálta és heréit a tengerbe dobta. Oranosz ondója egy kagylóban megfogant és így született meg Vénusz. Átvitt értelemben az Ég és a Tenger leánya (de lényegében a gonosz Kronosz féltestvére). A születés dátuma nem ismert, de a hely igen: az offshore-lovagok adóparadicsoma, Ciprus szigete. Ahol partra lépett még mindig áll egy szikla, amely nevét viseli.

Botticelli a mondához híven festette meg a képet: a középpontban látható a Shell-logóban álló, egy újszülötthöz képest egészen formás, vonzó Vénusz, aranyszínű hajzuhatagával szemérmesen eltakarja nemi szervét (erről a részletről hasonló festmények kapcsán még lesz szó), jobb kezével pedig a jobb mellét.  A születés valahol a tengerben történhetett, ahhoz, hogy parthoz érjen a kép bal oldalán (színházi jobb) látható Zephürosz (a nyugati szél, Hajnal istennő fia) és hitvese Chloris nimfa (nevéből ered a klorofil, de tényleg) segédkezett. A parton az egyik hóra, mégpedig a Tavasz (a három hóra három évszakot testesít meg, a tavaszt, a nyárt és az őszt – a télnek valami okból nincs hórája) várja egy piros, növényekkel díszített ruhával (lepedővel? pokróccal? pléddel?), hogy az újszülött szépséget bebugyolálja. Egyrészt azért, hogy meg ne fázzon, másrészt, nehogy az ott lévő illetéktelenek (halászok, turisták) így meztelenül, nudistaként meglássák. A szintén vörös és hasonlóan hosszú, dús hajú hóra ruháját is növények, virágok díszítik. A hórák egyébként a főisten Jupiter, illetve Zeusz lányai, tehát a gyermekeit felfaló Kronosz unokái, amiből ki lehetne következtetni újabb rokoni szálakat, miszerint Vénusz a tavasz hóra nagynénje. Aki éppen megszületett.

Az égből mirtuszvirágok hullanak, jobbról a hóra mögött magnóliára hasonlító levelet termő fák. A tenger nem éppen tengerszerű, színe inkább a Balatonra emlékeztet, ami a legfurcsább: a hullámok.

Végtelenül kellemetlen, hogy egy akkora festő alkotását, mint Botticelli véleményezni bátorkodom, de attól tartok, hogy a tajtékzó hullámokat a Mester nem dolgozta ki kellő figyelemmel, nem is beszélve a perspektíva hiányáról, ugyanis a hullámok ugyanakkorák a kagyló alatt mint kétszáz méterre távolabb. A hullámoknak, a tenger habjának egyébként fontos szerepe van a mondában.  Vénusz, a szerelem istennőjének megfelelője a görög mitológiában Aphrodité, ami annyit jelent, hogy habokból kiemelkedő (aphrosz – hab). Aki Ciprus szigetén a mitológiai hely felkeresésére indul az istennő görög neve szerint érdeklődjön.

La Bella Simonetta

Botticelli Vénusz figurája nem a festő fantáziájának a szüleménye. Pontosabban: részben. A szerelem istennőjét az olasz mester Firenze legszebb fiatalasszonyáról Simonetta Vespucciról mintázta. El tudom képzelni mit nem adott volna Botticelli, ha a „La Bella Simonetta”, akiért egész Firenze férfi lakossága epedezett, így pőrén modellt áll neki.

Nem is állhatott, ugyanis a szépség a festmény születése előtt tíz évvel elhalálozott.

Simonetta Caltaneo 1453 március 30-án (más, olasz források szerint január 30-án, lehet, hogy ennek a kettőségnek az a magyarázata, hogy abban az időben az évet márciustól számolták, tehát ha első hónap...) született a Portovenere tartományban La Spezia mellett, a tenger partján található Ferrano városkában. Genovában egy templomban látta meg őt a város legnagyobb bankjában gyakornokoskodó, pénzügyeket tanuló (jövendő bróker?), firenzei Marco Vespucci, a híres felfedező Amerigo rokona, és beleszeretett. A pompás esküvőn, amire 1469-ben került sor jelen volt Genova és Firenze színe-java (Ferrano egyébként a félúton van a két említett város között).

Az esküvő után Firenzébe költöztek. Botticelli közelről megismerhette az akkor középiskolás korban lévő, mindössze 16 éves gyönyörűséges arát, akibe minden bizonnyal, talán már első látásra titokban beleszeretett. Szomszédok voltak, a Botticelli család ugyanis közvetlenül a Vespucci palota mellett lakott, a festő jól ismerte Marcót, a Vespucci fiú protezsálta be a Medici családhoz 18 éves korában.

Mint ahogy a fentiekben is említettem a város lakosságát lenyűgözte Simonetta. Egy firenzei – mint ahogy mindjárt kiderül: nem akárki – többet tett a plátói imádattól és céltalan epekedéstől. Meghódította, szeretőjévé tette a fiatalasszonyt. (Nem mindjárt, ahogy a fiatal pár Firenzébe költözött, hanem néhány év elteltével). Giuliano de’ Medici volt ő, Firenze urának, Lorenzónak az öccse, a mindenható, dúsgazdag Medici család sarja. Mondhatnánk, hogy igazi, őszinte, szenvedélyes szerelem lobbant fel a két egyidős fiatal között.  Szerelmüket nem titkolták, egész Firenze erről beszélt, Simonettát megkedvelte és szerelmüket támogatta az Il Magnifico-nak becézett Lorenzo is és a romantikus történet teljesen beillett az akkor „gondtalan városnak” becézett Firenze életébe.

Ezek az évek, a XV. század második fele (egészen pontosan 1492-ig, Lorenzo haláláig és a kíméletlen erkölcscsősz, Savonarola megjelenéséig) Firenze aranykorának számít.  A két fiú a Medici család harmadik korosztályához tartozott, a Medici birodalmat az akkori világ legnagyobb bankja alapításának és felfutásának köszönve a nagypapa Cosimo (1389 – 1464) alapozta meg. A két fiú apja Pierro (1416-1469) beteges, köszvényes volt és nem sokat tett hozzá a sikertörténethez.

Annál inkább az 1449-ben született Lorenzo, aki igazi reneszánsz személyiség volt (az itt látható portrét Lorenzoról Botticelli festette).

Nem csak kiváló politikus, diplomata, de egyben a tudomány és a művészetek nagy pártfogója, sokrétű egyéniség: Platónt és az ógörög filozófiát tanulmányozta, verseket írt, lanton játszott, vadászott, tornázott és élénken érdeklődött az építészet iránt... És ami a legfontosabb: bőségesen támogatta a tudósokat, művészeket, alkotókat (azt a réteget, akiket a műveletlen gazdagok egyébként haszontalan társaságnak tekintenek).

 Itt jegyzem meg, hogy ezekben az években Firenzében tartózkodott az emberiség talán legnagyobb zsenije, legcsodálatosabb alkotója, az 1452 április 15-én született Leonardo da Vinci is. Pontosan abban az évben, 1469-ben, amikor Simonetta Firenzébe került „jött fel vidékről” szakmát tanulni. Bekerült ő is a Medici család által támogatott körökbe, Lorenzo adott neki egy megbízást, amit előre ki is fizetett (a kifizetést lebonyolító pénztáros feljegyezte 25 arany előleg kifizetve da Vincinek). Leonardo csak elkezdte a munkát, de rá jellemző módon nem fejezte be (Leonardónak egész életében állandóan, nem csak a művészet, hanem a tudomány, a technika és egyéb területeken is rengeteg ötlet tolongott a fejében, sok mindenbe belekezdett keveset fejezett be, de róla még majd a későbbiekben szó lesz).  Lorenzo Leonardót ekkor még csak mint jó modorú, kellemes társasági személyiségnek ismerte és amikor beajánlotta Milano urainak, a Sforza családnak, az ajánlólevélben Leonardo zenei tehetségét emelte ki („gyönyörűen játszik a lanton”)

Botticelli is élvezte a Medici család elismerését és támogatását, közvetítésükkel ismerte meg a kor neves tudósait, művészeit. Maga is újplatonistává vált és feladatul szabta magának, hogy az újplatonisták filozófiáját próbálja festményein keresztül, képben érzékeltetni. Különösen a nálánál kilenc évvel fiatalabb Giuliano állt közel hozzá, akivel ha nem is baráti, de közeli kapcsolatot ápolt és feltehetőleg csak fokozta titkos szerelmi gyötrelmeit az, hogy a Gyuszi részleteiben mesélt neki Simonettával való kapcsolatáról („és akkor elkaptam hátulról, és…”).

Húsvéti merénylet a templomban

Simonetta és Giuliano szerelme tragédiával végződött: 1476 év elején a fiatalasszony megbetegedett és április 26-án tuberkulózisban elhunyt. Az Ognisanti templomban temették el.

A tragédia ezzel nem ért végett. Két évvel később, 1478-ban napra pontosan, április 26-án, Húsvét napján, a Santa Maria del Fiore székesegyházban, szentmisén, az oltár előtt Giuliano merénylet áldozata lett. Az összeesküvést IV. Szixtusz pápa és a pisai érsek támogatásával a Medici családdal konkurens Pazzi család szervezte. Egy amerikai forrás szerint a háttérben üzleti okok, a „business”  állt, mivel a Pazzi család is pénzügyekben utazott (bankok), dinamikusan fejlődő üzleti vállalkozásuk terebélyesedett és ebben a Medici családban látták az akadályt (tipikus amerikai meglátás és magyarázat). Igazából a háttér sokkal szövevényesebb.

A merényletet a misét celebráló két pap hajtotta végre (az a pap, akire a szervezők eredetileg gondoltak, az utolsó pillanatban, lelkiismeretétől gyötörve meggondolta magát mondván, „hát azért ne itt a templomban Isten szeme előtt...!”) Lorenzót a szúrás a nyakán érte, de sikerült elmenekülnie, Giuliano sérülése súlyosabb volt, rá először Bernardo Bandini pap sújtott le, majd azután Giuliano Bronzino merénylő végzett, szinte szétkaszabolta testét. A hatalmat az összeesküvőknek mégsem sikerült átvenni, a Medici család őrsége sikeresen ellenállt. Firenze népe is a Mediciek mögé állt, kegyetlen bosszúhadjárat indult, amely során a merénylőket és a pisai érseket is a Palacio Vecchio tornyában nyilvánosan felakasztották, a Pazzi család minden vagyonát elvették, bevonták lakcímkártyájukat és elűzték Firenzéből.

Az esemény művészet-történeti érdekessége: a Medici család pályázatot hirdetett festőknek, hogy örökítsék meg a felakasztott merénylők látványát. Leonardo is lerajzolta a kötélen lógó Bernardo Bandinit (akit egyébként Törökországban fogtak el és mint a baltás gyilkost, átadták a firenzei hatóságnak), és abból a célból, hogy később le tudja festeni részletesen leírta öltözékének színeit (fent jobbról látható, nagyítóval elolvasható). Végül azután nem festette meg és nem jelentkezett a pályázaton. A kor krónikásai azonban lejegyezték, hogy bizony Botticelli mester, a feljegyzések szerint „busás honoráriumért” megfestette az akasztottat. Ez a festménye nem tartozik a művészeti értelemben említésre méltó alkotásai közé.

A merénylet után pontosan egy hónapra, május 26-án megszületett Giuliano törvénytelen fia, Giulio (róla is lesz még szó).  Anyja neve: Fioretta Gorini, a meggyilkolt fiatalabb Medici testvér szeretője. Ha visszaszámolunk kiderül, hogy Giuliano aránylag gyorsan kiheverte Simonetta elvesztését és más szeretővel vigasztalódott.  A gyerek, Giulio később egyházi pályát választott és a történelembe IV. Kelemen pápa néven vonult be (neki is, pápaként, született törvénytelen gyermeke, de ne fussunk annyira előre).

Illetve még annyit jegyezzünk meg, hogy a megcsalt férj, a törvényes özvegy Marco Vespucci is túltette magát a félresikerült házasságán és újranősült. Egyedül a Mester nem heverte ki plátói szerelmének elvesztését, egész életében agglegény maradt Simonetta múzsájával gondolataiban.

Botticelli több képen megfestette Simonettát és Giulianot. Külön-külön és együtt is.  Mindezek a festmények poszthumusz készültek.

Kivétel talán Giuliano Medici legkorábbi portréja, de ebben nincs egyetértés a művészettörténészek között. Ez a festmény az első a három képből álló sorozatból, valószínűleg 1476-78 között készült, Simonetta halála után és azt is feltételezik, hogy a képet Giuliano rendelte meg. A szinte teljesen becsukott szem, az arckifejezés a bánatot, a gyászt hivatott érzékelni. A kép bal alsó sarkában látható galamb a hűség jelképeként jelenik meg, a galamb egy száraz faágon áll. Hátul félig kitárt ajtó és a kék égbolt (azon távozott a kedves az egekbe).

A festmény 75,6x52,6 cm méretű, temperával festette fára, a washingtoni National Gallery of Art-ban tekinthető meg (ha valaki arra jár). Létezik még két másik portré, amelyek az eredeti másolatai.  Méreteik is kisebbek az elsőnél (méretük 54x36 cm), az egyik a berlini Gemaldegalerie-ben, a másik pedig Bergamoban, az Academia Carraraban látható. Ezeket valami okból a Mester már nem dolgozta ki végig, 

Simonettáról az első portré feltehetőleg a bal oldali kép, ahol a szépség jobbprofilból látható. A reneszánsz kor szabályai értelmében előkelőségeket csakis profilból illett festeni.  Ennek a festménynek hivatalosan Egy fiatal nő arcképe a címe, nagyobb a mérete  (82x54 cm), a frankfurti Nemzeti galériában csodálható meg.  A piros ruhában, bal profilt ábrázoló kép már világosan Simonetta Vespucci címet viseli, ez az alkotás is Németországban található meg, a berlini Friedrich Kaiser galériában. Mérete 47,5 x 35 cm.

Botticelli mind a két képen nagyon aprólékosan dolgozta ki a részleteket, különösen a fiatalasszony haját, hajdíszét. A hajviselet, az öltözék a kor firenzei divatját tükrözik. Mind a két képről az előkelőség, az elegancia sugárzik. A „Páratlan szépség” mind a két alkotáson melankolikus. Nekem személy szerint a bal oldali tetszik jobban, a képen egy tiszta szívű leány szomorú mosolyát vélem felfedezni, míg a jobb oldal képen egy érettebb nő titokzatos magabiztosságát látom. 

A Tavaszban debütált

Mielőtt megkapta volna a főszerepet a Vénusz születése című mesterműben, Simonetta mellékszereplőként debütált sokak szerint Botticelli legszebb és legjelentősebb alkotásán (nem írhatom, hogy „vásznán”, mert a képet temperával fára festette), a Tavaszban. Vénusz szerepét itt még más alakítja: egyes források szerint Giuliano Medici másik szeretője, a későbbi IV. Kelemen pápa édesanyja, Fioretta Gorini, más források szerint  a Szerelem istennője itt Lorenzo Medici felesége, Clarice Orsini. Az utóbbi a valószínűbb. A festményt Lorenzo Medici rendelte (esküvői ajándéknak szánta), ő személyesen is rajta van a képen a bal oldalt Merkúr isten (rómaiaknál Mercurius, görögöknél Hermesz) a bölcsesség és a titkok tudója szerepében, a jellegzetes Hadesz sapkájában, szandáljában zavarja a fellegeket. Nem valószínű, hogy kedves felesége helyett megölt öccsének szeretőjét pingáltatja központi figurának.

Simonetta a Három Grácia (rómaiaknál Gráciák, görögöknél Kháriszok) egyike, a jobb oldalt tündöklő Aglaia (a másik két gráciát a festő állítólag ugyanarról a személyről, Catarina Sforzáról mintázta). Botticelli finoman hálás mellékszerepet osztott ki múzsájának, ugyanis a mitológia szerint hármuk között Aglaia a legfiatalabb és a legszebb, olyannyira, hogy a későbbiekben Héphaisztosz vette el feleségül, miután elzavarta első feleségét Aphroditét, azaz Vénuszt, tehát a hitvesi ágyban nem akárkit váltott (ezek után még azt kellene tudni ki volt az a Héphaisztosz, aki kifogta a mitológia két legjobb nőjét!)

A Tavasz  című festményt nagyon sokan nem csak Botticelli, hanem az olasz reneszánsz egyik legkiválóbb alkotásának tartják. Érdemes elolvasni például Láng György polihisztor elemzését, aki Botticelliről írt Primavera című regényében oldalakon keresztül áradozik a festményről. Láng György író, zeneszerző, karmester, festő nagy Botticelli funnak számít, a múlt század 30-as éveiben éveken keresztül a festő házában lakott Firenzében, a helyszínen tanulmányozta a Mester műveit, életútját. A polihisztor egyébként, mint anyai nagyapám, a néhai Hegyi János is 1899-ben született. Nagyapám is járt Olaszországban, nem önszántából. Firenzéig nem jutott el, a rossz emlékű Isonzónál védte a monarchia határait. Nem említette, hogy találkozott volna Láng Györgyel.

A kép megértéséhez ( ki kicsoda és miért van ott) szükséges egy kis jártasság a görög-római mitológiában. Botticelli lényegében Ovidius egyik költeményét festette meg és követi a történetet. Egészen jobbról a zöldes-kék bőrű lebegő furcsa alak Zephürosz

szélisten, aki Cloris nimfát (velük már találkoztunk a Vénusz születése c. képen) meleg széllel Flórává, a tavasz és a virágok istennőjévé változtatja. Láng György máskép tudja: szerinte Flóra nem szerepel a képen, a fehérben látható hölgy Chloris a mellette lévő pedig az egyik hora, a tavasz hórája (aki a Vénusz születésén a plédet tartja). Nekem személy szerint enyhén szólva visszatetsző, hogy Chloris szájából leveles ág bújik elő (mintha rókázna). A tavasz és a virágok istennőjének öltözéke tele van növényekkel (állítólag a ruhán a ráérő kutatók mintegy 500 féle növényt azonosítottak!) és virágot szór. Mindez történik a háttérben álló Vénusz felügyelete alatt. Láng szerint: „A virágokat csak jelképesen szórja, valójában a szépséget, illatot, tavaszi mámort és boldogságot árasztja a földre a virágok képében, és a gyönyör bő forrását személyesíti meg. Elragadó arcán a mosoly élveteg, izgalmas, ingerlő és gyújtó, még több melegséget és fizikailag felismerhető életszeretet sugároz, mint Vénusz hátsó gondolatokat rejtő, sejtelmes mosolya.”

Bevallom én nem veszek észre, mai XXI századi szemmel semmilyen hátsó gondolatokat sem dévajságot  („dús életöröm, hátsó gondolatokat rejtegető mosoly ömlik el rajta, túlcsorduló derű, dévajság, kedvesség, az élet vidám szeretete”) Vénusz mosolyán.

A kép bal oldalán a három grácia a szobrokon és más festményeken is megörökített szokásos pózban: a középső háttal látszik, a másik kettő féloldalt és kölcsönösen átölelik egymást. Láng szerint “a három grácia egy olyan önálló csoport, hogy külön kompozícióban, egymagában is zárt egészet nyújtana, s a teljes műtől függetlenül is tökéletesen megállná a helyét egészen csodálatos, utolérhetetlen művészi magaslaton.” A szerző kiemeli a nagyszerű vonalvezetés “meseszerű mozgalmasságát”, a táncmozdulatok könnyedségét, mely azt az érzést kelti a nézőben, hogy a táncolók nem is érintik a földet, és az érzéki hangulatot, melyet még inkább hangsúlyoznak az ötvös precizitással megfestett ékszereik. A gráciák más alkotásokon rendszerint pőrén jelennek meg, a szemérmes Botticellinél meztelenségük csak áttetszik lenge öltözékükön. A kép tetején ott lebeg a huncut Erosz, aki nyilával célba veszi az egyik gráciát

A polihisztor felhívja a figyelmet a kép szellős kompozíciójára, ami abban nyilvánul meg, hogy nincs szimmetria, az alakok más más pózban jelennek meg, közöttük egyenlőtlen a távolság és az eltérő fejmagasság egy bizonyos hullámzás látszatát kelti. A központi figurát, a Szerelem istennőjét sem a középpontba helyezte a Mester, hanem egy kicsit jobbra. Feltűnő az is, hogy a képnek nincs mélysége, nincs perspektíva, noha a reneszánsz festők nagyon szerették a tájon érzékeltetni a mélységet, mesterien kezelték a perspektívát. Minden bizonnyal szándékosan tette ezt Botticelli azért, hogy a néző szeme az alakokra összpontosuljon, ne vonja el semmi más a figyelmét. Az általam olvasott elemzők közül senki sem említi azt a logikai bukfencet, hogy – ha jól látom – a háttérben lévő narancsfákon termés és nem virág virul, ami tavasszal egy kicsit még korai narancs esetében is.

A festmény valószínűleg 1478-ban  készült el, 205 x 147.5 cm a mérete, a Medici család Di Castello-i villájában állt szemközt az 1485-ben megfestett Vénusz születése festménnyel. A két festmény annak köszönhetően menekült meg a máglyától (amikor a Savonarola korban minden erkölcstelennek ítélt alkotást elégettek) hogy a Di Castello-i villába nem juthattak be az erkölcscsőszök. Aki Firenzében jár az Uffizi galériában megcsodálhatja eredetiben, ha van ideje számolja meg a növényeket is Flóra ruháján.

A tavasz megfestése után Botticelli Rómában haknizott néhány firenzei festő haverjával. Az Örök Városban nem érezte a legjobban magát és miután visszatért Firenzébe folytatta a mitológiából vett témák feldolgozását.

Ebben a sorozatban valamennyi festményen megjelenik Simonetta.

Az 1482-ben megfestett Pallasz Athéné megszelídíti a kentaurt című képen a bölcsesség, az igazságos háború és a művészetek istennőjeként. A képet szemlélve van egy olyan érzésem, mintha átlépett volna a Tavaszból, hasonlóan lenge a virágokkal díszített ruhája és a hasonló a tartása is. A kép 207 x 148 cm, elég nagy ahhoz, hogy kivehető legyen a ruha díszítésén a megrendelő Lorenzo (Il Magnifico) „óvodás jele” a három ( a vállon négy) egymásba fonódó gyűrű gyémánttal (így reprodukcióban első pillanatra rádiokatív jelzésre emlékeztet).

Botticelli, Vénusz, Mars

A következő festményén a Mester rájön, hogy a szépséges Simonetta nem lehet más, mint a Szerelem Istennője és a továbbiakban még néhány grandiózus alkotáson marad ebben a szerepkörben. Az 1483-ben bejezett Vénusz és Mars  egyértelműen Simonetta és Giuliano szerelmének adózik. A két mitológiai figurát Botticelli róluk mintázta. A fentiekben idézett Láng György könyvében azt állítja, hogy a festmény Simonetta és Giuliano házassága alkalmából készült. “A nászi nyoszolya homlokzati deszkájára, amely a selyemfüggönyt tartó mennyezetet ékesítette, mesterművet akartak, és ezt nem kisebb festőtől rendelték meg, mint maestro Botticellitől” – írja a polihisztor. Érthetetlen, hogy hagyhatta figyelmén kívül azt a történelmi tényt, hogy Simonetta 1476-ban, Giuliano 1478-ban elhunyt és nem voltak házasok. Szinte bizonyos, hogy a festményt a Vespucci család rendelte mégpedig abból az alkalomból, hogy Firenze két legtehetősebb famíliája rokoni kapcsolatba került Pietrofrancesco Medici és Semiramida Vespucci házassága révén. A megrendelőre utalnak a képen látható hibrid, félig (kissé pocakos) gyermek, félig darázs figurák. Ilyen figurák díszítették a Vespucci család különböző bútorait, a darázs a családi névből – vespa olaszul darazsat jelent – ered. Egyébként ez az első olyan olasz reneszánsz festmény, amelyen hibrid alakok jelentkeznek.

Mi történik a képen?

A festményt különböző szakértők eltérően értelmezik. Az világos, hogy Mars, a háborúzás istene – aki a mitológiai szerint is az egyik szeretője volt Vénusznak – meztelenül mélyen alszik, Vénusz pedig (már) felöltözve réved a semmibe, miközben a kis
szatírok játszadoznak Mars szerelésével (sisakjával, fegyverével). Többen hajlanak

az a magyarázat felé, hogy a kép szeretkezés utáni jelenetet ábrázol, a háború istene kielégült és mint ahogy az lenni szokás, a kettyintés után jóízűen elaludt. Vénuszt, a múzsáját a Mester még mindig röstellte meztelenségében lefesteni, a szituációra lehetséges magyarázat, hogy az istennő szeretkezés után visszaöltözött, hiszen a légyott a természet lágy ölén történt, esetleg illetéktelenek (vadászok, turisták) netalán megláthatnák. Vagy pedig úgy történt az aktus, hogy Vénusz le sem vetette lenge öltözékét, ami alatt, szemlátomást nem viselt alsóneműt. Arckifejezése, meglátásom szerint nem utal arra, hogy hű de jól esett az iménti hancúrozás. De lehet, hogy én nem látom jól.

Láng György említett könyvében nem a szerelemtől kifáradt Marsot látja, nem a szerelmi aktus utáni pillanatokat véli felfedezni a festményen, hanem egy sokkal kevésbé erotikus értelmezést ad neki: “Széles, tégla alakú kompozíció. A küzdelemtől kifáradt harcisten, a fekete fürtös Mars pompás, födetlen testével elnyúlik a bokrok tövén jobbra, és elalszik. Giuliano Medici. Vele szemben, balra ül, ugyancsak bokrok tövén, a vörös hajú Vénusz – Simonetta Vespucci -, de felöltözötten és hegyes állacskáját kissé előrefúrva, szomorkás reménytelenséggel tekint Marsra, akit  a harci fáradalomtól elnyomott az álom.”

A magyar polihisztor vitatkozik a híres humanistával, Botticelli műveinek egyik legnevesebb magyarázójával Marsilio Ficinoval is, aki szerint a festmény alapgondolata az, hogy “a szerelem jobb a háborúnál” vagy “a szerelem legyőzi a háborút”. Bár ezt több művészetkritikus is így látta Ficino óta, Láng György szerint ez a megközelítés: “igen erőltetett és mesterkélten felépített, bonyolult humanista filozófia”.

Botticelli valahogy úgy járhatott, mint újvidéki festő szomszédom, akinek minden rajzáról, női portréról a felesége arcképe köszönt vissza. Az olasz Mester sem tudott szabadulni Simonettától Vénusz alakjában. Egymás után megfestett két freskót: a képen látható címe Vénusz és a három grácia ajándékot ad egy fiatal nőnek.

A másik freskó címe Egy férfi és Vénusz ajándékot hoz a hét szabad művészetnek.  Hogy kikről mintázta a festő az alakokat és hogy milyen ajándékokat osztogattak, nem tudom. Bevallom azt sem, hogy mit jelent a következő megjelölés: freskó vászonra transzponálva. A reprodukciók alatt ugyanis ezt írja, és hogy a vásznak a párizsi Louvre-ban láthatóak.

A freskók után következett a remekmű, a Vénusz születése, amivel ezt az egész történetet elkezdtem és azt hittem, hogy elég lesz egy két oldal Botticelliről és haladok tovább más festők vénuszai felé, ahol szintén izgalmas történetek várják az olvasót.

Előtte azonban, ha már ennyit időztem Simonettával, íme egy kis összegezés:  

            A témazáró vizsgakérdés: melyik festményekről vágtuk ki Simonettát?

            Igen.                                                 

            Van egy kakukktojás.

           

 
Balról a negyedik.

Illetve ez itt jobbról (egy kicsit sápadtabb változatban).

            De ő is Simonetta Vespucci, mint ahogy

a kép alján a feliraton olvasható. Egészen 1879-ig ezt a festményt is Botticellinek tulajdonították. Pedig így első látásra világos, hogy nem sokban hasonlít a többihez és, hogy más a stílus is. Végül a nyomozás során az egyik gyanúsított bevallotta, hogy ő volt az elkövető, ő volt az, aki szemérmetlenül felfedte Botticelli mester múzsájának kebleit… Komolyra fordítva a szót: a festő Pierro di Cosimo, szintén firenzei, aki 1461-ben vagy egy évvel később született, elhunyt ugyanott 1522-ben. A festmény teljes címe olaszul: Ritratto di Simonetta Vespucci come Cleopatra.  Simonetta Kleopátraként, ugyanis a nyakában mászik egy kígyó, aki saját farkába harap. Az újplatonisták szimbóluma szerint ugyanis, ahhoz, hogy egy emberi lény ilyen szépséget, tökéletességet elérjen, először meg kell halnia! Nem szeretnék Cosimo mesterrel sem vitatkozni, de nekem egy kicsit természetellenes ahogy a nő tudomást sem vesz a nyakában, ha jól látom, nyakláncán mászó kígyóról. Annyira néz valakire, talán éppen… És már vetkőzőfélben van, miközben a távolban sötét felhők tornyosulnak.

            Feltételezem, hogy Botticelli által ábrázolt Simonetták az élethűbbek, hiszen a Mester megismerte őt, bele is szeretett…Cosimo viszont mindössze 14-15 éves lehetett amikor a nő elhunyt. De Firenzében megmaradt a Legszebb Nő legendájaként, a szépség ideáljaként és Cosimo lelki szemei előtt ilyennek látta. 

            És, hogy stílszerűen zárjam be a kőrt, ezt a történetet Simonettáról és Botticelliről: amikor 1510 május 17-én, 66 éves korában a Mester agglegényként meghalt kívánságát teljesítve az Ognisanti templomban, Simonetta lábánál temették el. Aki Firenzében jár, keresse fel őket!

A következő részben átlovagolunk Firenzéből Velencébe. Beleízlelünk a cinquecento hangulatába a lagunák városában, ahol találkozunk Tizianoval és Vénuszaival, megismerjük múzsáit, bemutatunk egy nem régiben megtalált Leonardo da Vinci rajzot és szó lesz az olasz-flamand kölcsönhatásról a festészetben.