Emelés

Törzshelyemen, a Pethő Ferenc téren lévő – nem éppen hangzatos nevű – Köles étteremben ebédelek. A Marcinál. A legrégibb törzsvendég vagyok itt, törzsvendégnek kijáró valamennyi prioritással, hiszen a megnyitás óta, 1999 novemberétől látogatom. Amikor még Marci édesapja, az egykori magyar válogatott asztaliteniszező Kovács Ferenc vezette a restit és akivel jókat beszélgettem a régi időkről. És jókat kajáltam, mert Feri bácsi a súlyosan magyaros ételeket preferálta, a vékonydongájú Marci fia viszont gyakran a menübe pakol olyan modern furcsaságokat is, amivel egy éhes ember nem telik be.   Marci vezetése óta például sohasem készítettek birka pörköltet. Édesapjának csak egyszer említettem, hogy ez az eledel a kedvencem és rögtön beiktatta a heti menübe. Az volt az egyetlen alkalom, amikor két adagot rendeltem.

            Sok minden érdekes történt az elmúlt 14 év alatt ebben az étteremben, de ennek a szösszenetnek nem ez a témája. Csak a körítése.

            Fogyasztom tehát hétköznapi ebédemet a törzshelyemen. Ha netalán vasárnap lenne – vasárnap egyébként nem járok étterembe, a vasárnapi ebéd az családi ebéd otthon – elvárhatnám, hogy „jó ebédhez szól a nóta…”. Lehet, hogy nagyobb étvággyal falatoznék, de az is lehet, hogy zavarna, ha a cigány húzná mellettem, hogy „…árok mellett ugorni kell…” Zavarna, mert jól tudom, hogy a budapesti cigány nem féktelen jókedvében, se nem kedveskedő szándékból nyomul oda az éppen ebédelő vagy vacsorázó vendéghez, hanem borravaló reményében. Mert az étterem tulajdonosától fizetést nem kapnak, annyi a keresetük, amennyit összemuzsikálnak. Nekem pedig kellemetlen, hogy pénzt adjak a kollégának (írtam már valahol, hogy zenész is voltam, vagyok…?). Egyrészt nem tudom, hogy mennyit adjak, amivel nem sértem meg produkciót, művészetüket, és mennyi az, ami számomra bekalkulálható és nekik is korrekt...De ez is egy más téma, amivel kapcsolatban szintén eszembe jut számos történet. Viszont ennek a szösszenetnek nem témája. Csak körítése.

            Fogyasztom tehát békésen hétköznapi ebédemet a törzshelyemen és zene helyett a szemközt felfüggesztett tévét nézem. Máshová nagyon nem kóborolhat tekintetem: vagy a tányér vagy a tévé. Többször megtörtént, hogy esténként ide jöttem BL-meccset nézni, olyan meccseket, amiket az az átkozott, nyerészkedő, román tulajdonos által benyomuló Digi TV közvetít, amire fizetni kellene, de elvből nem vezettettem be, annak reményében, hogy majd csak tönkremegy és eliszkol vissza Romániába a román NB I-es meccseivel egyetemben. A tévén napközben és ebédidőben általában, előétel helyett főzőműsoros csatornák látványával pedzik fel az ebédre várók étvágyát. Most azonban, valamelyik sportcsatornánál rekedt meg a távirányító gombját nyomogató szakács, akit rendelés miatt a konyhába szólítottak.

Rendkívül izgalmas, úgy igazán ebéd mellé illő a verseny amit a tévé közvetít: női súlyemelés!

  

          Egymást váltják a „nem igazán” nőies versenyzők. A képernyőn kiírják a nevüket és azt, mely ország versenyzői: Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország, Bulgária, Moldova… Bizonyára kiemelt sportág volt ez a KGST-országokban. Kifigyelték, hogy a TSZ-ekben mely hölgyek jártak az élen a búzás zsákok pakolásában és átirányították őket a súlyemelésbe. Lesem, hogy feltűnik-e olyan hölgy, aki erősíti a szabályt? Mármint: kivétel. Igen. Akadt egy tenyeres-talpas svéd versenyzőnő, akire nem tudom milyen civil tevékenysége során figyeltek fel a súlyemelő játékos-kibicek. Közben észreveszem, hogy nem akármilyen versenynek szurkolhatok két kanál leves között: bizony Európa Bajnokságra megy a játék. Elvben lehetnének holland hölgyek is, Groningenben láttam, hogy nem ritkaság közöttük az átlagosnál erősebb fizikumúak, vagy németek, finnek. Spanyol, olasz, portugál, görög hölgyekre eleve nem számítottam, mert a medditerrán kajától, azokon a vidékeken általában véznák maradnak a szebbik nem képviselői.

            És a helyszín? Lisszabon? Glasgow? Nantes? Palermo? Luxembourg?

            Ekkor feltűnt a súlyokat emelgető hölgyek mögött a vörös alapon fekete színű kétfejű sas: Albánia. Tirana. Íme, igyekezik ez a, sokáig elszigetelt és lesajnált ország is bekapcsolódni az európai sport vérkeringésébe. Noha még egy szkipetár versenyzőnőt sem láttam a porondon, amiből könnyelműen, a sportágat nem ismerve arra következtetek, hogy az albán női súlyemelés sem emelte fel magát az európai élvonalba. De hát nem lehet az EB mindig Moszkvában, Kijevben, Szófiában és (mi is Fehéroroszország fővárosa? Nem Taskent, nem is Tbiliszi…).

            A főételnél tartok, egy aránylag még nőiesnek minősíthető (de azért még nem Playboy-címlapra kívánható) oroszlány a harmadik próbálkozás után kiesett. Nem sikerült neki felemelni nem tudom hány kilogrammot. Ebből a távolságból nem látom, az hogy két-két kék vaskorong van kétoldalt nekem nem elegendő információ. Az edző vígasztalólag megpaskolja az izmos vállát (a fenekét úgy tűnik nem meri, nehogy kapjon visszakézből egy átszállót). A közeli képen látszik, hogy körmei – s ez villantja meg nőiességét – pirosra lakkozta, így kellemes harmóniát teremtve a hasonló színű tornacipőjével.  Egy műkorcsolyázónőnél, vagy tornászlánynál ilyen esetben már eltörik a mécses. Ludmila sztoikusan túlteszi magát, nem törik össze, nem zuhan magába. Ennyit bírt és kész. Kiesik a svéd tenyeres-talpas is, az ukrán Okszána is. A legeredményesebbnek (ebből a távolságból) egy bolgár versenyzőnő tűnik, akinek mellei helyett a bicepszei fejlődtek terebélyesre.

            Befejeztem az ebédet, fizetek, távozom. Pedig maradhattam volna, hogy megnézzem, amikor a verseny befejeztével a takarítónő összeszedi és a két kezében, a hóna alatt kihordja a porondon maradt súlyokat…