Penkala

Feleséget és töltőtollat nem illik kölcsönkérni. Az emberek nagy többsége tisztában van a feleségre vonatkozó illendőséggel és többnyire tiszteli is, de hogy a töltőtoll is ide tartozik, csak azok tudják, akik már tapasztalták az ehhez a külön kaszthoz, a töltőtoll imádókhoz tartozók reagálását. Ami hasonló szintű és intenzitású értetlenséggel párosuló felháborodás mintha a feleségre irányulna a kérés.

           Mint sok minden az ember jellemében, vonzódásom a töltőtollhoz a gyermekkoromból ered. Megboldogult édesapám mint tanárember zakója felső zsebében hordta zöld csíkos Pelikan gyártmányú töltőtollát és megmaradt bennem annak a rituálnak az emléke, ahogy használta: akkurátusan lecsavarta a kupakot, a tolltest végére illesztette és széles mozdulatokkal elkezdte róni a sorokat.

            Mennyire más a hatás, ha egy tanárember azzal kezdi az órát, hogy töltőtollal bejegyzi a naplóba a tananyagot, mint ha elkezd zsebeiben matatni, majd sikertelen keresés esetén valamelyik diáktól kér egy műanyag „örökírónak” nevezett golyóstollat. Amelyik nem is biztos, hogy ír, vagy írás közben kifogy…

            A jó töltőtoll nem hagyja cserben gazdáját. Soha sem fogy ki írás közben, mert a gondos tulajdonos látja, mint az autóban az üzemanyag szintet és időben tölt. Bevallom, egy szituációban alulmarad a golyóstollaktól. Egy több mint tízórás repülőút alkalmával azzal gondoltam agyonütni az időt, hogy jegyzetelek naplómba. A tollam azonban csődöt mondott, ami korábban soha sem történt meg. Később kiderült, hogy ez egy ismert jelenség és a golyóstoll feltalálása sokban segített a pilótákon, az amerikai, brit és egyéb légierő biztos megrendelői voltak Bíró László József Argentínában működő gyárának. Mellesleg a spanyol nyelvben biromenak nevezik a golyóstollat a francia bic is a magyar származású feltaláló nevéből ered, a Biro crayon (Biró ceruza) rövidítése.

            Nagyon sokáig egyik kedvenc elfoglaltságom volt, különösen ha külföldi nagyvárosba utaztam, hogy jól felszerelt, elegáns írószer boltban szemügyre vegyem a penkalákat. (A vajdasági magyarok előtt nem ismeretlen ez a délszláv nyelvekben használatos kifejezés a töltőtollra,  ami az írószer egyik feltalálójaként jegyzett, lényegében tökéletesítőjének a nevéből ered. A Lipótszentmiklóson született horvát nemzetiségű Eduard Slavoljub Penkala ugyanis 1907-ben szabadalmaztatta a töltőtollat, majd Zágrábban megkezdte a gyártását is. Penkala neve, hasonlóan mint a golyóstoll feltalálójának, Bírónak a neve rajta maradt a terméken. Penkala találmányát később  Kovács Tódor  a német Pelikan cég részére tovább fejlesztette  és a német cég 1929-től már tökéletes terméket gyártott.) Időről megfeledkezve tudtam csodálni a tollakat, nézegettem a kecses, irídium vagy 18 karátos aranyhegyű tollakat, ha megengedték olykor kezembe vettem, „ízlelgettem” olyan példányokat is, amiről tudtam, hogy az életemben nem lesz annyi pénzem (töltőtollra), hogy megvegyem.

           Egyik nagy vágyam volt és maradt is a töltőtollak Rolls-Royce-a, a Mont Blanc. A kupak tetején a hegy csúcsán örökös havat szimbolizáló fehér csillaggal, mint amilyen a nemes lovak homlokán látható. Egyszer találkoztam egy emberrel akinek volt Mont Blanc töltőtolla. Nem mutatta meg, csak az én Pelikánomat látván közölte, hogy neki Mont Blanc-ja van. Otthon tartja valamelyik fiókban. Nem használja. Nem használja, mert balkezes. Nem kétbalkezes ügyetlen, akinek kezéből kiesik az írószerszám, hanem egyszerűen balkezes. Balkezesek pedig nem tudnak (vagy csak körülményesen) töltőtollal írni, mert tenyerük balról jobbra haladva követi a tollat és a leírt tintabetűket frissében össze is maszatolja. Mindez nem vonatkozik az arab balkezesekre, akik jobbról balra haladnak a betűvetés barázdájában.

            Az utóbbi időben igyekszem magam meggyőzni, hogy a Mont Blanc iránti vágyam nem racionális. Hiszen a Pelikánomat is alig használom. Ezt az írást sem a töltőtollból szopom ki, hanem a tasztatúrába írom közvetlenül. A forrásjegyzeteket természetesen tollal írom, de a végső produktum… Régebben többet írtam kézzel. Hasonlóan mint Márai Sándor, aki gyönyörű mondatait „az íróember fegyverével”, töltőtollal fogalmazta meg, később gépelte át, még egyszer átfésülve kéziratát. „Amit tollal írsz, azt a szíveddel és a jellemeddel írod. Amit géppel, azt csak szándékoddal” – vallotta a kassai író. Elgondolkodtam ezen a gondolaton. Tény, hogy a kézzel írott írások többet tartalmaznak, mint a leírtak jelentése: árulkodik a kézírás, figyelmeztetnek a javítások, jellemre és lelki állapotra utalnak a betűk, a sorok megformázása… Mivel mind kevesebbet írunk kézzel, mind kevesebb gondolat szól szívünkből és jellemünkből?

            Mind kevesebbet írunk kézzel, töltőtoll használóval csak elvétve találkozunk. Régebbi felvételek tanúskodnak arról, hogy különböző államközi szerződéseket, megállapodásokat a korábbi korok politikusai többnyire elegáns töltőtollal (a legtöbb esetben Mont Blanc-al) írták alá. Az utóbbi időkben már nem figyelnek oda erre a jelentéktelennek tűnő részletre. Magam is tanúja voltam olyan államközi egyezmény aláírásának ahol holmi igénytelen „örökírót” adtak az aláírók egymás kezébe (ha nem is a legócskább, ujjak között kicsúszó eldobható vackot). Ezért is figyeltem fel a minap arra a bejátszásra a Híradóban, amelyen Erdős Péter nyilatkozott (a menekült kérdésről) és a bíboros a kezében egy Mont Blanc tollat forgatott!

            Mind kevesebbet írunk kézzel. Bizonyára mindenki hallott arról az amerikai kezdeményezésről, hogy a gyermekeket az iskolában ne is macerálják írás tanítással. Állítólag felesleges. Hiszen a jövőben csak tasztatúrát fog használni az emberiség. Ha pedig alá kell írni valamit, majd rávetítünk egy erre a célra kitalált szerkentyűvel valami egyedi és megkülönböztethető jelzést (óvodás jelet?) vagy odabiggyeszt a jövő embere egy X jelet. A grafológus szakma pedig számos más szakmával együtt (többek között az írószer gyártókkal) eltűnik. Már egyetlen gondolat sem fog szólni a szívünkből és a jellemünkből.

            

Emberek a Vénuszon 12 + 1

Minden festő a saját ízlésvilága szerint formázta meg a szerelem istennőjét. Mint ahogy erről be is bizonyosodhattunk, a művészek közönséges földi halandókból kreáltak halhatatlan istennőket. Botticelli az eszményi Simonettából, Tiziano megrendelésre Isabella d'Este úrnőt emelte ezekbe a magasságokba, Velázquez titkos szerelmének állított emléket, Veronese, Tintoretto a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott: a feleségéhez. Cranach soványnak festette, Rubens molettnak, Gaughin színesbőrűnek ...

A tizenkét részes sorozatomban a legismertebb vénuszokkal foglalkoztam, a témát közelről sem merítettem ki. A szerelem istennője örök kihívás volt és maradt a festők számára. A végére, a ráadásra (miután visszatapsoltak a kedves olvasók) néhány kevésbé ismert alkotást hagytam, amelyeket  eltérő okokból erre érdekesnek találtam.

Annyi külföldi pőre istennő után íme egy (az első?) magyar Vénusz:

Donát János (1744.12.21. - 1830.05.11) klasszicista festő míg Bécsben élt többnyire portrékat festett, nem is akárkiket: többek között Mária Teréziát (nem a szerelem istennőjeként) és kedves férjét II. József portréját (szintén nem Adoniszként). Kazinczy Ferenc rábeszélésére 1810-ben tért vissza Pest-Budára és az elsők között született  meg ez a rusztikusan magyarosch alkotás. Piroska kivitte párnáját és kifeküdt a lugasba a rózsafák elé és semmitmondó arckifejezéssel (se nem szégyenlős, nem is kihívó vagy csábító, egyszerűen pózol a festőnek) néz a semmibe. Hogy mégsem Piroskát, hanem Vénuszt látjuk, az alkotó azzal érzékeli, hogy hasonlóan mint a nagy elődök festményein ott látható  a karkötő a jobb kézen. A szőlőtőke mögött egy okkerszínű függönyszerű drapéria van felgyűrve, talán azért, hogy ha a környék jobbágyai erre tévednek, legyen mi mögé bújni. Akár hogy is szemlélem a festményt, valahogy nem természetesek az arányok (a jobb oldali fa ugyanúgy a premier plánban van mint az alak, ennek ellenére a fa törzse fele akkora mint a lány combja). Úgy tűnik, mintha egy idealizált tájképre festette volna rá a mester utólag az aktot.   Természetesen, ez csak az én szerény meglátásom, lehet, hogy eredetiben másként hat az aránylag kis méretű (49x62) kompozíció. A Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg.

Idegenül hat a környezetében Louis Devedeux (1820 - 1874) francia festő Vénusza is.

A Clermond-Ferrand-i művész alkotásában semmi sem asszociál a szerelem istennőjére, Hasonlóan rusztikusnak érzem mint Donát alkotását, Pirospozsgás, szégyenlősen mosolygós francia parasztlány mögé a művész tajtékzó, élethűnek nehezen mondható hullámot festett (Clermont-Ferrand messze van a tengertől) a kompoziciót úgy kellene értelmezni, hogy ezek a hullámok dobták a partra Vénuszt, de ilyen hangulatot nem érzek.

A giccses kategóriába sorolnám még a többször is emlegetett William Bouguereau (1825 - 1905) grandiózus (300 x 217) méretű alkotását, amelyet az akadémiai irányzat egyik fő képviselője az 1879 - es Párizsi Szalonon mutatott be.

   A Francia Művészeti Akadémia tagja, a Párizsi Szépművészeti Főiskola tanára egy emlékezetes

festményen kívánta bemutatni az általa és korosztálya által képviselt irányzat jellegzetességét. Az ilyen alkotásokra szokták mondani, hogy a kevesebb több lett volna. A kagylóból kipattant Vénusz felett szinte rajzanak a cupidók, a születésnél bábáskodott három kentaur és három nimfa... Bouguereau különösen büszke volt arra, hogy őt tartották a női akt mesterének, vallotta, hogy a női test S alakban érzékelteti legjobban minden báját, ezért Vénuszát is így festette meg.
Ismert a modell neve is: egy bizonyos Marie Georgine, Ligne hercegnője vállalta fel a Vénusz szerepét. Érdekes megemlíteni, hogy a hosszú hajú kisasszony szinte ugyanebben a pózban látható egy másik Bouguereau festményen, mint nimfa. A hercegnőt, aki később La Rochefoucauld leszármazottjához ment férjhez és a Madame de la Rochefoucauld nevet használta 1861-ben ismerte meg Bouguereau. Készített róla több rajzot, portrét, a festmények megfestéséhez pedig felhasználta Antoine Samuel Adam Salomon által készített fotókat is! Adam Salomon a kor legismertebb fotográfusa volt, ő nyitotta meg Párizsban az első foto-stúdiót. Műtermi fotóit, ahol megkülönböztetett figyelmet szentelt a fény és az árnyék fontosságának sajátos kuriózumként csodálták a festők, szobrászok és a közönség, Salomont a fotográfia díjazott művészeként tartották számon.  

Bouguereau alkotása a Szalonon kapott hideget és meleget is. Különösen a "L'art moderne" című folyóirat kritikusa, a korábban már említett Haysmans tollából spriccelt a vitriol. Az élettelen, giccses festmény kiállítását egyenesen szégyennek nevezte,  és még nagyobb szégyennek, hogy ilyen ízlésű alkotó tanítja a francia festőnövendékeket. Az impresszionizmus és az ezt követő izmusok eltörölték a francia akadémista stílust, Bouguereau-t elrettentő példaként emlegették. Később azért visszahozták a tankönyvekbe, hiszen egy korszak jeles képviselője volt. A Vénusz születése című festménye pedig a Musée d'Orsay-ban kapott helyet.

A fenti Bouguereau festményt túlzsúfoltnak találtam. Fritz Zuber-Bühler (1822-1896) svájci születésű festő viszont kevesellette a szereplőket és tullicitálta mesterét:

A fürtökben röpködő vörös göndörhajú cupidók látványa már-már ijesztő. A svájci romantikus festő Vénusz születését a kentaurok és a nimfák orgiába hajló ünnepléseként ábrázolta. A festmény a varsói Porczynski galériában látható.

Vénusz születésének Bouguereau-féle szirupos ábrázolása megihlette Mikhail Satarov kortárs orosz festőt is:

 Satarov Vénusza és a nimfa mintha képregényből léptek volna át a vászonra.

A képregény világára asszociál George Spencer Watson (1864 - 1934) angol festő Vénusz születése című alkotása is.

Watson x-lábú soványka Vénusza mintha szörfözne a kamaszkorú nyegle Cupido társaságában, A modern kinézésű nimfák delfineket lovagolnak és a kép közepén, a tengerben ott van személyesen a Tenger Istene, Poszeidon. Ha az ősz szakállú tényleg Poszeidon, akkor érdekes levezetni a rokoni szálakat: az éppen megszületett Vénusz, azaz Aphrodité Poszeidon nagynénje, mivel Poszeidon apja Kronosz, aki levágta Orenosz (Poszeidon nagyapja) heréit, ebből fogant meg a Szerelem istennője.

Tipikusan XX. századi Vénusz Raphael Delorme (1885 - 1962) alkotása:

Delormé az Art décor bordeaux-i iskolájának jeles képviselője, a stílust a szimbolizmus és az irónia jellemzi. Ez az egyetlen Vénusz festmény, ahol fehér lovak kíséretében, fut a partra az újszülött istennő, kutya helyett halat vonszolva pórázon.

A Vénusz születése festmények elmaradhatatlan része a kagyló, hiszen ott fejlődött ki és onnan mászott ki az istennő. A kagyló ábrázolásában is a festők szabadra engedték fantáziájukat. Henry Courtney Selous (1803-1890) az angol viktoriánus kor festészetének jeles képviselője két teljesen eltérő változatban vitte vászonra az eseményt és ő volt az első, aki racionálisan gondolkodva akkora kagylót festett, amelyikbe az istennő bele is fért.

A fenti képen a festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor  Vénusz mint egy kétszárnyú ajtót két kezével kinyitja a kagylót. A Szerelem Istennője hasonlóan mint Botticellinél hosszú vörös hajú és egy hajtincs finoman elfedi nemiségét. A másik festményen Selous a kagylót kényelmes kanapé-szerűségre festette, az aranyhajú istennő hever mint Tiziano festményén, a kanapé-kagylón korall ágak nőttek, ami arra utal, hogy a kagyló huzamosabb időt volt a tenger mélyén, ahonnan kilenc hónap után a jó szeleknek köszönhetően a sekélyre keveredett.

A barcelonai születésű kortárs Miriam Escofet (1967 -  ) pedig megrakta a vásznát különböző alakú, színű kagylókkal, találja ki a Szemlélő, hogy melyikban született. Valószínüleg abban a fehérben amelyben guggol.

Nelson Braga kortárs brazil festő csak egy jelzésértékű kagylót festett Vénuszára. "Oda".

A szépség relatív, felmerül a kérdés, hogy a szerelem istennője csak tinikorú gyönyörűséges és tökéletes teremtény lehet? Carel Willink (1900-1983) holland festő feleségében találta meg Vénuszt és meg is örökítette:

Egy korábbi fejezetben ígéretet tettem, hogy munkámat a legcudarabb Vénusz festménnyel fejezem be.

Zygmunt Waliszewsky (1897-1936).
Ő is megfestette a saját Vénuszát,
A festményen összefoglalta az egész témát: Vénusz fekszik (Giorgione, Tiziano, Goya...) hátulról látjuk (Velázquez), tükör előtt (Tiziano, Tintoretto, Rubens, Velázquez...), mellette egy fekete macska (Manet, Cézanne Olympia) bennszülött szolga (Manet, Cézanne) aki talán egzotikus gyümölcsöt tálal fel (Gaughin).

És én is meg fogom festeni előbb-utóbb. 

Nyárbúcsúztató kerti party

A legújabb földosztásban az utolsó pillanatban hoppon maradt B. ismerősöm (nem a Béla, egy másik B.) meghívott egy nyárbúcsúztató, idényzáró kerti partyra.

            Szokatlan, meglepő, sőt, meghökkentő eseményekre készített fel már előre. Elővigyázatos érdeklődésemre megnyugtatott, hogy a dátum egybeesése az őzike tekintetű Diana hercegnő halálával (ugyanúgy mint Julius Cézár születésnapjával) teljesen véletlenszerű.  

A helyszínen minden szokványosnak tűnt, kivéve azt a 4.20 méter átmérőjű bográcsot az udvar közepén, amely, mint egy óriási teleszkóp az Orion csillagjegy legfényesebb csillaga felé irányult.

            A hangulatot az elején olyan visszafogottnak éreztem, mint általában, amikor egymást nem ismerő emberek találkoznak fogorvosi váróteremben, buszállomáson, az adóhivatalban, színházi előadás szünetében, temetésen, táncversenyen, crickett mérkőzésen, lakodalomban vagy egyebütt. A visszafogottságot később feloldotta az a harmonikás, aki egy narancssárga színű bogyókat termő cserje (a jelenlevők közül senki sem ismerte a növény nevét, még a házigazda sem, aki kérdésre válaszolva nevetve annyit mondott, hogy „ismerem az akácfát meg a barackfát és passz!”) előtt ült egy zongoraszéken és fülbemászó melódiákat csalogatott ki a hangszeréből. Később csatlakozott hozzá egy trombitás is, de becsületes törekvése ellenére érződött, hogy nem uralta hangszerét az elvárt szinten (olykor kicsúszott, szellentés-szerűen egy-két hamiskás hang a rézfúvós hangszer tölcsérén). Ennek ellenére néhányan táncolni kezdtek a frissen nyírt, egy kicsit hepe-hupás pázsiton. Az egyik molett hölgy, akinek a cipő sarka többször is belefúródott a pázsitba, s emiatt nehezebben tudta szabályosan lejteni a tánclépéseket, mezítlábra vetkőzött.

Ahogy ereszkedett le az éj leple B. és barátai fáklyákkal meggyújtották a bogrács alatt bekészített fát. A parázs pattogott, repült a szikra, a látvány már-már egy rózsadombi tűzijátékra emlékeztetett. A máglya felett a bográcsban elkezdett rotyogni a temérdek mennyiségű halászlé.

A gasztronómiai igényesség megkívánja, hogy elmondjam: az alaplé nem készült külön, tehát nem passzíroztak, hiszen ahhoz az étolajgyárból kellett volna sajtológépet kölcsönözni.  Mindent egyszerre dobáltak előzőleg a bográcsba: 128 fej vöröshagymát vágatlanul, 64 darab zöld paprikát, 7 kg paradicsomot, 6 harcsát, 8 süllőt, 14 pontyot, 3 csukát (ebből a halból elkelt volna még néhány, de a halas boltban nem volt több – tudtuk meg a háziaktól) és egyéb, nem egészen pontosan azonosítható apró halat, majd amikor megindult a forrás 20 kilogramm nemes kalocsai törött paprikával (4/5 : 2/5 arányban édes és csípős) és fél zsák sóval („a télről maradt meg, ezt szórtuk a járdára!”- tréfálkozott a házigazda) színezték-sűrítették-ízesítették. A lé finom illata hamarosan elterjedt nem csak az udvaron, három saroknyi körzetben is felcsigázta a szomszédság étvágyát. A szomszédok örültek, mert a halászlé illata semlegesítette a dorogi szemétégetőből áradó kellemetlen szagot.

            21.42 órakor (pontosan tudom, mert éppen az új karórám multifunkcionális jellegét szemléltettem az egyik alkalmi ismerősnek) megjelent a házigazda, karjában a csinos, mosolygós, bikinire vetkőzött feleségével. B. barátai egy létrát támasztottak a bogrács mögötti akácfához. A házigazda, karjában kedves feleségével, felmászott a létrán. A zenekar – időközben a duett kibővült egy dobossal – tusst játszott.

            És a házigazda a fortyogó halászlébe dobta bikinis feleségét!

            - Nem szálkás! – vetette oda morbid humorával az elképedt vendégseregnek, majd mintha mi sem történt volna lemászott a létráról, megigazította nyakkendőjét és a zenekartól megrendelte a „Jártál-e már Bácstopolyán…” kezdetű dalt.

            Ez a mozzanat a vendégek többségében megrökönyödést váltott ki, kivéve B.T.  újságíróban, aki szakmai elferdülése és a fél liter elfogyasztott, immár legálisan, engedéllyel kifőzött házi-kisüsti hatásának következtében címet is adott az eseménynek: Sellő halászlé!

            A mezítláb táncoló hölgy, mint aki csalánra lépett felszisszent, a trombitást annyira megviselte a látvány, hogy immár egyáltalán nem tudott hangot elővarázsolni hangszeréből, egy szőke, mély dekoltázsú hölgynek az ámulattól leesett az álla és úgy maradt, a frakkba öltözött úr pedig sírógörcsöt kapott.

Nekem is elment a kedvem az egésztől és rövidesen közöltem B. ismerősömmel, hogy ne is marasztaljon, nem tudok tovább maradni és nem kívánom megkóstolni a halászlét sem. Elhessegettem magamtól a brácsással kvartettre duzzadt zenekart is, akik – mint ahogy a lakodalmakban szokás – némi honorárium fejében a kapuig kívántak mulatónótával kísérni. Nem éreztem a pillanatot mulatózásra alkalmasnak.

            Másnap egy belvárosi cukrászdában találkoztam B. feleségével. Kávézott egy barátnőjével és bájosan mosolygott. Nem akartam hinni a szememnek, egyáltalán nem látszott megviseltnek, nem érződött rajta a halászlé hagymaillata, halszálkát sem láttam a hajában. Ő is észrevette elképedt csodálkozásomat, és huncut, hamiskás Shania Twain-mosoly kíséretében legyintett:

            - Ön nem tudta? A férjem EU-s támogatással átképzésen vett részt, elvégzett egy illuzionista tanfolyamot. Ez volt a vizsga mutatványa!

Aggódik az elit?

A fürdőszobáit iPadokkal csempéztette ki, havonta cseréli közúti-, légi- és vízi járműveit, többször körülutazta a Földet, de Bora-Borán ugyanúgy unatkozik mint a francia Riviérán. A személyzete eredeti Picasso-rajzokba csomagolja szendvicsét ha horgászni megy és csak azért nem szerezte még meg a Marson előbb-utóbb parcellázásra kerülő telkek elővásárlási előjogát, mert a NASA még nem tud árat mondani.

Mit kívánhat még az, akit a társadalmi-gazdasági konstelláció a jólétnek ilyen magasságaiba emelt?

Egészséget, boldogságot, szeretetet – válaszolnám én, ha tőlem kérdeznék.

Válaszom ékes bizonyítéka, hogy agytekervényeim a gazdagokétól merőben eltérő szoftverrel működnek. Ezért nem is sikerült mindeddig meggazdagodnom. Akinek pedig 60 éves koráig ez nem sikerül, a mondás szerint nem is fog. Még bizakodom, mint az elmúlt 59 év során is tettem…

Bizonyos kimutatások szerint a legfelső gazdasági elithez tartozók elsősorban továbbra is befolyásra, hatalomra és biztonságra vágynak. Itt találkoznak a kölcsönös érdekek a politikusokéval. A politikusnak pénzre, nagyon sok pénzre van szüksége s ennek fejében tudnak biztosítani befolyást, hatalmat és szavatolni vagyonuk, üzelmeik biztonságát. Mint ahogy a Politikusaink című írásomban már bővebben kifejtettem a világnak talán soha sem volt ennyi tisztességtelen, erkölcstelen, mohó, korrupt, romlott politikusa, mint akiket az utóbbi évtizedekben feldobott a történelem bugyra. Ők szolgálják ki az elit érdekeit.

Egy tévéműsorból tudtam meg, hogy 1989-90-ben csaták nélküli világháború zajlott le, mely során a pénzközpontú kapitalizmus végleges vereséget mért az emberközpontú szocializmus felett.  A volt szocialista országok polgárai a szabadságuk eljövetelét ünnepelték, a Nyugat azonban legyőzötteknek tekintette őket. A kapitalizmus úgy értelmezte, hogy szabad a préda, azt tehet amit csak akar a szocializmust a padlóra kell küldeni. Ennek érdekében az új hatalmakat kötelezte arra, hogy nem csak a kommunista, szocialista, hanem egyáltalán a baloldali értékeket is teljesen kiírtsa, nehogy még egyszer valakinek eszébe jusson a kapitalista rendszer gátlástalan terjedését zavaró szocializmust építeni.

Így jutott el a világ, főleg a zavartalan kizsákmányolás során a mai helyzethez, ahol egy szűk elit uralkodik a kilóra megvásárolt politikusok segítségével. Ahol eltűnt a középosztály és mind nagyobb a szakadék a világ javait birtokló 0,5 százaléknyi elszigetelődő dúsgazdag és a mind súlyosabb szegénységben tengődő, a Föld lakosságának 99,5 százalékát kitevő szerencsétlenek között. 

A növekvő egyenlőtlenség azonban  már kezdi foglalkoztatni az elitet is. Egy bizonyos Peter Georgescu amerikai milliárdos a New York Times hasábjain kifejtette aggodalmát. Nem az Iszlám Államtól tart, hanem a mindent elsöprő szociális zavargások veszélyétől! Írásában említi, hogy több barátja, az elithez tartozó milliárdosoknak is álmatlan éjszakákat okoz ez a lappangó veszély. Tudják, hogy a kapitalizmusnak ez a (legdurvább) változata ami az utóbbi években tarol eltüntette a középosztályt, egy modern kasztrendszert alakított ki, ahol túl sok az elégedetlen. Megoldást keresnek, elfogadnának olyan intézkedéseket, beleértve akár a magasabb adókat is, nem bánnák ha gazdagságuk fele rámenne, csak maradjon meg a másik fele, ami szintén elképzelhetetlenül sok. Véleményük szerint az amerikai kongresszusnak kellene hozni erre irányuló intézkedéseket, de a hozzáértők úgy értékelik, hogy ilyesmi nehezen fog sikerülni. Állítólag Obama elnöknek is voltak olyan tervei, hogy fellépjen a mind jobban mélyülő egyenlőtlenségek ellen, de a legmagasabb politikai intézményeken nem tudta átterelni.

Mert a gazdasági elit, a milliárdosok nagyobb többsége még nem aggódik.

Miért aggódna? Nem történik semmi aggodalomra adó ok. Na jó, Görögországban volt egy kis hőbörgés, de kiosztottak nekik néhány pofont (meg történt valami más is amiről a szélesebb nyilvánosság nem tud) azzal a céllal, hogy hasonló megoldásokon gondolkodóknak példát statuáljanak: túl gyengék vagytok, velünk nem birtok, takarodjatok!

Az interneten különböző kommentekben az emberek világszerte dünnyögnek, zsörtölődnek, kárognak, de az még messze van attól, hogy az elit elkezdjen aggódni. És amíg erre nincs ok, továbbra is szabad a préda.  

A negyed évszázada intenzíven folyó baloldal ellenes kampány sikeresnek bizonyult. A komcsizás rosszabb mint az istenkáromlás, a szocializmus gondolata nagyobb vétség mint a világot átszövő korrupció, Marxot, Lenint és a többi, a múlt század elején még haladó szelleműeknek nyilvánított egyéneket pedig a Sátán egyenes ágú leszármazottjaiként emlegetik. 

A kampány sikerének ékes bizonyítéka az alábbi személyes tapasztalat: a minap az egyik angyalföldi lerobbant kocsmában (szociográfiai érdeklődéssel olykor látogatok ilyen, egyedi hangulatú helyeket) a mellettem ülő asztaltársaság, egy, reggeltől-estéig gürcölő melós, egy közmunkás és egy hajléktalan kinézetű, a 70-es évekből ittragadt rocker (Led Zeppelin póló, hosszú zsíros, erősen ritkuló haj) akkora élvezettel komcsizott, hogy az IMF elnöke személyesen fizetett volna nekik még egy kőrt. 

Igaza van az elitnek: ilyen proletároktól nem kell aggódni!    

Vendégszeretet

“A vendég érkezését örömnek fogják fel, legyen az ismerős vagy ismeretlen, süteménnyel, teával, kávéval kínálják, de megkérdezik azt is, hogy evett-e. A vendég részéről illik mindent elfogadni és semmit sem visszautasítani, mert az sértésnek számít. Evés előtt távozni pedig a legnagyobb udvariatlanság, hiszen akkor azt feltételezzük a házigazdáról, hogy nem tud minket vendégül látni, ami szintén sértésnek számít. A távozó vendéget szokás megajándékozni…”

A fenti idézet Csíszár Anita: A társaskapcsolatok jellemzői a szíriai arab muzulmánoknál című tanulmányából. Az arab világot tanulmányozó szerző leírja azt is, hogy a Korán és a Hadiszok által előírt segítőkészség és vendégszeretet az iszlám világban legkifejezettebben Szíriában nyilvánul meg.

Mindez egy tegnapi találkozás kapcsán jutott eszembe. Budapesten, a Keleti pályaudvar nemrégiben felépült új aluljáróján haladtam át a Baross tér alatt. Az aluljáró egy jókora része leválasztott részében vesztegelnek sorsuk kedvező alakulásának reményében az annyiszor emlegetett illegális migránsok. Rendőrök ügyelnek arra, hogy a bennszülött lakossággal (velünk) ne keveredjenek. Leválasztották őket, feltehetőleg első sorban a fertőzés esetleges terjesztésének meggátolása érdekében. Mint néhány évszázaddal ezelőtt amikor pestis járvány tizedelte Európát.

Az egyik sarokban egy család tartózkodott kissé félrevonulva. A családfő, nálamnál fiatalabb, középkorú férfi, felesége és három kisgyerek. A gyerekek “elvoltak”, egy labdával játszadoztak. Öltözködésükről, tartásukról, viselkedésükről jobb módúaknak ítéltem meg őket. A családapa maga elé meredt tekintettel ült. Majd felnézett  és találkoztak tekinteteink. Egy pillanatra megálltam, gondoltam, szólok hozzá, bizonyára beszélt idegen nyelveket. De nem szóltam. Mit mondjak? Ő sem szólt, de tekintete annál többet mondott.  Elszégyelltem magam. Mások helyett is…

Eszembe jutott az az érzés, a felelősség a családom iránt, az akkor hároméves kislányom és ötéves kisfiam iránt, amit magam is éreztem, amikor a megszokott életet elhagyva teljesen új és ismeretlen környezetbe kerültünk. Pedig szinte minden adott volt, nem találtuk magunkat barátságtalan, fenyegetőző környezetben, nemzettársainkhoz érkeztünk.

 Ő is, ez a család is korábban feltehetőleg egy boldog életet élt, dolgos hétköznapokkal, meghitt ünnepekkel, amikor összejött a rokonság, mint nálunk Karácsonykor. Ramadan megszakításának ünnepén a gyermekeknek ajándékot vettek, mint mi a legszentebb ünnepünkön, barátaikkal, szomszédaikkal (az araboknál kifejezetten erősek ezek a kapcsolatok – tudtam meg a fenti tanulmányból) megosztották örömüket, mint mi is.

Mint azok is, akiknek foglalkozása a világ sorsának alakítása. A hosszútávú stratégiai érdekek megfogalmazása és ezek megvalósítása. Akik családi környezetükben boldogságra és békességre vágynak, akik otthon, Karácsonykor, Hálaadás napján egyszerű emberek, férjek, gyermekeikről gondoskodó családapák, barátok. Ugyanolyan egyszerű  emberek, mint a Föld bármely más részén élő ember, aki tiszteli családját, hagyományait, szokásait, vallását és békességre, boldogságra vágyik.

Lehet, hogy éppen egy Hálaadás másnapján, azok közül valakik, akiknek foglalkozása a világ sorsának alakítása, rádöbbentek, hogy Szíriában embertársaink, az ottani lakosság diktatúrában él. Elkészült a stratégiai terv és nosza rajta nekifogtak segíteni rajtuk! Hiszen majd csak akkor lesznek igazán boldogok ha megdöntik a diktátort és beköszönt a demokrácia az összes demokratikus intézményével (mint ahogy határtalanul boldoggá tették Irak, az Észak Afrika-i országok, Grúzia, Ukrajna lakosságát, előtte mindannyiunkat itt Közép- és Kelet Európában). Megosztották a lakosságot, viszályt szítottak. Azok között is, akik addig többé-kevésbé békés viszonyok között éltek egymás mellett. Amikor a helyzet teljesen elfajult  megérkeztek rendet tenni. Repülőgépekkel és bombákkal. Rögeszméjük, hogy a rombolás boldogságot eredményez.

“Az arabok vendégszeretetét a régi költemények a legszebb tulajdonságok között dicsőítik. A régi mondák szólnak egyes törzsek vendégszerető főnökeiről, akik éjjelente tüzet raktak sátruk közelében, hogy a sötétben tévelygő vándor messziről láthassa és nyugalommal betérhessen hozzájuk” – olvasom tovább Csíszár Anita tanulmányában. Ezeket a hivatlan vendégeket a hagyományoktól eltérően a szíriai lakosság már nem kínálta teával, süteménnyel. Nem is tehette, hiszen nem találkoztak velük, ők nem keveredtek a lakossággal, fentről szórják saját  “ajándékukat”.

Jeladó tüzeket sem kellett gyújtani a helyi lakosságnak, megtették ezt a lángoló épületek, amelyeket a világpolitika színterén sötétben tévelygők hagynak maguk után.

Emberek a Vénuszon (12.)

Cézanne és Gauguin vénuszai

Édouard Manet Olympiája egy új korszakot nyitott a festészetben. A kép vihart kevert, a (kis)polgárokat megbotránkoztatta, a XIX század második felében formálódó irányzat képviselőit, akiket később, Claude Monet ismert festménye nyomán impresszionistáknak neveztek el, egy teljesen új útra terelte, amely néhány évtized alatt alapjaiban megváltoztatta a festészetet. Hogy a botrányt keltő Olympiára „rá lehet tenni még egy lapáttal”, lehet még botrányosabbá tenni, ezt Cézanne, az „új izmusok atyja” bizonyította be Egy modern Olympia című festményével. 

Ha majd egyszer megírom a hányatott sorsú festőkről a tervezett sorozatomat, Paul Cézanne (Aix en Provence, 1839 január 19 – 1906 október 22) mindenképpen köztük lesz. Noha tehetős családban született – édesapja nyúltenyésztésből gazdagodott meg olyannyira, hogy szövetkezeti bankot alapított, amiből a környék nyúltenyészetét menedzselte – a család kitagadta, mert nem becsületes szakmát tanult, hanem a festészetre adta a fejét. Kitagadta szülővárosa is, mert „szörnyű képeivel és furcsa életmódjával, viselkedésével csak szégyent hozott a városra”. És nem igazán fogadták be legközelebbi festőtársai, az impresszionisták sem. Mert amit és ahogy ő festett, az már számukra is egy kicsit sok volt. A többnyire párizsi polgári közegből származó festőtársai „kinézték” maguk közül a vidékről érkező, torzonborz, gondozatlan, öntörvényű jövevényt. Egy alkalommal Manet igencsak meg is sértődött, mert az egyik törzshelyen, a Café Guerbois-ban, Cézanne „telt ház előtt” elutasította kézfogását. „Nem fogok kezet önnel Manet úr, mert már kilenc napja nem mostam meg mancsaimat…” – válaszát a jelenlévők pökhendiségnek ítélték, közben Cézanne, aki felnézett Manet-ra tényleg csak higiéniai okokból nem viszonozta a kézfogást,  nem kívánta bemocskolni a mindig ápolt, elegáns és nálánál idősebb Édouard jobbját. Később ezt el is mondta Monet-nak, hozzátette, hogy elismeri Manet-t, de tovább akar lépni azon az úton, amit az Olympia alkotója megnyitott.  

Cézanne életrajzi regénye rámutat, hogy mennyi nélkülözést, szenvedést, megalázást kellett megtűrnie, hogy már ő sem hitt saját képeinek értékében és ha valaki netalán valamelyik alkotását megdicsérte, kikérte magának, hogy ne gúnyolják. Amikor Van Gogh és Gauguin (akiről rövidesen szó lesz) felkeresték, mert az új stílus (ami a posztimpresszionizmus elnevezés alatt került be a történelembe) megteremtőjét  látták benne, elkergette őket, nem hitt őszinte rajongásuknak. Ha Van Goghnak nem is, neki megadatott, hogy megélje az elégtételt. Hogy a művészet történészek és a közönség is elismerje korszakalkotó jelentőségét a festészetben, ami a 1895 után következett be. Képei keresettek lettek, még szülővárosában is a szomszédok előkeresték a korábban a padlásra, vagy a pincébe hajigált ajándékba kapott festményeket, mert a párizsi gyűjtők és galeristák immár „aranyárban” fizettek értük. Közben elhunyt édesapja is, és megörökölte a bankot… A sikert, az elismerést valamennyivel több mint egy évtizedig élvezhette. 1906 október 22-én szülővárosa közelében, a természetben való festés közben egy viharban annyira átázott, hogy tüdőgyulladást kapott, majd elhunyt.

A témánál maradva ezúttal csak az Egy modern Olympia (Une moderne Olympia) című Cézanne festménnyel foglalkozom. A festő négy változatot készített, két festményt és két rajzot.

 A fenti kép a kevésbé ismert, első változat, amit Cézanne 1870-ben (egyes források szerint 1867-ben) festett. Mérete 50x49, magántulajdonban őrzi valaki.

 Ez pedig az ismert változat amit az Aix-i festő 1873-ban festett és az impresszionisták 1874-es kiállításán mutatták be. Mérete egy kicsit nagyobb mint a korábbi változaté, 58x45, de ez is jóval kisebb az ihletet adó Manet festménynél (130,5 x 190) a Musée d'Orsayban látható.

Cézanne alkotása már a méreténél fogva is első pillantásra komolytalan, szinte infantilis műnek tűnik. A festő átvette Manet festményének szereplőit és elemeit és egy más kompozícióba helyezve egy új tartalmat fogalmazott meg. A Manet képén címadó-főszereplő Olympia itt hátrább és magasabbra került, egy másmilyen testtartásban szinte lebeg a térben, mögötte ott látható a néger szolgálónő, igaz, az első változatban inkább szoborra hasonlít, mint élő személyre. Az első változatról lemaradt, de a másodikon a kép közepében kapott helyet a fekete macska pirosló nyelvével. Az asztalon az első változaton jelentkeznek az almák - az almás csendéletekhez később, a századforduló táján téret vissza Cézanne nagy sikerrel - a második változaton az asztal vörös színt kapott, a rajta lévő gyümölcsöknek nem szentelt akkora figyelmet és jobbról látható a jókora, lazán odakent virágcsokor is. 

Manet festményéhez képest az első, szembeötlő különbség az, hogy Cézanne a menetre váró kuncsaftot a premier plánba festette, noha a két változat eltérő, mind a kettőn felismerhető maga a művész. Míg Manet a kukkoló, voajőr szerepébe helyezte a szemlélőt, Cézanne beinvitálta a helyiségbe. És ami a legérdekesebb és egyben a lényeges előrelépés Manet-hoz képest: Cézanne festménye mozgásban van! Szinte érződik az a lendület amellyel a szolgálólány lerántja a leplet a pihenő prostiról, a macska alakjának konfúznak tűnő megrajzolása is mozgást rejt, mozog a vendég lába, de még az asztalon lévő gyümölcsök is mintha gurulnának. Manet festménye Cézanne alkotásaihoz képest maga a nyugalom.

Cézanne festménye a stílus és a kidolgozás miatt került a kritika kereszttűzébe.   Mint említettem, az ilyen szintű kidolgozatlanságot még festőtársai is kifogásolták, a későbbi -izmusok festőit viszont "felszabadította" a pepecseléstől. Gondoljunk csak a fauvisták, majd az expresszionisták  által festett személyekre, tárgyakra. Matisse és Picasso is (emiatt is) atyjának tekintette Cézanne-t. A korabeli kritikusok persze mindezt botrányosnak ítélték. Egy bizonyos Marc de Montifaud nevű kritikus az 1874-es impresszionisták kiállítását értékelve a L'artiste nevű folyóirat 1874 május 1-én megjelent számában az Egy modern Olympia láttán azt írta, hogy, íme a "mesterséges paradicsom" (ajzószerek használata) megtette a hatását, Cézanne úr a delirium tremens állapotában festette meg ezt a képet.   
  

Közvetlenül Manet Olympiája ihlette meg a egzotikus színvilágban festett polinéziai képeiről ismert Paul Gauguin  (Párizs, 1848 június 7. - Atona, 1903. május 8.) néhány kiemelkedő alkotását. Eredetileg újságírói pályán ténykedő, majd a haditengerészetnél szolgáló Gauguin gyermekkorában ( 7 éves koráig) Peruban élt, édesanyja, Aline Chasal Dél-Amerika-i származású volt,  Simon Bolivar unokája. A festészettel az impresszionista csoport hatására 1876-ban kezdett foglalkozni az elejében polgári foglalkozása mellett. 1882-ben Rouenba költözött ahol Pissaroval együtt dolgozott. Később összebarátkozott Van Gogh-al, akivel 1888-ban két hónapig együtt is lakott, barátságuk az ismert füllevágással végződött...

Tele keserűséggel, gondokkal és csalódással a nyugati civilizációból 1891-ben menekült el a lehető legmesszebbre, a golyóbis túloldalára, Polinéziába, Tihitin majd a Marquises-szigetekhez tartozó Hiva Oa szigeten élt. Az új környezet annyira megihlette a festőt, hogy 1892-ben 70 képet festett meg, közöttük az itt látható Manao Tupapan című festményt.

Figyelembe véve sorozatom témáját képző vonulatot Tiziano Urbinói Vénuszától Manet Olympiájáig - akikre Gauguin egyébként hivatkozik is - két lényeges új részletre figyelhetünk fel. Az első: Gauguin Vénusza (vagy Olympiája) színes bőrű, a nyugati civilizációtól eltérő szépségideált valósít meg. A modell neve is ismert, Téka'Amana vagy Tekura néven emlegette a festő, Tahitin ismerte meg nem sokkal érkezése után, 1891-ben, a lány akkor 13 éves volt. Gauguin úgy tudta, hogy a Cook szigetről származik. Számos Gauguin festményen visszaköszön, mint ahogy több festő esetében is megtörtént: a kapcsolat elején modell, majd szerető... 

A másik újdonság, hogy Tekura hason fekszik! Sem mellei, sem egyéb olyan nőiesség ami háton fekvő nő esetében figyelhető meg nem látszik (a prüdéria kényszerített erre a komplikált körülírásra), a francia festő a nő erotikus hatásának a másik oldalát mutatja be. A lány hason fekszik, nyitott szemekkel, arckifejezésén szorongás észlelhető. A szorongásra magyarázatot ad a háttérben látható furcsa, fekete figura, akit a lány nem lát, nem is mer arra nézni, illetve: lelki szemei előtt csak a lány látja a festmény címét adó alakot, a holtak visszajáró lelkét.

Gauguin elalvás előtti jelenetet örökített meg: felfigyelt ugyanis arra, hogy a bennszülött lakosság fél a sötétségtől, a sötétben megjelenő szellemektől, emiatt éjszaka is valamilyen fényforrást égve hagynak. Az ágy alatt látható növényeket, a lepedőt és a lány testének egyes részeit ez a fény világítja meg a sötétségben.

A festmény mindössze 45x38 cm, a buffaloi (USA) Albright-Knox képtárban látható.

Gauguin második "fekete vénusza" 1896-ban keletkezett, címe Te Arii Vahine (A király felesége). 

Egyes források ezt a festményt Fekete Vénusznak vagy Fekete Olympiának is nevezik. Gauguin Párizsból magával vitt egy másolatot Manet Olympiájáról és ezzel a képpel értelmezte át nem csak Olympiát, hanem a korábbi évszázadokban festett híres vénuszokat is. Mint Giorgio, Tiziano, Goya ..., Gauguin is hasonlóan helyezte el vénuszának bal kezét, a kézen ott látható a karkötő is. A lány tekintete, talán a legigézőbb az összes Vénusz-festmény közül. A kép egyedi hangulatát az egzotikus környezet (táj, növények, gyümölcsök) adja meg, a fán felfelé kúszó kígyó a Földi paradicsomra utal. Az előbbihez viszonyítva ez már egy méretes festmény (97 x 130), egyes források szerint az Ermitázsban, más források szerint a moszkvai Puskin múzeumban látható. Aki Oroszországba utazik, úgy is felkeresi mindkét várost,  Moszkvát és Szentpétervárt is, vagy itt vagy ott rábukkan a Földi paradicsomra (mármint Gauguin festményén).

Az általam kiválasztott harmadik Gauguin alkotáson szintén Tekura modellt láthatjuk, érett nőként, négy évvel későbbi változatban.

A 73x94 cm méretű kép címe lent, bal oldalt látható: Vairumati, az Isten felesége. A polinéziai világ legnagyobb törzsének királya Horo méltó feleséget keresett magának, akire Bora Bora szigetén rá is lelt. Miután Horo megtermékenyítette Vairumatit tűzoszloppá változott, az egekbe szállt és csak egy füstoszlop maradt utána. A fenti kép a második változata ennek a legendának. 

Az alábbi képen látható első változatot  Gauguin  még 1892-ben festette meg. Érdekes megfigyelni, hogy a festő egy égő (füstölgő) cigarettát helyezett el a modell bal kezébe. Hátul jobb oldalt látható Horo isten is, aki egyelőre még tépelődik és nem tudja, hogy rövidesen annyi marad belőle mint egy méretesebb égő cigarettából. 

Vrsar

Talán nincs olyan harminc feletti becsei, akiben a címbe foglalt isztriai városka neve hallatán nem ébrednek nosztalgikus emlékek. Az új hatalom által módszeresen lesajnált, degradált, ócsárolt egykori Jugoszláviában ugyanis, a mai „racionális” szemlélet számára szinte felfoghatatlan az a hallatlan ésszerűtlenség, hogy szélesebb tömegek jólétére gondolva a szociális érzékenységet fontosabbnak tartották a profitszerzésnél. Ennek értelmében, többek között, a társadalom gondoskodott a gyermekek tengerparti nyaralásáról.

Becse község még a hatvanas években vásárolt ingatlant Vrsaron, amely akkor egy elmaradott halászfalucskaként húzta meg magát egy védett öbölben. Közvetlenül a tenger partján lévő épületet nyaralóvá alakította valamelyik becsei építőipari vállalat és a város közlekedési vállalatának autóbuszai ide szállították két hetes turnusba Becse község óvodáinak, iskoláinak gyermekeit. Június végétől szeptemberig évtizedeken keresztül.

Jómagam is itt láttam meg először, 1966 júliusában azt a felfoghatatlanul csodás, végtelennek tűnő kékséget, amely hasonlóan hullámzik mint a vajdasági búzamező a nyári szellőben. Emlékszem az első találkozás a tengerrel legalább olyan lenyűgöző volt, mint amikor először megláttam élőben az Eiffel-tornyot vagy a Cukorsüveget Rióban. A fenti kép ekkor készült, Rehák Teréz tanítónéni (fenti sor napszemüvegben) vezette a csoportot, én guggolok, jobbról a második. 

Maga a nyaraló és az ott megszervezett napirend, különösen az elejében, közelebb állt a kaszárnyai szigorhoz, mint a szállodai kényeztetéshez. Közös termekben, emeletes ágyon aludtunk, közös étkezdében étkeztünk naponta ötször, a csoportokat vezető tanítók, tanárok az akkori pedagógiai felfogással összhangban töltötték meg programmal a két hetet melyhez hozzátartozott, hogy meg kellett tanulni úszni. Az üdülőnek saját szakácsnői voltak, az élelmiszert, ha jól emlékszem a becsei élelmiszer-ipari vállalatok biztosították, a Becsei Egészségház pedig minden csoporttal orvost és ápolót is küldött. 

Később, amikor az idegenforgalom rohamos fejlődésével Vrsar egy keresett turisztikai célponttá vált – a városka melletti Koversada öbölben (a fotó ott készült) Európa egyik legnagyobb nudista központja terebélyesedett ki – a két város vezetői megegyeztek abban, hogy a kiemelten előkelő helyen álló gyermeknyaralót elcseréljék egy másik ingatlanért. Ez a másik nyaraló már eldugodtabb helyen állt, messzebb a tengertől, de nagyobb  kényelmet biztosított, a szervezett, de már nem katonás körülmények között a gyerekek, baráti társaságban jobban érezték magukat mint családi tengerparti nyaraláson.

Jugoszlávia szétverésével mindez megszűnt. Az önálló Horvátország kisajátította a szerbiai ingatlant. A háborús, majd az ezt követő barátságtalan körülmények között nem volt mód a közvetlen rendezésre. Állítólag egy, a becsei község által megbízott, zágrábi ügyvédnő azóta is fáradozik a horvát bíróságok előtt a kártérítés ügyében (régi ügyvéd szabály: ami ügyet el lehet húzni...). A becsei gyerekekkel pedig immár negyed évszázada nem indultak kéthetente a Becejtrans buszai a messzi és külföldnek számító Isztriába. A becsei gyerekeknek maradt a Tisza és a városi uszoda, itt tanulnak meg úszni. Túlnyomó többségük még nem is látta élőben azt a csodás végtelennek tűnő, tengernek nevezett kékséget. 

A múlt héten baráti társasággal – valamennyien becsei származásúak – Porečon nyaraltunk.  Felmerült az ötlet, ugorjunk át a mintegy tizenvalahány kilométerre lévő szépemlékű Vrsarra (zárójelben jegyzem meg, hogy az isztriai olasz kisebbség szemlátomást eredményt ért el: itt is,  és más városokban is, kétnyelvűek a táblák, ebből tudom meg, hogy Vrsar olasz neve Orsera. Orserát pedig emlékirataiban Casanova is említi, a XVIII. század közepén járt itt két alkalommal). Ugyanazon az úton ereszkedtünk le a szűk utcácskákon a tenger felé, mint egykoron a Becejtrans autóbuszai, ugyanaz az izgalom fogott el mint 1966-ban. Az öbölben, a Riván, ahol egykoron kopott halászcsónakokat ringattak a hullámok most mutatós yachtok tolakodtak hivalkodva. 

Az egykori nyaraló is régi helyén áll, csak átfestve, előkelő szállóvá cicomázva. A nyaralótól a Riváig vezető út a tenger partján – amely, talán meglepő módon, most is Tito marsall nevét viseli! – mintha lerövidült volna (tízéves koromban sokkal hosszabbnak tűnt). A „nyaralónk” mögött kávézók, éttermek sorakoznak, majd egy modern szálloda melynek üvege szinte szikrázik a nyári napsütésben, az egykor szabadon használt strand előtt pedig tábla hirdeti: csak a szálloda-komplexum vendégeinek fentartva! Ennek ellenére, az emlékek helyszíneinek felkutatása vágyától hajtva bepofátlankodtunk, körülnéztünk. Csak a sziklák maradtak ugyanazok.

A nyaraló előtt megállva érdeklődtem a helybelieknek tűnő személyektől, tudják-e, hogy évtizedeken keresztül ebbe az épületbe becsei gyerekek jártak nyaralni. Egy harminc körüli rendőr értetlenül csóválta a fejét, úgy tűnt, hogy még Becséről (Óbecséről sem!) hallott. Egy idősebb úr azonban városunk neve hallatán odajött és örömmel fogadta érdeklődésünket. Megkérdezte, hogy él-e még az a szakácsnő, akit jól ismert, hiszen egész nyarakat Vrsaron töltött. Sajnos nem tudtam választ adni. Másnap este egy poreci étterem tulajdonosáról kiderült, hogy vrsari, s ő élénken emlékezett a becsei gyerekekre, akik odajártak. Megkérdeztem, nem ő az a szőke vézna helybeli kislány, akin 49 évvel ezelőtt megakadt a szemem...

A Nap közben mind erősebben tűzött és beültünk egy kávézó hűvösébe. A magyar beszédünkre felfigyelt egy kiszolgálólány, aki elmondta, hogy csókai, itt dolgozik egész nyáron. Mint esküdt kizsákmányolás-ellenes „szindikalista” érdeklődtem a munkaidő iránt. Délelőtt tíztől zárásig, ami elvben éjfél, de gyakorlatilag ... éjfél után kezdődik az élet a partmenti kávézókban. További érdeklődésemre elmondta, hogy olykor fogdossa a honvágy. Kihasználom az alkalmat és továbbítom csókai szüleinek, barátainak Kalmár Mónika üdvözletét.