Fenyegető tömeg

Az állásfoglalás egyértelmű: gazdasági menekülteket nem fogad Európa. Egy évvel ezelőtt, amikor elkezdtek ezrével érkezni a migránsok, egyes Nyugat-Európa-i országokból, elsősorban Németországból még küldtek olyan jelzéseket, hogy csak jöjjenek, majd szemezgetnek közöttük, akire nincs szükségük átirányítják valahova máshova. Most már ők is elhatárolódtak a gazdasági migránsoktól.

            Akik pedig csak jönnek, jönnek megállíthatatlanul. Tízezres, százezres nagyságrendben. Őket küldenék, zavarnák vissza. De hova? Hiszen Törökország is, súlyos euromilliárdok fejében csak a háborús övezetből érkező (szíriai) menekültek ideiglenes szállástatását vállalja. Akiket azután, terveik szerint majd szétküldik az EU-s országokba. Ahol mind kisebb vagy egyáltalán nincs fogadókészség.

            A szíriai válság megoldása talán világos, ha túl bonyolult és időigényes is: békét kellene ott teremteni. Katonailag legyőzni, szétzavarni és lefegyverezni a szélsőségeseket. Ha a katonai nagyhatalmak összefognának, tekintettel a összehasonlíthatatlan számbeli és haditechnikai fölényre, a józan logika szerint ezt ha nem is napok, de hetek alatt meg lehetne valósítani. De nincs egyetértés az összefogásra, mert a nagyhatalmi érdekek…

            A gazdasági migráció okával pedig senki sem foglalkozik komolyan. Mert a világ vezető politikusai az okozók oldalán állnak, az ő érdekeit védik. Ez a többmilliós tömeg, akik közül egyelőre “csak” tízezrek indultak meg, a mindenütt eluralkodó, globális gazdasági világrend forgácsa. Annak a legalizált embertelen kizsákmányolásnak a következménye, ahol az egyetlen érdek a mind kevesebb pénzért, gyakran rabszolgasorsba kényszerített munkaerővel megvalósított mind nagyobb haszon. A piacgazdaság, az új gazdasági rend törvényes szintre emelte és közgazdasági szabályszerűségnek tekinti a letarolni, kifacsarni, eldobni hozzáállást. Így viszonyulnak bolygónk véges természeti és ásványi kincseihez. És az emberekhez is.  Egyáltalán nem érdekli őket, hogy emberek millióinak vagy nincs munkája, ha van is, lehetetlen megélni belőle.

            Egyelőre azok indultak el – vagy önszántukból vagy valakik biztatására – akik mindenüket pénzé téve ki tudták fizetni az embercsempészeket, az utazást. Eljutottak Görögországig, vagy a macedón határig, innen küldik őket vissza. Hova? Elhiszi valaki, hogy önszántukból vissza mennek Irakba, Afganisztánba, Eritreába, Pakisztánba, Líbiába, Etiópiába?

            Arra pedig gondolni is szörnyű, mi lesz ha ezekből az országokból megindulnak a nincstelenek milliós tömegei? Amikor a szegénység eléri a tűrő határ legalját. Amikor az az egyetlen reményük marad: új életteret találni. Mivel az USA mereven elzárkózott minden fajta migrációtól és nehezebb is oda eljutni, maradt az Európai unió. Pontosabban az EU nyugati országai, ahol talán egyedüliként a világon lehet tisztességes keresethez jutni.

Ezért indulnak el a boldogulásukat keresők, közöttük rengeteg fiatal százezrei a Kelet Európa-i és a balkáni országokból is (Magyarországról, Szerbiából, Vajdaságból is), ahol mind rosszabb, mind reménytelenebb a helyzet. Se munka, se fizetés, az alkalmazottaknak semmi joga, semmi esélye jogainak érvényesítéséhez. Ahol a tömegek sorsa egyáltalán nem érdekli a kizsákmányoló gazdasági elittel összefonódó politikai elitet. Ennek ellenére a tömegek rendre bizalmat szavaznak azoknak a pártoknak, akik éppen semmit nem tettek és nem is tesznek helyzetük javulásáért. (Lehet, hogy azért, mert nincs, nem is jelentkezik olyan párt, aki tudna segíteni rajtuk.)

Tömegek nyomulnak szülőföldjeiket hátrahagyva az EU nyugati országaiba, ott látják boldogulásuknak esélyét. Az EU nyugati országaiban még tisztességes a fizetés annak köszönhetően, hogy az alkalmazottak több évtizedes szívós munkával, erős és hatékony szakszervezetekbe tömörülve kiharcolták jogait és nem engedik ezeket eltiporni. Mint ahogy mindenütt máshol sikerült a vadkapitalizmusnak.

            Egyelőre Közép Ázsiából, Afrikából “csak” tízezres nagyságban érkeznek, de minden előrejelzés arra utal, hogy számuk növekedni fog. Mi lesz akkor ha százezrével, vagy milliós nagyságrendben jelennek meg Európa kapui előtt? És közöttük mind nagyobb számban lesz a nincstelenek aránya, akinek nincs semmi veszteni valója? Ha elkezdődik a világméretű rabszolga lázadás? Ezekben az országokban félelmetes az utánpótlás: Pakisztán 192 millió lakosú ország, Banglades 160 milliós, Etiópia 93 milliót számlál, a világ egyik legszegényebb országa, a Kongói Demokratikus (?!) Köztársaságnak lakóinak száma 85 millió. Ez már több mint 500 millió, és még nem is említettem Irakot, Afganisztánt ….

Hogyan fogják meggátolni ezt az emberáradatot? A felduzzadt folyót sem tudja semmilyen gát megállítani.

 Halomra lövik őket a határokon?

Remélhetőleg nem következik be a legrosszabb forgatókönyv miszerint a többmilliós, mindenre elszánt, a vadkapitalizmus által kifacsart és eldobott, kifosztott rabszolga, a felbőszült nincstelenek tömege százezres áldozatok árán is végig fog vonulni “a Nyugat-Balkáni útvonalon”. Útközben letarol mindent, bosszút áll a “hitetleneken”, majd eljut és elkezd dörömbölni Európa “bölcs vezetői” és az általuk támogatott gazdasági elit rejtekhelyének ajtaján.

            Tudom. Apokaliptikus látomásnak tűnik. Ennek ellenére ezzel a veszéllyel senki sem számol. A gazdasági elit továbbra is csak az egyetlen és a legfontosabb értékrendjével, a saját gazdasági növekedésével és a „legszentebb értékkel”, a haszonnal foglalkozik. Amelyből hajlandó odavetni néhány milliárdot az álmaikat megzavaró kellemetlenkedők megállítása és szétkergetése céljából. Az már túl sok lenne számukra ha esetleg elkezdenének gondolkodni azon, hogy ezekben az országokban, ahonnan az emberáradat érkezik hozzásegítsenek egy akár minimális szinten élhető élet megteremtéséhez.

Más megoldás ugyanis nincs.

Palimadár

Egyszer valaki, feltételezem jó pénzért, eladta a 0620-al kezdődő, kevésbé ismert telefonszámomat (többnyire a 0630-al kezdődő számot szoktam megadni), s ezzel rákerültem egy olyan listára, ahol hozzám hasonló, figyelmetlen palimadarak, durvább megfogalmazásban balfa…ok telefonszámai szerepelnek. Akiket minden elképzelhető és elképzelhetetlen időpontban és témában lehet hívni.

            Nem emlékszem mikor adtam volna rá az áldásomat, hogy forogjon közkézen az elérhetőségem. Gyanítom, hogy egyszer valamikor, talán pityókás állapotban megadtam a számomat, hogy erre értesítsenek ha kisorsolnak önkéntes űrutasnak, vagy hogy elfogadom Bill Gates-től az ősrégi, azóta is hű Microsoft felhasználóknak szánt  több millió dolláros ajándékát. Valami ilyen félreértésről lehet szó, de az tény, hogy rajta vagyok a listán. Kitörölhetetlenül.

            Árpi barátom mesélte, hogy ha őt ilyen hívásokkal zaklatják, akkor nagyon durván kérdőre vonja a hívót, hogy honnan a szám, ki adta meg. Van aki el is küldi a zaklatót … Oda.

Próbálkoztam én is ilyen válasszal. Csak az a baj, hogy tőlem alapvetően távol áll a durvaság. Alapvetően mindenkihez pozitívan viszonyulok, tisztelem emberi méltóságát. Megtörtént egyszer, hogy utólag felkerestem azt a parkoló őrt, aki (jogosan) megbüntetett és utólag elnézést kértem minősíthetetlen viselkedésemért, durva, sértő, nyomdafestéket nem tűrő szavaimért, kirohanásomért (a parkoló őr ott esett össze meglepetésétől, mert ilyent ebben a szakmában nem élt meg). Lényegében együtt érzek azzal a szerencsétlen alkalmazottal, aki felhív. Nem azért zaklat, mert ilyen a természete, a kedve, ő is az új vadkapitalista rendszer, és annak egyik, Amerikából származó módszerének az áldozata, aki kénytelen ezt a szörnyű munkát végezni, meghallgatni, hogy 500 hívásból csak egy jár talán sikerrel, hogy naponta többen – Árpi tanácsa szerint járva el – durván kérdőre vonják, lehet, hogy vannak akik anyáznak is, vagy még cifrább szavakat használnak. Ezzel jár a munkája szegénynek, ő sem élvezetből végzi. Jobban érezte magát, amikor még volt rendes munkahelye, ahonnan racionalizálás miatt kirúgták, és mást nem talált mint ezt a …  

            Volt már arra is példa, hogy a fenti okokból beadtam a derekam és – no, ajde! - vállaltam, hogy válaszolok a kérdésekre, de elutasításra találtam! A kisasszony ugyanis feltette azt az indiszkrét kérdést, hogy hány éves vagyok. Illetve: hogy elmúltam-e már 40? Szellemeskedve érdeklődtem, hogy személyes okokból kérdezi-e, miután megtetszett rendkívül kellemes hangszínem, vagy… majd bevallottam, hogy sajnos már régen. Erre azt mondta, hogy nem tartozom a célcsoporthoz és ő tette le a kagylót!

            Mindez azért jutott eszembe, mert az imént is megszólalt a 06-20-as kezdőszámú telefonom (ez konkrétan a Skorpiótól a Rohanás c., méltánytalanul elfelejtett számot játsza, míg a 0630-as kezdetű a Rolling Stones-tól a Brown sugar-t, ha családtag hív, akkor Beatles-t, ha a Nagykövetségről hívnak, akkor az Uzicko kolo-t). Az iránt érdeklődött a kellemes női hang, hogy van-e valakinek a családban ízület gyulladása. Éppen a hagymát szeleteltem a borjú paprikáshoz és rövidre fogva (de nem durván, nem illetlenül) válaszoltam, hogy sajnos senkinek sincs, nem tudok segíteni. Azután jutott eszembe, hogy hazudtam, hiszen, már hetek óta fáj a jobb karom, valószínűleg éppen ízület gyulladásom van. Gondoltam, hogy visszahívom, de már tapasztalatból tudom, hogy úgy sem tud konkrét kenőcsöt javasolni, hanem valahol valamilyen előadást kellene végighallgatnom valamelyik magánklinika szervezésben, azután „jutányos áron” a klinika talán kikezelné a gyulladásomat. Egyszóval: mégsem hívtam vissza.

            Bevallom: a politikai célú közvélemény kutatásokat nem utasítom el. Ha csak a hívás nem olyankor érkezik, amikor tényleg nincs rá időm. Aki már ilyenben részt vett, tudja, hogy ez nem megy gyorsan. Számos kérdés, minimum negyed óra. Szinte valamennyi közvélemény kutató céggel már „volt dolgom”. (Ezért áll mindenhol nyerésre a Fidesz …). De elgondolkodásra ad okot az a tény, hogy a pártpreferenciákról érdeklődők is az ilyen, hozzám hasonló palimadarakat, hogy ne  mondjam balfa..okat használnak.

Akiknek telefonszámát egyszer valaki valakinek feltehetőleg jó pénzért eladta.

            

A Dal - döntő 2016

Nem csak a zenében, egyáltalán a művészeti alkotásban alapjában véve két féle produktumot különböztetünk meg: az egyik, amelyik ihletből, spontán születik, a másik pedig, amelyik rutin, tudás, tapasztalat alapján, bizonyos elfogadott szabályok és értékek mentén gondosan összerakott mű. Szerencsés esetben létezik ennek a kettőnek az ötvözete, amikor ihletből születik az alkotás, de utólag az esetleges szabálytalanságokat megfésülik, helyrepofozzák.

                A magyarországi eurovíziós dalválogató döntőjében szombat este hallhattunk mind a két alapváltozatra példát: az egyik a Szabolcs-Szatmár megyei faluból érkezett, a szélesebb közönség előtt ismeretlen Parno graszt zenekar, a másik pedig a Freddie angolosított művésznéven kitalált Fehérvári Gábor Alfréd. A Parno graszt cigány zenekar magyarul énekelte ihletett, egyszerű, hangulatos, őszinte szerzeményét, Freddie angolul.

                A zsűri és a zsűri hatása alá kerülő közönséges sem tudott ellenállni a már évek óta jelentkező sajátos fix-ideán: a fesztiválra eurovíziós hangzású dal kell! Ugyanígy gondolkodnak Azerbajdzsánban, Türkmenisztánban, Grúziában, Lettországban, Ukrajnában… és küldik az ugyanolyan hangzású mesterséges eurovíziós produktumot. Abban a tévhitben élve, hogy az „ilyen” szerzeménynek van esélye a zenei EB-n.

                Milyen az az „ilyen”? A csapat alkotóelemeire szedte szét az általuk elképzelt sikeres számot és megalkotta a „nyerő” receptet. Először is: végy egy jó megjelenésű, jó hangú énekest. Megvan. Következik egy rutinos zeneszerző, aki ismeri az összes menő sablont, figurát. Magyarországon ilyenből van kettő, akiknek nem gond naponta akár tíz ha nem is „slágergyanús”, de „menős hangzású” szerzeményt összerakni: a szám visszafogottan kezdődik, majd ível, szépen ível (itt jut eszembe, hogy Zséda, akit remélhetőleg többet nem hívnak zsűrinek, a teljesen más műfajú Petruska szerzeményben hiányolta az ívelést!), van verse, refrain és a kötelező bridge, majd visszatér a visszafogottságba. Úgy ível mint egy repülő! Kifogástalan! Ehhez még kell egy angol nyelvű szívhez szóló, vagy az universum problémájával foglalkozó szöveg. Ja, persze, az sem árt, ha a színpadon egy felakasztott nagydobot ver egy alkalomhoz öltözött táncos. A recept alapján megszületett a Pioneer című sikerszám, olyan igazán magyaros virtusú, mondanám ironikusan.

                A zsűri és a közönség nem tudott ellenállni a kísértésnek, ismét belefutottak a fix idea csapdájába. Pedig okulhattak volna a tapasztalaton. Az eddig két legsikeresebb magyar résztvevő nem „eurovíziós hangzású” szerzeménnyel nyerte el a kontinens szimpátiáját. Az eddig legjobb helyezett Friderika Jenei Szilveszter gyönyörű, sajátos, ihletett lírai számával (Hogyan mondjam el vétkeimet), Rúzsa Magdi szintén egyedi saját szerzeményével aratott sikert, ami ugyan egy blues volt, de nem sablonos blues, vagy akár ide sorolhatnám By Alex különösen egyszerű és megnyerő dalát is. Hozzátenném azt is, hogy mind a három szerzemény magyar nyelven hangzott el, tehát ha angol nyelvű a szöveg, az még nem jelent fél sikert, az angol nyelvű számmal egyszerűen beolvadunk a grúz, azeri, ukrán, litván „futottak még” produktumok közé, akik szintén nagy reménnyel angol nyelvű „eurovíziós hangzású” szerzeményekkel érkeznek a fesztiválra.

                A „nyerő elképzelés” egyszerűen nem lehet nyerő. Az „olyan mint” nem nyerő, mert mesterségesen összerakott. Bach műveit tanulmányozva rutinos, képzett zeneszerző összerakhat olyan fugát, amelyik úgy szól, mintha Bach írta volna. Az impresszionista festészeti technika ismeretében képzett festő festhet olyan tájképeket, amelyeket akár Monet-nak is tulajdoníthatnának…De nem Bach, nem Monet, hanem másolat, tehát értéktelen. Ennek ellenére minden magyarországi válogatón jelentkezik több művel a Szabó Zé meg a Rakonczai Viktor, akik ismerik a dörgéseket az aktuális könnyűzenei piacon, tudják, hogy mely sablonok a felkapottak, milyen melódia vezetés, milyen hangzás, gond nélkül írnak szépen ívelő számokat (hogy Zséda el legyen ragadtatva), ilyen receptre készült szerzemények voltak az idén azok is, amit Nika, Agárdy Szilvia vagy Vásáry André adott elő

.

                A szombaton elhangozott produkciók közül majdnem tetszett Oláh Gergő száma, kifogástalan volt az éneklés mellett a koreográfiája is, de sehogyan sem értem, hogy keveredett az általa meghatározott roma folkba a törökös-orientális hegedű motívum. A koncert mélypontja volt a minősíthetetlen Mushu formáció a tenyérbe mászó ellenszenves frontember Palmer Izsákkal az élen. Ilyen viselkedést megengedhet magának valaki, aki már tett le valamit az asztalra, de nem egy kezdő zenekar plágiumgyanús infantilis számával…(Erről jut eszembe: néhány évvel ezelőtt egy fiatal barátom közölte, hogy alapítanak egy igazi heavy metal zenekart. A lényeg, a bőrszerkó, a frizura és a láncok már megvannak!) Nem értettem, hogy kerülhetett egyáltalán a 30 közé, azután rájöttem: bátyja, Johnny K. Palmer a menős angolszöveg író Magyarországon, ő angolosította Wolf Kati, Hien, Biga, Gáspár Laci szerzeményeit is, ezúttal Vásáry André által előadott Why című szerzemény „teljesen eredeti” mondandóját öntötte versbe. Meg még néhány produkció angol szövegét jegyezte.

                Hogy én kinek szurkoltam? Kire szavaztam?

Részben ellentmondva elvemnek (csakis magyar nyelvű dalt a Dalba!) Petruska Andrásra.    

               

GYAO

Állítólag az ország leggazdagabbjai, a milliárdosok klubjából többen is olvassák blogomat. Az értesülésnek a valóság értékét nem tudom sem ellenőrizni, sem bizonyítani, de logikusnak tűnik az az állítás, hogy főként a szociális érzelmű bejegyzéseimet kedvelik. Azok az írásaim ahol a társadalmi igazságtalanságokról, a gazdagok és a mélyszegények közötti mind nagyobb szakadékról, a kizsákmányolásról, a korrupcióról értekezek, egyik másiknak könnyeket csalnak ki a szemükből.

            Ismerem az elit érzékenységét. Jut eszembe: annak idején Bajnai Gordon miniszterelnökként egy TV beszélgetés során felhívta a műsorvezető figyelmét, hogy ne bántsa, ne piszkálja állandóan a milliárdosokat! Hiszen tőlük származik az ország adóbevételének oroszlánrésze (nem is tőlem meg a Feri szomszédtól) és ha továbbra is kígyót-békát kiabálunk rájuk, letolvajozzuk őket, meg találnak sértődni, kimentik tőkéjüket, vagyonukat az országból és azután vakaródzhatunk (mert a Feri szomszéd meg én nem tudunk pótolni ilyen volumenű bevételi hiányt).

            Ha már olvasnak, kihasználom az alkalmat néhány jóindulatú javaslatom közzétételére.

            Először is azt tanácsolom, hogy ne vásároljanak labdarúgó klubot!  Pláne ne külföldön.

Mindenki tudja, hogy az ilyen befektetés egy feneketlen zsák, ennek ellenére M.L. 49 éves felcsúti polgár, ismert vállalkozó bevásárolta magát résztulajdonosként az eszéki NK Osijek labdarúgó egyesületbe. A tízcsapatos horvát bajnokság kilencedik helyén tanyázó klub a csőd szélén áll és többmilliós tartozást is felhalmozott, ezt is rendezni kell. Igencsak kellemetlen részlet, hogy az ügyletben egy többéves börtönbüntetésre ítélt háborús bűnös közvetített. A másik résztulajdonos, klubmentő, pedig azt nyilatkozta, hogy M.L. sikeres magyar vállalkozót Dubajból ismeri! (Mint ahogy én a Bugyi Zolit Temerinből).

 A magyar közvéleményben senki sem érti milyen gazdasági kalkuláció nyomán hozta meg ezt az üzleti döntést a felcsúti vízvezeték szerelő, akit az eszéki városi önkormányzatban az egyik (ellenzéki) képviselő “alvilági vállalkozónak” nevezett. Szerintem a következőkről lehet szó: bebizonyosodott, hogy a horvát éghajlat kedvezőbben hat a labdarúgó termésre, mint a magyar klíma, egy kis szerencsével jelentkezni fog a Dráva menti város gyermek csapatában (majdnem azt írtam, hogy a pionír csapatban) egy újabb Šuker, csak ki kell várni. Ki kell várni, átvinni a Puskás Akadémiába, kiképezni, s miután a magyar NB I-ben megacélosodik eladni a Realnak. Már meg is térült a befektetés. Ilyen egyszerű!

            Logikus a következtetés, ennek ellenére elhibázottnak találom és óva inteném azt a befektetőt is, aki M.L. példáján felbuzdulva a Premier Liga pillanatnyilag utolsó helyén tanyázó Ljubuški Sloga csapatát nézte ki magának. Nem az angol, hanem a BIH Premier ligáról van szó, ott is így hívják a nemzeti bajnokságot. (Ljubuški pedig egy majd 30 ezer lakosú városka Hercegovina szivében Čapljinától nem messze Timotski felé vezető út mentén. A város  neve a napokban felkerült néhány portálra, nem a foci csapat okán, hanem azért, mert a központban, egy kétemeletes ház tetején két fiatal a Beatles legendás produkciójától eltérően nem muzsikált, hanem hangosan szeretkezett. Csendes város lehet, ha ezekre a hangokra felfigyeltek a járókelők. Vagy túl hevesek a szerelmesek). Bosznia és Hercegovinában is teremnek értékes játékosok (lásd  Džeko, Pjanić, régebben: Halilhodžić, Bajević, Marić, Sušić). A logika ugyanaz: kiszemelni, elhozni, kiképezni és eladni a Realnak. Mindkét esetben a külföldön befektetett tőke megtérülési időszaka azonban igencsak bizonytalan.

            A fentiekben némi tréfával és iróniával fűszereztem mondandómat, de most már komolyra fordítom a szót.

            Magyarországon a kormányzat sikertörténetnek minősíti az u.n. TAO rendszert. Amikor az adózók, főleg nagy cégek és a tehetősek (nem a Feri szomszéd és én) nyereségük egy részét közvetlenül a kiválasztott sportegyesületnek utalják és ezt leírhatják adójukból. A rendszert a sportügyeket kezelő államtitkárság “nemes gesztusnak” minősíti, a Transparency International viszont “átirányított közpénzeknek” és sumákságokat vél felfedezni a háttérben. A lényeg, hogy az elmúlt négy év alatt, amióta ez a rendszer működik, a legújabb adatok szerint közel 300 milliárd forint került a sportba, számos egyesület ezzel megszabadult a hétköznapi anyagi gondoktól, örülnek a klubok, örül az a számos külföldi (sok esetben harmadrendű) játékos is, akik magyar kluboknál rúgják vagy dobálják a bőrt.

            Ha már ilyen jól működik ez a közvetlen rendszer, tehát amikor nem vacakolnak azzal, hogy befizetik a költségvetésbe, majd a költségvetés szétosztja az illetékes minisztériumokon keresztül, miért nem lehetne egy hasonló rendszert működtetni a gyermekek érdekében? Az iskolai étkeztetés és a gyermekkorházak közvetlen megsegítése céljából. Hiszen látjuk, hogy a jelenlegi megoldás nem jó, a gyermekek étkeztetése silány, a kórházak felszereltsége, működése komoly nehézségekbe ütközik.

Akár az elit is kérhetné, követelhetné, hogy létesítsenek a TAO mintájára egy GYAO-t, minek köszönhetően közvetlenül utalhatnák a pénzt. Nem csak egy alkalommal, hanem rendszeresen. Ez sem lenne kevésbé nemes gesztus mint a sport és a stadionok építése és ha négy év alatt itt is összejönne 300 milliárd, az sokat jelentene. Kívánatos lenne, hogy mindezt a tehetősek diszkréten tegyék, ne kérjék, hogy a gyermekkorház vagy valamelyik iskola vegye fel cégük elnevezését, vagy a gyermekek étkezés előtt imába foglalják az adakozó nevét. Az igazi, nemes segítség az, amikor az ember ismeretlenül teszi, csakis a cél érdekében.

            Tudom, persze, hogy tudom, hogy ez a javaslat nagyon hajlik a demagógia felé. Ha demagógnak ítélik és emiatt elvetik, létezik egy radikálisabb megoldás is: szét kell robbantani az egész társadalmi gazdasági rendszert és létrehozni egy humánusabbat, ahol eleve nem a lakosság 1 százaléka birtokolja a javak 80 százalékát; ahol nincsenek dúsgazdagok és kilátástalan mélyszegények, áthidalhatatlan szakadékok a társadalmi rétegek között; ahol az erkölcsi értékek és törvények megakadályozzák az előnyös helyzetből eredő gátlástalan vagyonhalmozást; ahol ingyenes és minden követelménynek eleget tesz az iskoláztatási és az egészségügyi rendszer és nem kell esedezni, kunyerálni a milliárdosoknak hogy méltóztassék gondolni az éhes és beteg gyermekekre is.

Ki visz ki

Vinjak, konjak (így szabálytalanul írom le ennek az itókának a nevét, mert közte és a cognac között akkora volt a különbség mint a Fityó és a Cápa becenéven futó Citroen DS között) pelinkovac, rum, pálinka, bor, sör és likőrök. Ennyi volt a jugoszláv kocsmák kínálata alkoholos italokból a korai hetvenes években. Abban az időszakban, amikor, előbbi életszakaszomhoz viszonyítva mind kifejezettebb érdeklődést kezdtem tanúsítani a klasszikus görög filozófia, Szókratész, Platón, Arisztotelész tanai helyett a rock zene, a labdarúgás, a csinos lányok és a vendéglátó-ipari objektumokban rejlő szórakozási, lazítási és kommunikációs lehetőségek iránt.

            A jugoszláv ipar nem kényeztette a vásárlókat túlzottan széles választékkal (de meg kell jegyezni, hogy a KGST országokból érkezők, az ottani kínálathoz képest kánaáni körülmények között érezték magukat). Ha pálinka, akkor vagy Manastrika nevű szilvórium vagy a montenegroi törkölypálinka, a lozovača (esetleg házi pálinka a pult alól). A fentiekben említett konjak, a cognac-kedvelő Napoleon nevével – feltételezem minden copy right nélkül – felvértezve jó árfolyamot ért el a kelet-európai helyszíneken. Budapesten például egy-két Napoleon forintértékéből fergeteges hétvégét lehetett eltölteni. A még korábbi hadvezér, Cézár dicsőségét hirdető ital már igényesebbnek számított, ezt már vinjaknak nevezték, értékét is magasabban jegyezték az említett piacokon. Személy szerint a Rubin társult- munka szervezet önigazgatói által kifejlesztett és gyártott terméket preferáltam.

Ha vörös bor, akkor a dicső szerb vezér, Lázár cár, vagy (micsoda szellemes marketing ötlet!) hitvese, Milica cárnő nevét viselő nedű került a kocsma asztalra, fehérborból vagy karlócai, vagy verseci rizling, szűkebb pátriámban (Becse és környéke) a gyöngyszigeti Krokan, amiről a kapitalizmusban derült ki, hogy Európában egyedülálló zamatú, ritka szőlőfajta. Azóta nagy becsben tartják, meg is ugrott az ára.

Sörben Zvezda-Partizan szintű ádáz harcot vívott két konkurens cég, a becsei és az apatini sörgyár a bácskai kocsmák és sörfogyasztók kegyeiért.  Becsén szemtanúja voltam egy tettlegességig fajuló vitának egy magánvendéglős és az apatini sörgyár kereskedelmi utazója között, mert a vendéglős, annak ellenére, hogy az apatiniaktól kapott „Jelen Pivo” feliratú fehér asztalterítőket, helyi, becsei sört is árusított. Dél Bácskában a čelarevoi sör vezette a kínálatot, az egész országban pedig a csúcsminőségnek a nikšići sört tartották.

            Viszki nem volt.

            Azokon a helyeken, ahol én megfordultam hiányzott a kínálatból.

       Pedig az egész ország tudta, hogy Elnökünk kedvenc itala ez a skót párlat. Hogy pontosan melyik, az államtitok maradt az önigazgatók többmilliós tábora előtt, akik azért annyit tudtak, hogy a szivarok közül a kubait kedveli, az autók között a Rolls Royce-t , a nők között a nálánál jóval fiatalabbakat…

Az Elnök iránti elkötelezettség jegyében alacsonyabb rendű, rangú vezetők is szűk körben áldoztak a viszki szentélyén. Állítólag, amikor bukott Vajdaság, 1988 július 4-én, a koszovói szerbek helyzetével manipuláló nacionalisták „látogatásának” napján, a vajdasági csúcsvezetés tanácstalanságában, hogy mit tegyen a békés, álmatag Újvidékre csődült agresszív tömeggel szemben, alkalmazzon-e határozott rendészeti fellépést vagy mindjárt kezdjék meg a későbbre tartogatott joghurt kiosztását, viszkit kortyolgatott (de az sem hozta meg a határozottságukat). Viszkit jéggel. Mert odakint izzasztó hőség uralkodott (és a békés rend megdöntésére irányuló haditerv).

            A vajdasági kocsmákban, Tito iránti tisztelet-becsület ellenére sem rendelt senki viszkit.  Illetve ha rendelt, a pincér közölte, hogy, sajnos –.

            A jugoszláv társadalom töretlen fejlődésének egy szakaszában, mind több olyan termék jelent meg, többnyire licenc alapján hazai kivitelezésben, amire igény mutatkozott. Bővült a választék, igényesebb árucikkek között lehetett válogatni és egyszeriben felbukkant a viszki is! Nem egy széles skálán (a kereskedők nem tudták, hogy a sör-spriccer-vinjak-pálinka kvartetthez szokott munkásosztály vajon meg tudja-e kedvelni), hanem csak egy fajta: a Racke whyski! „Enyhe füstzamattal” – így hirdették. A palack címkéjén, ha jól emlékszem egy ravaszdi mosolygott, talán ezzel is utalva arra az igére ami a róka nevéből fejlődött ki. Őszintén bevallom, az ital az első ízlelés után csalódást okozott, hasonlóan mint a Coca cola is a Cockta után. Az első próbálkozásból nem szabad messzemenő következményeket levonni, az első cigarettától is rosszul lettem, hasonlóan mint Monet-nak a banán sem hódította meg rögtön az ízlésem világát. A későbbiekben már nagyobb választékban tudtam hozzájutni a viszkihez, megkedveltem. Azóta is fogyasztom, többnyire Sétáló Jancsi általános iskolai osztálytársam emlékének adózva. Annak a fajtának az ára, ami a legjobban ízlik, ízlene, egy kicsit húzós ezért csak ritka alkalmakkor engedhetem meg magamnak. Megtudtam, hogy - volt neki ízlése - a néhai elnökünk is ezt a fajtát kedvelte.

            Éppen ezért, igencsak  kellemes meglepetést okozott az a honfitársunk, aki a múltkoriban egy üveg Chivasszal állított be.

 „Tito is ezt kedvelte…”- mondta feszengve, amikor átnyújtotta a nedűt.

Szóltam a jugonosztalgikus kolegámnak is, hogy jöjjön azon nyomban, mert a Marsall (nem gitárerősítő) emlékének kell adózni és hozzon három poharat.

            A palackból kiszabadult néhai Elnök szelleme feloldotta a nyelvünket és a beszélgetést az egykori boldog idők felé terelte, amikor még mindenki boldogságban és testvériség-egységben élt. Erre többször is koccintottunk:

-          A régi jugóban nem voltak egzisztenciális problémák. Aki befejezte az iskolát, munkahely várta, jó fizetés, előrehaladás, ha megnősült lakást kapott, később, ha jöttek a gyerekek, nagyobb lakást…

-          Bizony, bizony, így volt!

(csin-csin)

-          És mindenki eljutott a tengerre, az utolsó hajléktalan is…

-          Hajléktalanok nem voltak! Azok a demokráciában jelentek meg!

-          Az Alkotmány szavatolta, hogy Jugoszlávia minden lakosa két hetet az Adrián tölthet!

-          Ilyen azért nem volt az Alkotmányban! Talán Tito ígérte…

-          Ha ő ígérte, az erősebb volt mint az Alkotmány! Mert be is tartotta szavát!

-          Bizony, bizony!

(csin-csin)

-          Mennyire más volt a közhangulat, az emberek boldogabbak, gondtalanabbak, vidámabbak, jobb kedvűek voltak mint manapság.

-          Persze, mert jók voltak a fizetések. Senki sem rokkant bele a sok munkába, de mindenki jól keresett.

-          Így igaz, mert nem lopták szét mint ezek a mai politikus-gazemberek!

-          Bizony, bizony!

(csin-csin)

-          Kosárlabda, vízilabda, kézilabda világbajnokok voltunk, meg olimpiai bajnokok, meg hányszor megnyertük az Eurovízió fesztivált!

-          Nem olyan túl sokszor, de néhányszor igen!

-          Mindenre volt pénz, sportra, kultúrára, filmre, szórakozásra, pihenésre, két évente autót cseréltem. Most meg ezek a gazemberek …

-          Ezt már mondtuk! Mindegy, nem árt elismételni!

(csin-csin)

-          El kell ismételni, mert nem hisznek nekünk. Azt mondják, hogy üres nosztalgia, mert akkor voltunk fiatalok. De nem csak nosztalgia!

-          De nem ám! Azt várják, hogy kihaljon a mi korosztályunk, az utolsó mohikánok, akik még emlékeznek egy igazságos társadalomra, egy olyan országra ahol nem volt kizsákmányolás, megalázás!

-          És akkor le fogják tagadni! Aki nem élt akkor és ott, már most sem hisz nekünk. A szenilis öregek képzelődnek – mondják.  Azt fogják állítani, hogy Jugoszlávia nem is létezett! Kitörlik a könyvekből! De az emlékezetünkből nem tudják kitörölni!

-          De nem ám! Amíg élünk!

-          No ajde, zsiveli!

(csin-csin)

            Végül a kecses palackban maradt is meg nem is. Minek után megfogalmazódott a kérdés, hogy most, ilyen állapotban hogy kerülünk haza.

Ki visz ki bennünket?

            Mivel a kérdés szerb nyelven fogalmazódott meg, a szójáték poénja nem érvényesült.  

A Dal (1.)

Igen, tudom. Tudom, hogy most szombaton (január 30-án) már a második selejtező került adásba. Megírtam véleményemet az első selejtező után is, de azután mégsem közöltem. Az alábbiakban kiderül, hogy miért.

Az Eurovízió dalfesztivál és ennek magyarországi selejtezője egy olyan téma, amiről boldog-boldogtalan vitriolba mártott tollal ír. Aki ért, aki nem a zenéhez (a zenéhez és a focihoz mindenki ért) a szakma, a bloggerek a kritikusok kedvükre ócsárolják, becsmérlik, alázzák, csúnya kifejezéssel élve: fikázzák az Eurovíziót,  mindent ami a dalfesztivállal kapcsolatos. Vannak sztereotípiák (oda-vissza szavazás politikai alapon a fesztiválon, sablonos, infantilis szerzemények, giccsparádé, kidobott pénz stb) de mégis csak egy Európa bajnokságról van szó, ahol (majd) minden európai ország benevezi képviselőjét. A hatvanas évektől nagy figyelemmel kísérem és állítom, hogy közelről sem annyira rossz, mint ahogy – főleg azokban az országokban, akiknek még nem sikerült jobb eredményt elérni – állítják.

A magyar közszolgálati TV – függetlenül, hogy ki mivel vádolja, hogy milyenek a hírműsorai – igyekezik alapos és szakmai válogatáson keresztül megtalálni a legjobb dalt, amely azután a májusi fesztiválon több-kevesebb reménnyel, de tisztességgel tudja képviselni Magyarországot a kontinens zenei találkozóján. S ez így van jól, ezen részt kell venni. Akik nem vesznek részt azoknak savanyú a szőlő. Gondolok itt az országokra is, de a zenészekre és az előadókra is, akik nem mérettetik meg magukat, csak jár a szájuk.

Az elmúlt években a magyarországi válogatókon – s ezt senki nem tudja érvekkel vitatni – számos kiváló szerzemény és előadó bukkant fel. Az már más lapra tartozik, hogy a fesztiválon mennyire sikerült érvényesülni. Ez egy olyan verseny, mint az angol FA foci kupa, mindenki indulhat, senki sincs eleve favorizálva, aki minőségi(nek tűnő) alkotást küld be és elnyeri a zsűri (remélhetőleg tárgyilagosságra törekvő) ízlését is, az akár a döntőig, majd Stockholmba is eljuthat.

Az idén – ha jól emlékszem az adatra – mintegy 300 pályamű érkezett be, ebből válogatta ki az új összetételű zsűri a legígéretesebb harmincat. Ezekből húszat hallottunk, láttunk. Mint ahogy említettem is, személyesen ehhez a sorozathoz a legnagyobb érdeklődéssel és jóindulattal viszonyulok, figyelmesen végighallgattam a szerzeményeket még az applikációt is letöltöttem és szavaztam is. Volt akire 2-es, volt akire 10-es osztályzatot küldtem. (A rendszeresen szavazók között kisorsolásra kerülő, mind a 30 számot tartalmazó DVD-t nem kívánom megnyerni, annyira azért nem érdekel.) Aki látta a műsort az bebizonyosodhatott, hogy a közönség szigorúbb volt, mint a zsűri, reálisan értékelt.

Az elhangzott dalok a legszélesebb skálán mozogtak mint műfajilag, úgy minőségben is. Voltak ócska, ellenszenves, infantilis, éretlen, amatőr szerzemények, előadók, de vérprofi, kiváló produkciók is. Aminek személy szerint örülök, hogy a „menős sztár-zeneszerzők” ezúttal nem telepedtek rá a fesztiválra, sem alkotóként sem zsűriként. Azok a zeneszerzők, akik mély meggyőződésem szerint – erről már korábban írtam – silánnyá tették a magyar könnyűzenei produkciót, sablonos, ötlettelen, alkotásokkal szürkítették be a különböző válogatásokon feltűnő tehetséges előadókat is, látszólag felkarolva őket.

 Már tavaly is, s ez folytatódott az idén is, új nevek, új előadók, új szerzők változatos kínálatot hoztak. Dícséretes az is, mint ahogy a zsűri egyik tagja elmondta: nem az a szándék, hogy az úgynevezett „eurovíziós hangzást” keressék, amilyenből azután még húsz hasonló el fog hangzani a stockholmi fesztiválon, hanem értékes produkciót. A zsűri a tavalyihoz képest 75 százalékban megváltozott, a régiek közül csak Pierot maradt meg, szerencsére továbbra is szókimondó, bírálatai, véleménye szakmailag indokolt és megalapozott. Hasonlóan kedvelem és elismerem Both Miklós hozzáértését és véleményezését. Zséda viszont többnyire csak finomkodik, Frenreisz Károly pedig… Amennyire becsültem és becsülöm mint zenészt, zeneszerzőt, zenekarvezetőt, majdnem akkora  csalódást okozott ebben a szerepkörben. Egyszerűen nemigen tud mit mondani és nagyon érződik, hogy nincs benne a témában, nem kíséri sem a hazai előadókat, sem a produkciókat és közhelyekre hagyatkozik.   

A január 23-án sugárzott selejtező több csalódást okozott, akkor több volt az olyan produkció, aminek beválogatása egy kis fenntartást váltott ki bennem a zsűri iránt. A meg nem jelentetett írásomban sorra vettem, elemeztem a számokat és mivel a végeredmény nem sikeredett biztatónak…Az első sorozatban fölényesen a Freddie művésznévvel ellátott jóhangú fiatalember emelkedett ki a mezőnyből, aki a Rising star sorozatban az anyakönyvezett Fehérvári Gábor Alfréd névvel már elnyerte sokak rokonszenvét. Az egészben csak az nem tetszett, hogy ez erővel összerakott „nyerő szám” volt, sztárzeneszerző receptre írt egy „eurovíziós szerzeményt”, hozzáadták a valamennyi körítést, amit egy erre szakosodott stáb ki tud találni. Ötlet, ihlet, eredetiség Alfréd hangján kívül nem sok. A legellenszenvesebb a Mushu név alatt megjelent formáció volt, ahol a szintén valamelyik tehetségkutatóban már pattogó Palmer Izsák (édesapja számos, nemzetközi porondra szánt szerzemény szövegét angolosítja) nem szégyellette egy infantilis riff kíséretében a Hit The Road Jack verséjét sajátjaként eladni egy irritáló megjelenésben és kivitelezésben.

A január 30-ai selejtezőben Oláh Gergő tetszett a legjobban, kitűnő ének, koreográfia, eredeti szerzemény (igaz a cigányosnak szánt couleur local nekem inkább orientálisra hasonlított), minden tekintetben kifogástalan volt a Kállai Sanders Band, hibátlanul énekelt és basszusgitározott Gáspár Laci ( a szerzemény sajnos túl sablonosra sikeredett), Vásáry André  produkciójával pedig ugyanaz a fenntartásom, mint Freddienél: eleve Eurovízióra gyártott hatásvadász szerzemény. Kellemes színfoltot jelentett az első adásban az Egy Másik Zenekar, a másodikban pedig Maszkura és a Tücsökraj fellépése, zenei és szövegvilága.

Végül: ha rajtam múlna feltételként szabnám, hogy minden szerzemény magyarul hangozzon el. Tudom én, értem én, Európa, meg világszínpad, meg közérthetőség… De miért nem adná elő minden ország versenyszámát országa nyelvén?  Ha már úgy is giccsparádé az egész!

Folytatás: (legkésőbb) a döntő után.

Ferde szemmel

A világ vezető gazdasági nagyhatalma (a Nemzetközi Valutaalap hivatalos rangsorolása szerint) egy kommunista ország. Pontosítok: olyan ország amelyet egy Kommunista Párt vezet. Ez a kommunista ország egyben birtokolja az USA államadósságának legnagyobb részét. Annak az országnak az államadósságát, ahol a kommunizmust magától a Sátántól származtatják, ahol már a kom... szótag elhangzására a politikusok frászt kapnak, szemük vérbe borul az ügynökök pedig oldalfegyverüket tapogatják. Kína az amerikai államadósságból a kimondhatatlan és elképzelhetetlen 1223,7 milliárd dollárnyit tud a zsebében. Ennél többet csak az amerikai jegybank, a FED jegyez.

            Az európai ember úgy tudja, hogy a nyolcvanas évek végén végérvényesen megbukott és eltűnt a kommunizmus. Vannak országok – például Magyarország – ahol törvényileg tiltják a jelképeinek használatát. Ha nem is Edgar Allan Poe-t szavalva, de világgá kürtölik: nevermore! A Kelet- és Közép Európa-i (továbbiakban KKE) országok ötven évnél idősebb politikusai szégyenkezve igyekeznek ha nem is tagadni, de pillanatnyi elmebaj hatására előállt tévelygésnek bemutatni életük azon szakaszát, amikor a Pártban tevékenykedve élvezték annak a rendszernek a kiváltságait. Gondolják, hogy vezeklés céljából elegendő ha legalább akkora intenzitással járnak a templomba, mint egykoron a pártülésekre.

Erre mit lát az egykori KKE Párttag: egy kommunista párt főtitkára ott feszít a világ legnagyobb hatalmait tömörítő G 20 csoport derék demokrata vezetői között! És még csak nem is szégyenkezik! Meg sincs illetődve („Uraim, már elnézést, de nem is tudom, hogy kerültem ide...”). Nem néznek rá ferde szemmel, kezet ráznak a kommunista vezetővel, mosolyogva. És a világ másik legnagyobb hatalmának külügyminisztere kijelenti, hogy országa számára a Kínával való kapcsolat a legfontosabb (naná, amikor ott van a pekingi páncélszekrényben ezerkétszáz milliárd dollár értékű amerikai állampapír).

A nyolcvanas évek végén mint az egerek a süllyedő hajóról úgy menekültek szét a KKE országok kommunistái. Akik maradtak, igyekeztek megfogyatkozott pártjukat átkereszteléssel szalonképessé tenni és ily módon helyet kapni a politikai palettán. Kommunista pártok lényegében csak a Nyugat Europa-i országokban maradtak. Kínában nem alkalmazták ezt a gerinctelen képmutatást, nem keresztelkedtek át szocialista, munkás, szocialista-munkás, amaz-a-másik, vagy baloldali-kékzubbonyosok pártjává. A tagság sem menekült fejvesztve szét. Meg kell azonban jegyezni, hogy a világ legnépesebb országának csak (?) minden huszadik állampolgára kommunista, szám szerint mindössze (?!) hetven millió (mintha Németország cakk-pakk Merkeltől és Schauble pénzügyminisztertől kezdve a bajor miniszterelnökön és a radikális szélsőjobboldali tömegeken keresztül a hamburgi parkőrig mindenki kommunista lenne).

Láttuk, tapasztaltuk mit tett Kína, a reformkommunisták vezetésével az utóbbi negyed évszázadban. Míg a szovjet nyitásra szétesett nem csak a Párt, hanem a birodalom is, a kínai kommunisták más irányba mozdultak el és a csúcsra jutottak. Igaz, hogy bóvlijukkal elárasztották a világot, ily módon az igénytelenségre szoktatva a tömegeket, na de a kommunista ipar árucikkeit soha sem a kiemelkedő minőség ékesítette. Mozdulhattak volna a kínaiak is olyan irányba, mint a déli szomszédjuk, Észak Korea („kinek észak kinek dél”). Belátták, beismerték, hogy az elszigetelődés, a mindenki ellenség szemlélet, a kierőszakolt, vasfegyelemmel megkövetelt „szebb jövő építés” tette tönkre és járatta le a KKE országokban az egész irányzatot, hogy az ilyen szemlélet, ami a bunkó, tanulatlan komcsik által félreértelmezett tragikus tévedésből ered, sehova sem vezet, különösen most nem, a XXI.  század elején.  

Kína már rég nem az, ami volt harminc évvel ezelőtt. Amikor úgy tekintettünk erre az országra, hogy „ott valahol úgy elvannak”, a képeken, amelyek onnan érkeztek, nagy tömegeket láttunk ahol férfiak, nők egyaránt kék munkászubbonyba öltözve bicikliznek Peking széles utcáin. Ezek a képek most már csak Észak Koreára érvényesek, a kínaik a kerékpár nyeregből átültek az általuk hamisított gyártmányú autók volánjai mögé. Gyanítom, hogy ha megboldogult marsallunk valami csoda folytán megélte volna ezt a rendszerváltozást még a kínainál is elegánsabb utat, elasztikus megoldást keresett volna. Már habitusa, ízlése, személyisége alapján feltételezni lehet, hogy a jólét, a nagyvonalúság, a nyitottság irányába terelte volna nyáját. (Azt a nyájat, amelyik önszántából inkább a farkasokat választotta).

A régi vágású, a marxizmust jól ismerő ideológusok felhányják a kínai kommunistáknak, hogy a marxizmus egyik legfontosabb alapelvét, a kizsákmányolás-ellenességet meghazudtolják a gyakorlatban. Hasonlóan, mint a kapitalista országokban Kínában is óriási szakadék tátong a dúsgazdagok és a szegény tömegek között. A munkások, az alkalmazottak – mint ahogy számos példa, (lehet, hogy rosszindulatú) riport bizonyítja – éhbérért, szörnyű körülmények között dolgoznak a vállalkozóknak. Havi egy marék dollárért rakják össze az európai piacon ezer dollárt érő iPhone-okat, például.

Az ország vezetője, a 2012 óta hatalmon lévő, nálamnál mindössze három évvel idősebb Hszi Csin-ping csak tudja mit csinál, hiszen marxizmusból diplomázott. (Zárójelben jegyzem meg hogy Kína első emberének a hatalma jelentősen nagyobb mint akár a többi G 20-as vezetőé: a Párt Központi Bizottságának főtitkára, államelnök, a hadsereget felügyelő Katonai Bizottság elnöke és tagja a kormánynak is, nem mint jegyzőkönyvvezető). Hszi apja a KKP egyik alapító tagja volt, de családja a kemény időkben, kegyvesztetté vált, Hszit is vidékre száműzték átnevelésre s onnan küzdötte fel magát munkájának, tehetségének, kitartásának köszönhetően. A kínai gazdasági átalakulás, különösen Sanghaj fejlődése és felfuttatása jórészt az ő érdeme is, hiszen annak körzetnek volt a vezetője. Szóval, tudja, hogy mit csinál, bizonyára ezt a fázist átmenetinek tekinti a teljes kommunizmus felé vezető úton. Mert a KKP célja – mint ahogy a Kínai Nagykövetség egyik anyagában olvastam – a kommunizmus kiépítése. A kínai kommunizmus megvalósítása.  (Jó, jó, csak röhögjenek...!)

Az idei év első hónapjának hírei a kínai gazdaság megtorpanásáról szólnak. Az elemzők kiemelik, hogy a 2015-ös évben nem sikerült teljesíteni a tervezett 7%-os GDP növekedést (6,9%-os lett!) amire nem volt példa az utóbbi negyed évszázadban. Csökkennek a külföldi beruházások Kínában és Kína is csökkenti befektetéseit a világban, inkább a hazai fogyasztást szeretnék növelni  és a tömegek életszínvonalát javítani. Most egy ilyen fázis következik.

Befejezésül elárulom, hogy miért választottam ezt a témát az idei év első bejegyzésemhez. Nyomós okom van rá: a minap végigkóstoltam egy felső kategóriájú kínai étterem teljes kínálatának reprezentatív választékát. Mint ahogy korábban többször is utaltam rá, nem tartozom a különféle egzotikus gasztronómia rajongói közé, inkább a hagyományos, zsírosan konkrét magyar konyhát kedvelem. Persze nem most étkeztem először kínai étteremben, de korábbi tapasztalatom a konyhájukat is a bóvli kategóriába sorolta (mindig is az hiányzott legjobban, hogy nincs kenyér a húsételekhez) Ezúttal kimondottan kellemes meglepetés ért. Ha olyan minőségben gyártanának ruhaneműt is, mint ahogy igényes helyeken főzni tudnak...

A budapesti kínai étteremnek, természetesen kevés köze van a kínai kommunizmushoz. Egy kapitalista országban egy kapitalista vállalkozás. Nem valószínű, hogy a vállalkozó pártfeladatot hajt végre hazája (és pártja) jó hírnevének öregbítése céljából külföldön. Kérdés, hogy Kínában a tömegek milyen színvonalú ellátásban részesülnek. A „létező szocializmusban” emlékeim szerint nem volt kifogás a hatalmon lévő munkásosztály étkeztetésére. Más kérdés, hogy az igazán minőségi, igényes fogyasztási cikkeket a tömegek megválasztott vezető képviselőiken keresztül élvezhették.