Errare humanum est

Tévedni emberi dolog, idézte Seneca címbe foglalt bölcsességét a sündisznó is az ismert állatmesében, miután lehátrált a súrolókeféről. Az ember ha nem is törekszik a tökéletességre, igyekezik hibátlanul elvégezni munkáját, feladatát, de mindig ott lebeg a hibázás veszélye. Vannak olyan foglalkozások, ahol a hibának, tévedésnek katasztrofális következményei lehetnek. Sebész, pilóta, légi irányító, hajós kapitány, ítélő bíró, állami vezető (...) esetleges tévedése emberéleteket veszélyeztethet, ezért a felelősségüket össze sem lehet hasonlítani a foglalkozások többségével, ahol a figyelmetlenségből vagy tudatlanságból vétett tévedéseknek nincs súlyosabb következménye, sok esetben inkább csak derűt váltanak ki.

            Ezek közé tartoznak például a filmekben benne maradt hibák (az interneten több ilyen gyűjtemény található), például, amikor a római korban játszódó filmben a főszereplő csuklóján megvillan a karóra! Az emberek többsége ezeket észre sem veszi, a hiba a lényegen nem ront. De vannak olyanok, akik – feltehetőleg nem rosszindulatból, hanem inkább talán kuriózumként – a hibákat fürkészik az alkotásokban. Francia forrásból olvasom, hogy ráérő kutatók időt nem sajnálva átnyálazták a francia irodalom remekeit és a legnagyobb írók könyveiben is találtak helyesírási hibákat! Ami persze nem Balzac, vagy Hugo figyelmetlenségét bizonyítja (ehhez a kéziratokat kell áttanulmányozni, hiszem hogy ezt is megtették és nem eredménytelenül) hanem a világ élvonalához tartozó maguk professzionalitására büszke kiadóházak hírnevét rontja, hogy például az egyik Balzac regényben, miután a szöveg átment a szerkesztő, a lektor, a korrektor szűrőjén, helytelenül jelent meg a kolbász. Persze nem fizikailag rossz helyen (egy torta közepén...) hanem helyesírásilag: saucisse helyett saucicce! Egy ilyen hiba neves francia kiadó esetében szinte akkora szégyen mint ha Japánban késik a vonat...

            Egy francia szerzőpáros a festményeket szedte górcső alá, a legnevesebb festők 34 híres festményén találtak (vagy véltek találni?!) kisebb nagyobb hibát. Itt van például Rubens Tigrisvadászat című monumentális alkotása, amit a flamand mester 1617-ben festett, megrendelésre. A rendkívül dinamikus, nagy méretű (256,2 x 324,5 cm) képen hét, az öltözékük alapján eltérő népcsoporthoz tartozó személy és négy vadállat látható. A címben feltüntetett tigriseken kívül leopárd és oroszlán is. Mert vadászat közben megtörténhet (nem tudom, pontosan, nem vagyok vadász), hogy nyúlra indulnak a vadászok, de végül vaddisznó, róka vagy medve kerül a puskavégre. Esetleg. Rubens képén látható helyzet azonban esetlegesen sem történhet meg, ugyanis ez a három vadállat nem él ugyanazon a területen. Tigris és leopárd elméletileg találkozhatna Indiában, de az oroszlán csak Afrikában él! Azt, hogy az egyik vadász kézzel feszegeti az oroszlán száját pedig tekintsük költői túlzásnak... Ha nagyon meg szeretnénk védeni Rubenst, mondhatnánk, hogy a vadállatok a brüsszeli állatkertből szabadultak éppen, ezért láthatóak egy helyen. Persze, ez a magyarázat is sántít, mivel a XVII. században még nem léteztek állatkertek, itt-ott tartott valamelyik különcködő nemes kastélyában egzotikus állatot.

           

Az egzotikum vonzalma miatt hibázott Albert Eckhout holland festő is, aki az 1610-ben festett Csíkos ló című festményén egymás mellé helyezett egy zebrát és egy orrszarvút! Feltételezhető, hogy a gröningeni mester az egyik egzotikus állatot sem ismerte közelebbről. Mint ahogy Dürer is a híres Rinoceros fametszetét elmondás alapján rajzolta meg (1515-ben) és emiatt a orrszarvún olyan nem létező testrészek láthatóak, amelyek az elbeszélő rossz emlékezetére vagy élénk fantáziájára utalnak.

            A francia szerzőpáros kifogásolja Ingres A nagy Odaliszk című festményén látható női test aránytalanságait, nevezetesen nem természetes testtartását, de főleg a lány túl hosszú hátát, ahol „több oldalborda elfér mint amennyi egy embernek van”. Ezt egyébként felrótták Ingresnek, még éltében, a híres francia festő azt válaszolta, hogy ha az anatómiával akart volna foglalkozni, akkor nem megy festőnek.  

           A hibákat boncoló könyv címoldalára került Manet híres festménye, Bár a Folies-Bergeres-ben, mint ékes példája a „szarvashibának”, a logikátlan tükörkép miatt. A festménnyel részletesen foglalkoztam az Emberek a Vénuszon c. sorozatom 8. folytatásában, ahol elmagyaráztam, hogy nem tévedéssel, hanem Manet szándékos tükrös trükkével állunk szemben. (Itt jegyzem meg zárójelben, hogy a tavalyelőtt közölt sorozatom, nagy örömömre, még mindig nagy olvasottságnak örvend!) A „hiba” tehát szándékos. Ugyanúgy mint Chagall Önarcképén, a bal kézen látható hét ujj! Persze, hogy nem véletlenül, figyelmetlenségből festett magának a festő több ujjat (megszaladt az ecsete), a „hibának” üzenetértéke van.

            A hiba témára régi kedvencem Bazille Táj Chailly közelében (az említett gyűjteményben ez a festmény nem szerepel). A tájkép közepén az kék ég és világos felhőkön keresztül látható egy fekete csík. Könnyen megfejthető: az ecset, amin fekete szín volt, mert a művész egy kicsit sötétítette a jobb oldali felhőt, egyszerűen beleakadt a vászonba! Teljesen véletlenül, a lendületben. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha Bazille nekiesett volna elmaszatolni ezt a fekete csíkot, annak nyoma maradt volna a kék égen, a fehér felhőn. Így hagyta. Jebiga, megtörtént! És ettől a festmény maradt remekmű. Egy kis beismert emberi hibával.

A hiba emberiebbé teszi a művet. A tökéletes nem emberi, mert az ember sem tökéletes. Például a zenében a digitális technikának köszönhető hibátlan pontosság zavaróan hat. Az már a gép, a technika, szoftver érdeme. Olvastam, hogy újabban szándékosan rontanak a gép pontosságán, hogy emberi legyen. Egyébként én külön örülök annak, ha zenei felvételeken rajta maradnak kisebb hibák is, amire akár fel is lehet hívni utólag a figyelmet (a felvétel 1.15-nél a gitáros melléfog egy hangot a szólóban...)

Azt vallom, hogy az ember törekedjen a hibátlan munkára, alkotásra, legyen igényes (az igénytelenségből, hányavetiségből eredő hiba számomra bocsájthatatlan). Sok esetben, nagyobb horderejű döntéseknél, csak később eszmél rá az ember, hogy hol és miben hibázott. Ekkor áll be a „mi lett volna, ha...” helyzet, amivel nincs mit kezdeni. Amin nem érdemes tépelődni. Az evidens, figyelmetlenségből, vagy tudatlanságból eredő hibákat sokan hiúságból nem ismerik be és magyarázkodásba bonyolódnak. Ilyen esetekben pedig tisztább a sor, ha beismerjük tévedésünket és még időben, diszkréten lehátrálunk a súrolókeféről.   

U.i.

A hibákról, tévedésekről szóló fenti írásomba szándékom volt beapplikálni: noha cáfolták, szerintem szinte biztos, hogy a lapos általános műveltségből fakadó klasszikus „amerikai hibából”, Bukarest és Budapest összekeveréséből eredően hívták meg a román miniszterelnököt a magyar helyett Trump beiktatására. Még egy súrolókefe.

Szellemi örökség

Akik ismernek tudják, hogy sajnos nem vagyok egy pedáns alkat. Néhány héttel ezelőtt elhatároztam, hogy ezen változtatok. Ahelyett azonban, hogy az ecsetek, festékek, rajztömbök, könyvek, CD-k, kották, zoknik, szerszámok között tettem volna rendet a nehezebbel kezdtem: azzal, hogy összegyűjtöm, összeírom a különböző területen született alkotásaimat. Hogy egy helyen lássam mivel töltöttem el az elmúlt éveket, évtizedeket (inkább indítottam volna be egy jól menő gázszerelő vállalkozást, s most nem aggódnék nyugdíj miatt?). Kapóra jött egy hirdetés, hogy alkalmi áron lehet vásárolni 64 GB-os pendrive-ot, amire minden rá is fér. Az ötletet egyébként az adta, hogy az egyik barátom megmutatta: egy aranyrúd alakú pendrive-on őriz mindent ami dokumentumként fontos számára, szerződéseket, számlákat, írásokat, jegyzeteket, reprodukciókat, hadd legyen minden egy helyen.

            Kezdtem az írásaimmal, külön fájlokba rendszerezve: Homéroszi kapocs regény, a becsei könnyűzene történetéről szóló monográfia, Vénusz sorozatom kézirata, három befejezett film forgatókönyve (az egyik franciául, Francois Ozon akár holnapután kezdhetné a forgatást), egy befejezetlen, novelláim, elbeszéléseim, karcolataim, tanulmányaim a blogomban közölt bejegyzések... Régebben gondoltam arra, hogy a Magyar Szó dokumentációjából válogatok (kifényképezem) újságírói pályafutásom alatt közölt, a Lapban megjelent nem kevés írás között is. Vannak (valahol) az elveszett írások, amelyeket különböző megrendelésre, felkérésre, alkalomra írtam és amelyekről nem készítettem másolatot. És a rengeteg fordítás (éveken keresztül fordítottam filmeket francia nyelvről, szerbről) amelyeket számon sem tartok, pedig volt velük munka.

            Még több az elveszett festmény. Sokáig nem hogy lefényképeztem volna, de még fel sem jegyeztem mit festettem. A kilencvenes években például, szinte heti rendszerességgel hordtam olaj és akvarell képeimet egy szentendrei galériába, amelyeket azután ki tudja hova valósi turista merre vitte magával. A Brazíliában lévő festményeimet szerencsére lefényképeztem és azt a téli tájképet is, amit Bosznia és Hercegovina korábbi nagykövete vásárolt tőlem és vitte el Indiába esküvői ajándékba kuriózumként... Leginkább az akvarellekkel bántam hanyagul, szórtam őket, mint a szerb esküvői tanu, a „kum” az aprópénzt a házasságkötés után. Egy fájlba összegyűjtöttem a létező fotókat képeimről és külön egy fájlba a festészettörténelem általam kiválasztott, összeszedegetett reprodukcióit (mintegy 400-500 képről).

            Átjátszottam egy fájlba azokat a zenei szerzeményeimet, amelyeket sikerült megtalálnom CD-n és másik fájlba az általam összerakott gyűjteményeket. Következett a rengeteg fénykép és video, rövidfilmek, amelyeket többnyire saját szórakoztatásomra felvételeztem, továbbá nyaralásokról, lakodalmakról, utazásokról és Lóci játszik koncertekről készült felvételek összevágva megfelelő programmal.

            Ezt a gyűjtőmunkát nagy türelemmel és kitartással heteken keresztül készítettem. Éppen kapóra jött, hogy a Lóci keresett valamilyen felvételt, közöltem vele büszkén, hogy rajta van a gyűjteményemben és odaadtam a pendrive-ot mondván, másold ki. A laptopja azonban nem tudta megnyitni, a gép egyszerűen nem érzékelte a pendrive-ot. Bedugtam az én számítógépembe, abba amelyiken összeraktam az anyag nagyobb részét és szintén a gerontológiai effektus állt elő: a bedugás megtörténik, csak nem érzékelhető...

            A pendrive-ot elvittem egy szaküzletbe. Szétszedték darabokra, abban a reményben, hátha valahol egy kis forrasztással meg lehet operálni és helyreáll a rendszer.  Sajnos nem sikerült. Javíthatatlan, használhatatlan – mondta ki a verdiktet a szakértő.

            A FB-on még mindig látható a hirdetés: kivételes alkalom 64GB pendrive mindössze 2490 forintért.

            Ha lesz ismét egy kis időm, nekifogok és rendet rakok a festékek, ecsetek, rajztömbök, könyvek, CD-k, zoknik között...

Ha gazdag, ne rinyáljon!

„Kit érdekel a rinyálásuk? Ha el is válnak, külön-külön is gazdagok maradnak. Akkor mit sajnáltatják magukat?” Egy zátonyra futott „celeb házassággal” kapcsolatos kommentből idéztem. Írásom témája nem a bulvár „esemény”, a jelenségen gondolkodtam el, a kommentelő hozzáállásán.

            Nem konzultáltam pszichológussal, de remélem nem tévedek abban a teljesen leegyszerűsített megfogalmazásban, hogy az ember akkor boldogtalan, ha hiányzik valami. Egészség, szeretet, szerelem, siker, biztonság, megértés... hiánya boldogtalanságot okozhat. Az egyén habitusától, elvárásaitól függ, mert ami valakit depresszióba dönt, másnak nevetséges ok.

A hagyományosan depressziós Magyarországon az emberek nagy többsége úgy érzi, hogy nem lehet boldog, hiszen a társadalmi-gazdasági helyzetből fakadóan egzisztenciális bizonytalanságban állandó anyagi gondokkal küzd, amit még súlyosbít a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a reménytelenség érzése. A mélyszegénységben élő rétegek már belefásultak a letargiába, nekik boldogságot okoz már az, ha sikerül büntetlenül rőzsét szedni az erdőben és betüzelni a kályhába ezekben a mínuszokban. És ha a kályhán megfől még egy kis krumplileves is...!

Ilyen helyzetben persze, hogy kinyílik a bicska az emberek zsebében, amikor a közvéleményt a kereskedelmi tévék és bulvár újságok a celebek szenvedéseivel traktálják. „Kit érdekel a rinyálásuk?!” – fakadt ki a kommentelő, de ezek szerint mégis nézik, elolvassák az ilyen híreket. Amelyek csak a többi celebben váltanak ki együttérzést (az ő kommentjeik erre utalnak, vigyázva, nehogy áttűnjön kárörvendő kuncogásuk a sorok között), az egyszerű emberekben felháborodást.

A gazdagoknak is joguk van a boldogtalanságra. Eddigi életem során még nem sikerült megtapasztalnom milyen érzés lehet anyagi gazdagságban élni (de nem adom fel, még reménykedek!). Ez azonban cseppet sem frusztrál, gazdagnak érzem magam, ezt büszkén vallom és csak a szellemileg még gazdagabbakra nézek fel (akik egyébként, tapasztalatom szerint végtelenül szerények és nem érzékeltetik gazdagságukat). Olvassuk hírekben, látjuk a tévében, a filmeken, hogy például Amerikában a híresek és gazdagok között sokan pszichiátriai kezelésre szorulnak. Különösen a hírességek és a dúsgazdag feleségek. Akik nem tudnak magukkal, idejükkel, pénzükkel mit kezdeni és elkezdenek depizni, majd mint mélyebbre süllyednek az élőmocsár-szerű lelki nyavalyában. Alkohol és kábítószer mámorba menekülnek, tönkremegy személyiségük, házasságuk, kapcsolataik... Az egyszerű ember, aki úgy érzi, hogy boldog lenne ha stressz, feszültség nélkül tudná leélni napjait, ha ki tudná fizetni minden számláját erre azt válaszolja, hogy ha a depiző amerikai milliomoshölgy minden nap keményen végigdolgozná a nyolc órát és ezen felül még gondoskodna a háziasszonyi teendőkről, eleget tenne a házastársi kötelezettségeknek... nem maradna ideje a depizésre. Lehet, hogy van ebben igazság, de a szakmabeliek szerint a magyarázat (és a terápia) nem ilyen egyszerű, sokkal összetettebb.

A magyarországi viszonyokban amerikai jólétben élő celeb házaspár  boldogtalanságának okát is valahol itt kell keresni. Nem tartozom a bulvár-híreket faló olvasótáborhoz, de ennek a bejegyzésnek a megírásához készülve elolvastam az összes releváns információt és nem sikerült megfejtenem, hogy ebben a konkrét esetben, (amire a kommentelő reagálását idéztem) lényegében mi az ok. Hol a baj? Mitől futott zátonyra a házasságuk? Mitől vált boldogtalanná és elégedetlenné sorsával, helyzetével a kétgyermekes asszonyka? A józan paraszti logika rögtön arra gyanakszik, hogy valamelyikük félrekettyintett. De nem. Mind a két fél ezt határozottan cáfolja. Nem kettyintett de leszerelmesedett másba? Az egykori Miss Hungary első udvarhölgye egyszerűen megunta az átlagosnál sokkal magasabb jólétet megteremtő férjét? Könnyen elképzelhető, hiszen én még nem találkoztam olyan véleménnyel, aki az elkényeztetett gyerekként viselkedő és gazdagságával gyakran hivalkodó média személyiséget rokonszenvesnek találta volna.  Az asszonyka egyébként ma is ránézésre tökéletes szépségnek mondható. Igaz nincs semmi erotikus kisugárzása, ettől az image-től szándékosan eltávolodott és inkább a „sikeres üzletasszonyok” már-már arisztokratikus manírokkal viselkedő csoportjához tartozónak érzi magát. Feltehetőleg férjének köszönhetően, egyébként ő is tévés műsorvezető. A celeb témák szakértője. Ennek ellenére azt nyilatkozta, ha újra kezdhetné, kerülné az ismertséget, a reflektorfényeket, azt hogy sorsán, családján az egyszerű nép csámcsogjon (nem ezt a kifejezést használta, de erre gondolt).  És akkor megtalálná a boldogságot! A férj boldogtalanságának oka evidens: szeretett felesége imádott gyermekeivel lelépett. Szétesett a család, az idillikus eddigi élet, a bajt még tetőzte, hogy majdnem még műsor nélkül is maradt.

Az ember akkor boldogtalan, ha valami hiányzik. A boldogság attól függ, hogy mire vágyódik az ember. Ha a gazdasági helyzet úgy alakul, mint ahogy a kormány ígéri, a jobb életszínvonal milliókat fog boldoggá tenni, mindazokat, akik boldogtalanságuk okát anyagi helyzetükben látják. A celeb-feleség, K. (nem kis k.!) pedig attól lesz boldog, ha visszaköltözik egy kétszobás panellakásba egy tisztességes, a celeb világban ismeretlen férjjel egy átlagpolgári új életet kezd és ha lekerül a bulvár sajtó címoldalairól (?).

Ha teljesíthető célokat fogalmaz meg magának, mindenki megtalálhatja a boldogságát. A boldogság a kis dolgokban rejlik, csak tudni kell megtalálni és élvezni. Például ezekben a zimankós napokban fogadjuk el Petőfi válaszát, a kérdésre hogy hol a boldogság mostanában...  

  

Ybl és Garancsi

A XIX. század második felében Magyarországon megfogalmazódott az igény, hogy lépést tartva az európai kulturális élet divatjával és szokásaival, Budapesten Operaház épüljön. A pesti elit, a magyar arisztokrácia számára már macerássá vált, hogy alkalmanként egy irányban 250 kilométert kocsikázzon ha fel kívánta magát tölteni elsőrangú kulturális élménnyel. Miért ne létesülne Budapesten egy olyan, vagy a bécsinél még szebb épület, amely méltó helyszínt biztosít az opera előadásoknak? Kocsikázzanak a művészek Budapestre!

A versenytárgyalást az Operaház megépítésre 1873-ban a belügyminiszter írta ki, ezen Ybl Miklós nyert. A beruházás értéke 2.261.200 akkori forint volt, ebből több mint 1,6 milliót a Monarchia udvartartási költségvetése művészeti célokra szánt keretéből fedezte. A terv megvalósítását személyesen Ferenc József hagyta jóvá. Ennek ellenére Bécs nem szólt bele, nem határozta meg, hogy ki kapja a projektet, a tisztességes tenderen Ybl úgy nyert, hogy maga mögé utasított osztrák és német tervező irodákat, sőt Pollack Mihály tervét is. Az építésben számos magyar alvállalkozó vett részt. Nem sebtében alapított, miniszterekhez, miniszterfeleségekhez és kivételezett vállalkozókhoz köthető off-shore cégek, hanem valóban azok, akik egyes területeken bizonyítottan a legjobbak voltak az országban. Az építés elhúzódott, a pályázat kiírásától az épület átadásáig eltelt kilenc év alatt állandóan pénzügyi nehézségek késleltették a munkát. A keret szűknek bizonyult, de a Kormány nagyon szigorúan bánt a meghatározott összeg folyósításával, csak a legvégén történt némi korrekció. Ybl Miklós tiszteletdíja maradt az eredetileg, már a pályázatban meghirdetett 20.000 forint.

           2015-ben Magyarországon megfogalmazódott az igény, hogy Budapesten  2017-ben ú.n. „vizes VB-t” rendezzenek. A Nemzetközi Úszó Szövetség méltányolta az ország e hőn áhított óhaját és odaítélte a szervezési jogot.  A létesítmények és az infrastruktúra kivitelezésének jogát Garancsi István tulajdonában lévő Market Zrt nyerte el. Állítólag volt valami tender is, de a lényeg az, hogy a szerződést a kivitelezővel hamarább aláírták, mint ahogy az aláírást lehetővé tevő kormányhatározat jogerőssé vált volna. Az említett Market Zrt természetesen nem ismeretlen cég. A fő referenciája a Fradi stadion, pontosabban: a Groupama Aréna megépítése volt (Ybl  szakértelmét többek között a Vámház épülete, a Bakáts téri templom és több vidéki kastély szemléltette). A „vizes VB” –hez szükséges létesítmények kivitelezését 38,5 milliárd forintban határozták meg a szerződés aláírásakor. Azóta már közel (ha nem több mint) 100 milliárdot költöttek rá a közpénzből, utólagos jóváhagyások alapján. Ez már bevett szokássá vált minden nagyobb beruházásnál és ezen már senki sem akadékoskodik. Csak az számít, hogy a létesítmény időre felépüljön és a versenyen sportolóink világraszóló diadalokat jegyezzenek. Ybl Miklós, mint említettük, a projekten 20.000 forintot keresett. Hogy mennyivel növekedik Garancsi személyes vagyona a „vizes VB-nek” köszönhetően, az kifürkészhetetlen.

            Ybl Miklós és Garancsi István.

Azon kívül, hogy mindkettőjüknek van kötődésük Székesfehérvárhoz – Ybl ott született, Garancsi pedig a fehérvári Videoton labdarúgó csapatának a tulajdonosaként kötődik a városhoz – nehéz hasonlatosságot találni. Mégis párhuzamot vonok közöttük, mert ők két különböző korszak jellemző személyiségei, korszakuk sikeres és ismert vállalkozó típusának a képviselői.

Ybl a legnevesebb párizsi egyetemen végezte tanulmányait, majd Münchenben és Olaszországban tökéletesítette tudását. A sikert lépésről lépésre érte el, hatvan éves volt, amikor elnyerte az Operaház építésére kiírt versenytárgyalást. A már említett Vámház, templom és kastélyok építésén kívül részt vett a Bazilika valamint a MTA épületének építésében is. Életrajzírói lejegyezték, hogy a nagytudású nemzetközi szinten is elismert szakember rendkívül szerény és segítőkész személyiség volt.

Garancsi a mai kor erős hátszéllel törtető nagyvállalkozó típusának a példája. Az egyetemet Pécsett végezte, 1985-89 között közgazdaságot tanult. Ha jól emlékszem, akkor még marxista közgazdaságot oktattak, ennek ellenére a rendszerváltás után a bróker ágazatban ért el nagy sikereket, üzletkötőként indult, vezérigazgatói székbe került. Következett a gázkereskedelem, ahol a MET-en keresztül a tűzhöz közel álló személyekkel együtt nagyot kaszáltak (lásd a 444.hu 2015 január 14-én közölt A legtöbb pénzt most így lehet keresni Magyarországon című oknyomozó riportját) Majd Hernádi Zsolttal (a Mol jelenlegi vezérigazgatójával) közösen kiprivatizálták a jelentős értékű ingatlanokkal rendelkező CD-Hungary-t (az esetet annak idején Lenyúlás a magasból címmel feldolgozta a Magyar Narancs...). A Market Zrt mellett többségi tulajdonosa a nem kevés pénzt tejelő, a a NAV-online pénztárgépeihez SIM-kártyát szállító Mobil Adat Kft-nek is.

Egyszóval: Garancsi egy rendkívül ügyes és sikeres menedzser (az ügyes kifejezés magába foglalja azt is, hogy a cél legalizál, tisztára mos minden lehetséges eszközt). Kivételes kapcsolatokkal rendelkező menedzser pedig bármivel foglalkozó céget vezethet. Minden ágazat belefér. Mert a menedzser menedzsel, nyer a tenderen, hozza a munkát, majd piaci áron talál és alkalmaz szakembereket, akik elvégzik a szakmai részét a munkának. Feltételezem, hogy Garancsi cégében is dolgoznak kitűnő (de az ismeretlenség homályában maradó), ha nem is Ybl, Pollack, Steindl tudású, építészek. Jelleméről keveset tud a közvélemény, lehet, hogy ő is szerény és segítőkész. A Befolyás-barométer felmérése szerint ő Magyarország 8. legbefolyásosabb személyisége.

Sokat változott a világ az elmúlt 150 év alatt. A XXI. században  a nyereség a mindent felülíró motiváció és cél. Gondolja az Olvasó, hogy amikor néhány évvel ezelőtt Magyarország több nagyvárosában lecserélték a közvilágítást, a szándékot az vezérelte, hogy az ott élők sötétben ne hágjanak egymás tyúkszemére? Vagy: azért épült fel ennyi szép stadion (a legszebb, a Puskás stadion még csak ezután) hogy az állam kielégítse a labdarúgást imádó óriási tömegek igényét és méltó módon hódolhassanak e szenvedélyüknek?

A nyereség határozza meg a terméket, a befektetők fogalmazzák meg az igényt. Az állam mondja meg, hogy mi a társadalom igénye és meghatározza azt is hogy kinek jár a nyereség, kihez jut a közpénz. És szinte lényegtelen, hogy mi a projekt, út, közvilágítás, stadion vagy úszómedence. A lényeg, hogy költséges legyen, ahol néhány milliárd szétfolyása nem számít.  Garancsi példája, pályafutása ékesen szemlélteti a mai politikai-gazdasági rendszer működésének lényegét. Ő az egyik kiválasztott akin keresztül működik a rendszer. Aki immár elérte azt is, hogy ő, mint kivitelező sugallja, milyen nagyberuházást támogasson a Kormány. Mert nevét felhőkarcolói magasságokba kívánja emelni. Hadd mesélje az utókor: az Operaházat Ybl Miklós építette, Budapest Első Felhőkarcolóját pedig a mátészalkai Garancsi István.

Igen, sokat változott a világ. Ha fentiek alapján az Olvasó tisztességesebbnek, igazságosabbnak, vonzóbbnak találja Ybl korát jó hírem van: minden jel szerint sikerül ismét létrehozni egy olyan társadalmi rendszert, mint amilyen a XIX. század végét jellemezte. Most alakul az új arisztokrácia, földesuraival, menedzsereknek, nagyvállalkozóknak nevezett mágnásaival.

A. E., az újságíró

Első tudósítása, levele Párizsból egy szerelmi vallomás a „szép ámulások szent városához”. Az ezt követő írásai viszont, akár most, több mint száz év távlatából is, példaként szolgálhatnak mit jelent és hogyan kell teljesíteni az újságírónak a külföldi tudósítói megbízatást.

            Ady Endre párizsi tudósításait olvasom, amelyeket A.E. jelzéssel küldött a Budapesti Naplónak első ott tartózkodása során, 1904 februárjától. Ady hamarább volt újságíró, mint költő, még mielőtt megjelentek volna első versei nem kevés cikket tett le különböző napilapok szerkesztőinek asztalára. Aki már próbálkozott újságírással, az tudja, hogy ez a legkegyetlenebb rosta. Egy napilap állandó időzavarban szenvedő szerkesztőjétől semmi jóra, semmi megértésre nem lehet számítani. Fiatal tollforgatónak hamarább teljesülhet a vágya, hogy írását nyomtatásban lássa viszont, ha verseskötettel próbálkozik, mint napilapnál cikkírással. Létezik egy állítás miszerint újságíróból lehet költő, író, de fordítva nem. Az egyik magyarázat, hogy miért: a kezdő újságíróba beleverik a szerkesztőségben a tények iránti tiszteletet, a lényegre törő fogalmazást, s később pályafutása során bármilyen műfajban is jelentkezik, a válaszok az 5W-re írásaiban visszaköszönnek  (angol nyelvben az alapvető kérdőszavak, amire egy írásban választ kell adni W-el kezdődnek – ez minden  újságírói képzés, iskola első leckéje). A szépirodalomból érkező írástudóknak más logikára jár az eszük, nekik más a fontossági értékrendjük, ami eltér az újságírói követelményektől, gyakran elfeledkeznek a 5W-ről és a szabatos, világos, egyszerű fogalmazás  száraznak és értéktelennek tűnő szigorú követelményeitől.

            Ady teljes alázattal teljesíti újságírói feladatát.  Pontosan ismeri a Lap olvasóinak széleskörű igényeit, érdeklődését és ezt ragyogó stílusban, tökéletesen kielégíti. Ady párizsi tudósításai előtt Ernest Hemingway Párizs az egy ünnep című könyvét olvastam. A korszak egy kicsit későbbi – a múlt század ’20-as évei – amikor a fiatal, még ismeretlen amerikai író szintén újságíróként ténykedett a Fények városában. Hemingway az újságírást – amiért egyébként búsás tiszteletdíjakat utaltak számlájára a neves amerikai lapok – alacsonyabb értékű tevékenységnek tartotta. Egy idő után el is döntötte, hogy ő bizony nem küld több tudósítást, mert ő nem fogja tehetségét az újságírásra pazarolni, író akar lenni és a tudósítások helyett igényes irodalmi novellákat küld. Rövidesen szembesült, hogy költekező életmódját fiatal feleségével így már nem tudja folytatni, hiszen a novelláira már nem volt akkora igény, az irodalmi folyóiratok közelről sem fizettek úgy mint a napilapok...

           

Adynál ilyen hiúságból fakadó tépelődések nem jelentkeznek. Az élet és a társadalom legkülönbözőbb témáiról ír. Észrevehető, hogy természetszerűen a kultúra, az irodalom, a színház áll legközelebb hozzá. Egy éppen felkapott fiatal költőről írva – aki egyébként nem állta ki az idő értékítéletét - az egyik versét át is költi. Hasonlóan mint részletet az egyik éppen felkapott színmű versben írt szövegéből. Beszámol a színházon belüli, drámaírók egyesülete-direktorok-rendezők-színészek-közönség vonalon jelentkező konfliktusokról és a színházak iránti érdeklődést visszaszorító új szórakozási módi térhódításáról, amit a franciák találtak ki és Párizsból indult: „Míg a színházak omladozó ősi várában így zúg a testvérharc förgetege, vidáman és erősen, győzedelmes reménységgel üt tábort a vár előtt, s készül a diadalünnepre a café-chantant. (...) A publikum nemes és megdöbbentő egyszerűséggel bevonul a café-chantant-okba, a music-hallokba. Az Opera, a Comédie Francaise, az Odéon kong az ürességtől, a Folies-Bergere-be, a Moulin Rouge-ba, az Olympiába viszont drága pénzért sem lehet jegyet kapni”.

            A magyar nyelv egyik legnagyobb költője tudósít a polikai történésekről is, bírálja a túlzott nacionalizmust, felrója, hogy még a szociáldemokrata politikusoknál is a nemzeti büszkeség hangoztatása kerül előtérbe. Eljut egy, ahogy ő írja „kommunista-anarchista” összejövetelre is, ahol találkozik olyanokkal, akik ott voltak a Párizsi kommünben. „Fehérhajú öregek, kik ifjú ördögök voltak a kommün idején. Pergament arcuk csupa szöveg, csupa telerovás. Fáradt, de erős férfiak, öreg proletárnők, hosszúhajú elvadult ifjak, rózsaarcú varróleányok, szemüveges diákkisasszonyok tolonganak, szoronganak egymás mellett”- írja. Közvetít az elhangzottakból is, íme hogyan „öntötte ki lelke fölgyülemlett keserűségét” egy fiatal munkás 1904-ben, Párizsban: „Ti itt kiáltoztok és dühöngtök. De ott künn az életben megalkusztok az elnyomókkal. Mi a legtöbb amit mertek? Sztrájkoltok? No, az dicső dolog! A legtöbb eredmény negyven szantim béremelés és egy órával több munka naponkint. Ne alkudjatok, ha proletárok vagytok!”   

            Egy külföldi tudósítónak mindenről kell írnia, tehát mindenhez kell valamilyen szinten konyítani. Az első Párizsi Nemzetközi Vásár kapcsán Ady gazdasági és kereskedelmi kérdésekről ír. Rámutat, hogy a párizsi Vásár közelről sem sikerült annyira mint a lipcsei, ami miatt megszervezték, kifejti, hogy a francia ipar és kereskedelem legnagyobb hiányossága az, amit ma marketingnek neveznek: nem tudják árujukat megismertetni a külföldi piacon, meg nem is nagyon törekednek. Nem úgy mint a németek, akik sok esetben lekoppintják a francia új termékeket, tökéletesítik és szervezett kereskedelmi hálózaton keresztül értékesítik a világ más országaiban!

    

        Ady szinte minden témáról ír, kivéve a sportot (még nem olvastam el az összes tudósítását, lehet, hogy ilyennel is találkozom). Megjegyzem, hogy a fentiekben említett Hemingway erről is írt, mert érdekesnek találta a kerékpár versenyeket, a lóversenyeknek pedig állandó látogatója (és nem csak látogatója) volt. Ady írásai között a  legértékesebb „bouquet”-ja azoknak a leveleknek van, amit a párizsi mindennapi életről, hétköznapi eseményekről ír. A festőművész által az utcára hiányos öltözékben kidobott modellről, a szélhámos oroszról, aki az orosz-japán háború kapcsán adományokat gyűjt, majd két barátjával az összes pénzt egy éjszaka eltapsolja, a párizsi sajtóban folyó vitáról az angolokkal, miután egy londoni lap párizsi tudósítója a franciák szokásairól írva kifogásolta, hogy a párizsiakra nem éppen jellemző a mindennapi tisztálkodás... Egy francia íróval való beszélgetés során rámutat a kis országok alkotóit sújtó alapvető hátrányra, ami a potenciális közönség közötti különbségből ered: egy francia író, vagy drámaíró egy közepesen sikeres művel akkora tiszteledíjat kaszál, aminek töredékére sem számíthat egy magyar kolléga (pedig 1904-ben még nagyobb volt Magyarország...). Egyik levelében leírja találkozását egy clochard sorsa jutott állítólagos magyar gróffal, akinek fizetett egy sört, s a gróf megmondta a nagy igazságot: „A különbség Nyíregyháza és Párizs között az, hogy Nyíregyházán jobb a sör!”.

            Ady leveleit átitatja az az elragadtatás, amit minden alkotó megérez Párizsban és ösztönzőleg hat az alkotásra. Mintha ott lenne a levegőben az évszázadokon át felgyülemlett kultúra, érték, amit maguk után hagytak mindazok a neves művészek, alkotók, akik ott éltek, vagy csak rövidebb-hosszabb ideig ott jártak. Ady (és talán más magyar írók) Párizs-imádatának van egy közelebbi magyarázata is, amit Szerb Antal fogalmazott meg: „Nem a francia szellem váltotta ki azt a mély megrázkódtatást, amit Ady számára Párizs jelentett. Párizs neki elsősorban a Nagyváros volt... A polgárosztály újonnan felszentelt bajnokát semmi sem igézte meg annyira, mint a nagyváros nagyvárosiassága. Ha a sors történetesen New Yorkba vetette volna, még fehérebben izzott volna lelkesedése az 'embersűrűs gigászi vadon' iránt. És azután megfogta... ami a nem-latint mindig magával ragadja, ha a latin világgal először találkozik: az élet meghatározhatatlan könnyebbsége, édessége, szabadsága... Mint Goethe Rómában, Ady Párizsban szabadult meg északias-protestáns bátortalanságától. Itt vált világnézetté benne, hogy az élet szép, itt nőtt bátorsága vállalni önmagát fenntartás nélkül, hibáival együtt és bátorsága kimondani az új szavakat, új képeket, új ritmusokat... Párizs nem adott hozzá sokat, de önmagára ébresztette.”

Nézni tudni kell

A Vágány utca-Róbert Károly állomáson az orrom előtt ment el az 1-es villamos. Ha felszaladok a lépcsőn, akkor még utolérhettem volna, de elvből, ebben a korban már nem futok villamos és nők után. Nem érdemes. Jön másik.

            A következőre várva azon mérgelődtem, hogy valaki szétverte az újonnan elhelyezett jókora és hasznos információs tábla vastag üvegét. Ebben a kulturáltnak mondott városban is micsoda barbárok élnek. Kit zavart? Úgy véletlenül nem mehetett neki senki, ezt a vastag üveget csak kalapáccsal, vagy baseball-ütővel lehetett szétverni. De, miért, miért, miért? (Rejtett reklám a Lóci játszik klippre...) Az állomás tele volt üvegszilánkokkal, még nem takarították el.

            A következő villamos meglepően gyorsan érkezett, ami azt is jelentette, hogy nem utaztak rajta sokan, jutott ülőhely. Egyszeriben valaki elkezdett öblös hangon üvöltözni. Minden második szava a ku-val kezdődő nyomdafestéket nehezen tűrő, illetlen, de a közbeszédben annál gyakrabban használt kifejezés volt. A nagydarab fiatalember – a szereplők könnyebb beazonosítása és megkülönböztetése céljából nevezzük Megcsalt Bikának – szerelmi csalódásának keserűségét egy zokogó lányra zúdította. Noha az utazók nagyobb részét feltehetően nem érdekelték a részletek, a fiatalember úriemberhez nem méltó módon, ordítozva tudatta, hogy mennyire megbízott, mennyire szerette ezt a lányt és soha sem gondolta volna, hogy ez fog bekövetkezni, hogy ő is ugyanolyan ... (itt jön ismét az említett kifejezés), sőt még romlottabb, mert-. A lánynak patakokban folytak a könnyei, összehúzta magát a széken az ablak mellett, nem tiltakozott, nem szólt egy szót sem. Mindannyian attól tartottunk, hogy a Megcsalt Bika nekiront, hiszen a reakcióból ítélve friss volt az értesülés és még nem tudta feldolgozni magában a sors e csapását, belenyugodni, hogy nem egy egyedi eset, hogy ilyesmi mással is megtörténhet. De nem rontott neki frissen kapott szarvával, csak a sapkáját vette le a fejéről és azt dobta a lány irányába.

-          Na most má’ befogod a pofád és visszaülsz a helyedre!

Hirtelen dermedt csend hasított a villamos fülkén át. A Bika is elhallgatott egy pillanatra és tajtékzó arckifejezéssel fordult a hang irányába. Ugyan ki merészel rászólni egy ekkora nagy darab dühöngő hússzekrényre? Az utasítást egy, a Bikánál legalább egy fejjel alacsonyabb, de zömök fiatalember adta ki, aki egy szőke lánnyal beszélgetett mindeddig az ajtónál. Ők voltak az egyetlenek, akik álltak a villamoson.  

Az egyébként sem szokványos és mindennapinak nem mondható szituáció dramaturgiája kezdett fokozódni. A Megcsalt Bika természetesen, még harsányabban káromkodva, mint egy sebzett vad megindult a fiatalember felé. (Megfordult a fejemben, hogy szólok, ne aggódjon, az egész villamos neki szurkol). A szőke lányra néztem, mert ilyen konfliktusos helyzetekben amikor másodpercek kérdése az első pofon, a lányok szoktak közbeavatkozni. A szőkeség azonban a legnagyobb nyugalommal várta a sebzett és felszarvazott bika vészes közeledését, mintha csak annyiról lenne szó, hogy a barátja majd illedelmesen elmagyarázza, hogyan lehet innen eljutni az Operába. Például. Látszott a lányon, hogy tudta: a fiú megoldja a helyzetet.

A zömök fiatalember oldalra fordult, részben azért is, hogy fedezze a lányt, jobb kezét, ami a Bika szemszögéből nem látszott, csípőmagasságban ökölbe szorította, s amikor a megcsalt egyén hadonászva a közelébe került bal kezével egy határozott mozdulattal ellökte magától. Ekkor a villamos is éppen fékezett, a Bika kis híján elterült teljes hosszában, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy szék támlájában. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, amiből a nagydarab támadó valószínűleg azt olvasta ki, hogy nincs esélye és mint amikor a vadállat meghunyászkodik az állatidomár tekintetétől, elhallgatott és magába roskadva leült a legközelebbi ülésre. A szőke lány az egész jelentet a legnagyobb nyugalommal nézte végig és miután a Bika leült, onnan folytatta a csevegést, ahol az megszakadt, amikor a barátja rászólt a dühöngőre.

A villamos közben befutott az Árpád híd megállóhoz, ahol a felszarvazott lesomfordált a szerelvényről, anélkül, hogy egy búcsúpillantást vetett volna szerelmi csalódásának jelen lévő alanya irányába, kétszeresen is megalázva.

A zömök és barátnője ugyanúgy mint én a Szentlélek téren szálltak le és indultak a HÉV felé könnyed léptekkel, kézen fogva. Ekkor láttam alkatukról, mozgásukról, hogy bizony mind a ketten kisportoltak. Vagy (küzdő) sportolók, vagy, még valószínűbb: frissen kiképzett fiatal rendőrök. Feltételezem, hogy ha a szerelvényen tettlegességre került volna sor, a lány is tudott volna egy két jól irányzott rúgással segíteni...

De nem az ütésen és a rúgáson múlott.

Hanem a tekinteten.

A fiatalember nézésén (meg a jár.....)

Csakhogy így nézni tudni kell!

Végzetes racionalizálás

Két bánáti település, Beodra és Karlova egyesülésével létrejött Novo Miloševo nevű helységbe utaztunk fellépésre. Télen, hóban. A hangszerek már ott voltak, mi, az öt tagú zenekar személygépkocsival mentünk a helyszínre. Az autó márkája, már akkor , a 70-es évek második felében is ritkaságnak számított, azóta teljesen eltűnt: NSU Prinz. A kocsi tulajdonosa, a zenekar billentyűse, járgányát lovagiasan Hercegnőnek becézte (szerbül princ herceget, a princeza hercegnőt jelent). Az NSU gyárból nőtt ki később az Audi, de a Hercegnő enyhén szólva nem viselte magán a későbbi Audikra jellemző kvalitásokat. Pontosabban: lehet, hogy fiatalabb korában igen (filigrán alkatú, fürge, vonzó és tetszetős volt szép ütközőivel a korai ’60-as évek divatja szerint), de barátunk Hercegnője már idősődő, hajlott korban járt, csak ezt már gavallérságból sem illett szóvá tenni.

            Barátunk később, amikor a baj megtörtént, vallotta be, hogy mit tett indulás előtt: a megsaccolt távolság (oda-vissza) és az általa helyesnek vélt fogyasztás („nagyon takaros, nem fogyaszt sokat”) alapján kiszámolta, hogy mennyi üzemanyagra lesz szükség és csak annyit töltött a Hercegnőbe. Említettem az elején, hogy tél volt, hó, az utak csúszósak, tehát kisebb sebességgel lehetett csak haladni, indulás előtt melegíteni, mert egyébként köhögött és hát őfelségének egy kicsit megterhelő volt az öt személy ebben a korban. Ennek következményeként nem sokra rá, hogy átjöttünk a Tiszán a Hercegnő köhintett egyet-kettőt, majd szép csendesen elaludt. A Becse és Törökbecse közötti út egyébként sem egy forgalmas sztráda, télen, hidegben, szombatról vasárnapra virradó éjjel egyetlen járművel sem találkoztunk. Toltuk a Hercegnőt Becséig. Ott, amikor áttoltuk a csatorna feletti hídon már találkoztunk egy teherautóval, aki talán elvontatta volna járgányunkat, de ha már eddig eljutottunk -.

             Kellemetlen, ha a járműből elfogy az üzemanyag. Szárazföldön, még hagyján, előbb-utóbb jön valaki és elvontatja, vagy hoz egy kis benzint, vagy végső soron az ember eltolja a járgányt, mint ahogy mi tettük. Ha csónakból, jachtból, hajóból a nyílt tengeren történik meg ugyanez, már nagyobb a baj. De nem végzetes. A türelmetlenek próbálkozhatnak úszással, evezéssel.

            A repülőgépek közül üzemanyag híján csak a vitorlázó gépek tudnak a levegőben maradni, madárként lebegni a légáramlatok szárnyán. Minden más gépnél, ha leállnak a hajtóművek, kevés esély marad a biztonságos leszállásra.

            Minden jel arra mutat, hogy a brazil Chapecoense (azóta már a TV2 is bizonyára tudomásul vette, hogy nem a brazil válogatott) csapatát és kísérőit szállító gép katasztrófáját az okozta, hogy elfogyott az üzemanyag. Az egészben az a legfurcsább, hogy a pilóta valami okból el akarta titkolni ezt a banális okot. Valakitől, valamitől tartott. Takarékossági okokból megszabták talán a bolíviai magán cégnél, hogy mennyi lehet az üzemanyag fogyasztás?

            Bevallom, hogy személyesen nagyon tartok a különböző „no-name” charter légitársaságoktól és a fapadosoktól is. Üzleti politikájuk alapja, hogy a költségeket a végsőkig lefaragják és mindenen takarékoskodnak. A pilóták többet repülnek mint a más légitársaságok alkalmazottai, a gépek is többet vannak a levegőben, mint a szárazföldön, olvastam, hogy forgalmas repülőterek légi irányítói többször is panaszkodtak, hogy a fapadosok arra hivatkozva, hogy fogytán az üzemanyaguk leszállási prioritást zsarolnak ki, (nem válaszolhatja a légi irányító, hogy „várd ki a sorodat” vagy „bánom is én, majd legközelebb többet tankolnak a gépeitek!”).

            Sajnos számos olyan terület létezik, ahol a profit felülír sok minden más követelményt, de a légi közlekedés terén nem lenne szabad egyáltalán, hogy felmerüljön a biztonság vagy nyereség kérdése.