Dislike - miért?!

Luca napján egy rövid elmélkedést közöltem a FB-on a finnyáskodó fanyalgókról, arról az emberi jelenségről, hogy mindig akad olyan aki mindenben kivetnivalót talál, aki, mint, ahogy a mondás tartja a kákán is csomót keres. Időközben blogom egyszemélyes szerkesztőségét felkereste egy ilyen habitusú személy, akinek már a szülészeten a bölcsőjét dislike jellel jelölték, mert az anyatejhez kakaót kért, akinek soha semmi nem tetszik, nem ízlik, egy javíthatatlan szkeptikus, aki nem hisz senkinek, semmiben és semminek sem tud örülni. Számára az írásomban felvetett nemtetszések teljesen érthetőek.

            Az alábbiakban megismétlem eredeti elmélkedésemet, majd pedig az általam felvetett példákra Szkepi úr magyarázatait.

            Minden idők egyik legjobb könnyűzenei szerzeményének a Beatles-együttes világhírű Yesterday című számát tartják. A Youtube-on a legnagyobb nézettséget egy eredeti, élő felvétel érte el, amelyet 9,9 millióan néztek meg, 53 ezren lájkolták is, mintegy ezer látogató viszont a dislike jellel nemtetszését nyilvánította. Biztosan okult belőle Paul McCartney is.

Legendás szerzeménynek számít az Animalstől A felkelő Nap háza, ezt bizonyítja az érdeklődés is: 199 millióan kattintottak rá, 960 ezer kedvelőt számlál, de ott van 32 ezer negatív jelzés is. A Queen-együttes Bohém rapszódiáját a megosztón 467 milliószor hallgatták meg, kapott 2 millió lájkot és 83 ezer lefelé mutató jelet.

Vivaldi Négy évszaka is szép eredményt produkál, a 151 millió látogatóból 623 ezernek el is nyerte a tetszését, 29 ezer vájt fülűt viszont – a szerzemény hallatán – úgy tűnik, csalódás ért.

Gondoltam, hogy legalább a minden idők 10 legszebb brazil gólja egy olyan gyűjtemény, amely osztatlan sikert arathat(na), de nem így van: 2,3 millióan nézték meg, hatezernek kimondottan tetszett, viszont 491 focirajongó (feltételezem, hogy argentin) a nemtetszését fejezte ki. A tanulság, hogy mindig akad olyan, akinek semmi sem eléggé jó.

Vegyünk egy hazai (durva) példát is: Nemzeti himnuszunk hivatalos verziója, a Himnusz szövegével, 1,1 millió kattintást jegyez, ötezren kimondottan jónak is találták, viszont 500 ember még a Himnusz hallatán is késztetést érzett arra, hogy a lefelé fordított hüvelykujj jelet nyomják meg.

Szkepi úr magyarázata:

1.                              Yesterday. Hogyan lehet az egekbe magasztalni egy szabálytalan szerzeményt? Mindenki tudja, hogy egy zenei mondat 8, esetleg 12, de mindenképpen páros számú ütemből áll. Az említett szerzemény verse-je pedig csak 7 taktusból! Tessék megszámolni! Ilyen hibáért még Beethovent is, hazazavarták annak idején a zeneiskolából. Kevésbé köztudott, hogy a Brit Konzervatív Zeneszerzők Egyesülete a szerzemény megjelenése után kötelezte Paul Mc Cartney nevű liverpooli lakcímmel rendelkező elkövetőt, hogy záros határidőn belül végezze el a korrekciót, írja meg és rögzítse a hiányzó nyolcadik ütemet. Jóindulatukat bizonyították azzal, hogy nem kötelezték az elkövetőt, hogy a 7. ütem után írja meg a nyolcadikat, bárhova beapplikálhatta volna, akár a 4. taktus után is. Mc Cartney az adatpótlásnak, illetve ennek felhívásnak azóta sem tett eleget, ezért az említett Egyesület tagjai kötelesek bárhol, bármikor, ahol elhangzik ez a selejt (fércmű)  nemtetszésüknek hangot adni.

2.                              Felkelő Nap háza. Szkepi urat súlyos egyéniségfejlődési zavarokat okozó gyermekkori kudarcra emlékezteti, s feltételezi, hogy ezzel nincs egyedül, hogy még legalább 32 ezren jártak hasonlóan mint ő. Idézem:  “ A 60-as évek végén, miután ez a szerzmény megjelent, minden tábortűz mellett, minden baráti összejövetelen, utcai zenélgetésen elmaradhatatlanná vált a zeneszám eljátszása. Első hallásra egyszerűnek tűnt, a-moll, C-dur, D-dur, de a negyedik akkordként a már nehezebben megfogható F-dur következik. Úgynevezett barré akkord, ahol minden húrt le kell fogni.  Nekem mint kezdő amatőr gitárosnak ez nehezen ment és mindig megakadtam a D-dur után, ami a közönség csalódását váltotta ki. Pedig az F-dur helyett lehetett volna egy egyszerűbben megfogható d-moll…”   

3.                              A Queen esetében a zenekar nevével van a baj. Hogy lehet Királynőnek nevezni egy olyan együttest, melynek nem tagja a Királynő? Sőt, a tagok egyike sem hasonlít sem II. Erzsébetre, sem Viktória, sem korábbi más királynőre. A bohém rapszódia ezenfelül a királyságra nem jellemző jelenséggel foglalkozik, van például egy olyan vers sor, hogy “Könnyen jött, könnyen ment!” Ez sértő a Birodalomra, hiszen évszázadok kemény küzdelmei során gyarapodott és minden brit alattvaló nehezen fogadja el a régi fény és terület elvesztését!

4.                              Vivaldinál a Nyár tétel kifogásolható. A szerzemény hallatán egyáltalán nem jön át az a hőség, ami erre az évszakra jellemző, különösen a globális felmelegedés óta.

5.                              A futballkedvelők még mindig ámulattal nézik újra R. Carlos szabadrúgásból, negyven méterről bal külsővel lőtt gólját Franciaország ellen. Amikor a labda elsuhant a sorfal mellett majd irányt változtatott és bevágódott a felső sarokba. Azóta argentín szakértők kielemezték, hogy a labda száguldásának ívét egy hirtelen feltámadt szél változtatta meg és az is hozzásegített, hogy a stadionban, a lelátókon kinyitottak egy kijárati nagykaput amitől huzat keletkezett.

6.                              Nehéz ezt kimondani, de labdarúgó válogatottunk évtizedek óta tartó sikertelenségéhez, hanyatlásához a Himnusz is hozzájárult. A nemzeti himnuszok általában induló jellegűek és feltüzelik a játékosokat, vegyük például a franciákat, akiket a forradalmi Marseillaise küld csatába. A mi játékosaink pedig a szöveget énekelve, magukba roskadva azon tépelődnek, hogy vajon megbűnhődték-e már eléggé a múltat és a jövendőt. És ha nem? Milyen bűnhődés vár még rájuk? Ilyen nyomasztó gondolatokkal, ilyen lelki teherrel pedig nem könnyű eredményesen játszani.

Szkepi úr a végén hozzátette, hogy még számtalan dislike-nak az okát meg tudná magyarázni, most azonban időzavarba került: megpróbál magának megfelelő karácsonyi ajándékot találni, de attól tart, hogy hasonlóan mint a korábbi években, ez az idén sem fog sikerülni.

Üzenet

Az autó beindításával megszólal a rádió is. Ezúttal azonban, valami csoda folytán nem az az állomás indult be, amit leállás előtt hallgattam. Határozottan emlékeztem ugyanis, hogy a Sláger FM rádiót hallgattam a 103.9 sávon, itt maradt, mert minden munkanap reggel 9.20-kor és 9.40-kor a Lóci hallható, sok esetben a rádióból értesülünk mi történik a gyerekkel...

            Ezúttal azonban a 102.7 frekvencián működő adó szólalt meg. Hagytam volna, de egy kicsit túl hangos volt. Megpróbáltam lejjebb tekerni a hangerőt.

Nem reagált.

Az átváltás más állomásra sem sikerült.

 Leparkoltam, leállítottam a motort, még a kulcsot is kivettem, a rádió csak szólt tovább.

Próbálkoztam telepatikus erőkkel, bevetettem a testi mágneses sugárzásomat, elkezdtem magam is énekelni, hátha majd akkor feleslegesnek érzi magát és abba hagyja... De nem.

 Belegondoltam, hogy ebből baj lesz, hiszen ha egész éjszaka szól, reggelre leszívja az akkut.

            Megpróbáltuk kiszerelni a rádiót és lekapcsolni az áramforrásról. Létezik olyan hosszúkás, lapos, vékony késre hasonlító eszköz, amit ha bedugunk a megfelelő résbe, akkor ki lehet venni a szerkezetet. Feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy megnehezítse az autórádió tolvajok igyekezetét, a Mercedes gyári rádiójának kiszereléséhez valamilyen speciális, hosszabb fogó kellett volna. Amit persze nem találtam.

            A rádió közben, egész idő alatt, amíg a kiszereléssel vesződtünk, rendíthetetlenül mondta a magáét. Jó hangosan.

            Végül nem maradt más megoldás mint áramtalanítani az autót. Bevallom, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha áram nélkül is tovább szólt volna...

De erre már nem volt szükség.

 Megértettem az üzenetet.

A 102.7 frekvencián, ha valaki nem tudná, a Katolikus rádió szól. Úgy magamtól ezt az adót ritkán szoktam hallgatni (VIII. parancsolat: ne hazudj!) eddig még nem hallgattam. Megértettem, hogy az eset azért történt meg, hogy figyelmeztessen: közeleg a Karácsony és én még senkinek semmilyen ajándékot nem készítettem, sőt, nem is foglalkoztam gondolataimban a témával.

Most már igen.

 És holnap reggel megpróbálkozom, hátha ismét megszólal a Sláger FM.

Grylliadae et coleopteras filharmonikusok

Egy koraőszi estén, amikor még kellemes hőmérséklet volt ahhoz, hogy nyitva hagyjuk a terasz ajtót, Emma feleségem valamilyen furcsa neszre hívta fel figyelmemet: „Hallod?!” Többéves rock zenész múltam és Beethoven-szindróma következtében én már, sajnos, régóta nem észlelek hangokat bizonyos frekvencián túl, ennek ellenére teljes összpontosítással füleltem, de szerintem egy csendes, zajnélküli  környezetben borozgattunk, se mentők, se rendőrök nem szirénáztak a környéken, semmi furcsát nem hallottam.

            „Tücsök van a szobában!” – állapította meg a nejem.

            Beindult a vadászat a hívatlan vendég ellen. Nem tudom, mi kárt tehet egy tücsök egy lakásban, de mivel az utóbbi években elterjedt poloskákkal szemben is úgy lépünk fel, mint a határőrség a déli határon (könyörtelenül visszautasítjuk, át sem vesszük a menedék-kérelmüket) a tücsköt is nemkívánatos migráncsnak minősítettük. A hangot már Emma sem észlelte, nem is tudtuk, hogy melyik irányba induljunk el. Mint ahogy ez hasonló esetekben lenni szokott az én feladatom, hasra vetettem magam és elemlámpával bevilágítottam a fauteuilök, a trosed, a szekrény, a chaiselong, a pianínó alá... Megtaláltam a régóta keresett zongora-hangoló kulcsot, a kékcsíkos ingemről lerepült gombot, a pálinkásüveg elgurult dugóját, némi aprópénzt, de a betolakodót nem.

            Végül a TV-állvány mögött a sarokban megtaláltam. Ijedten hunyorgott szegényke, ahogy az elemlámpával, mint rendőrségi kihallgatáson a szemébe világítottam. Ekkor észleltem, hogy a hóna alja alatt szorongat valamit. Hát persze, mi más lenne a tücsöknél mint egy hegedűtok. Később kiderült, hogy tévedtem, nem hegedű volt, hanem brácsa, ami tücsök zenekarok hangszereinek esetében 1,28 mm-el hosszabb mint a hegedű. Minden világossá vált számomra: a tücsök-brácsás nálunk gondolta átvészelni a telet.

            Felülkerekedett bennem a szakmai, zenész szolidaritás. Kikapcsoltam az elemlámpát és barátságos tónusra váltottam. Elmondta, hogy ő egy közönséges pirregő tücsök (oecanthus pellucens) végigmuzsikálták a nyarat, voltak a Sziget fesztiválon is, ahol a hajnali órákban léptek fel, miután a túl hangos emberi zenekarok elcsitultak, az idén első ízben egy egész filharmonikus felállásban, ahol a tücskökön kívül bogarakat is befogadtak a zenekarba. Az összetételből kiindulva Grylliadae et coleopteras filharmonikusok néven léptek fel, nagy sikerrel. Elmesélte, hogy játszik egy vonós négyesben is, de lakodalmakat is vállalnak, mert a prímás, aki a gryllomorphinae családból származik járatos a magyar nótákban, mulatókban, sőt a tánczenében is. Játszottak többek között egy hangya lakodalomban is, akik ugye, óva intették őket La Fontaine meséjének tanulságára.

            Támadt egy hirtelen ötletem. Évek óta írok szerzeményeket a számítógépembe, kottákat, hangszereléseket, úgy szeretném már egyszer visszahallgatni, hogy szólnak! Megkérdeztem össze tudná-e szedni a filharmonikus csapatot teljes felállásban és akkor koszt-kvártély fejében maradhatnak a lakásban. Azzal a feltétellel, hogy kártevő bogarakat ne hívjon, mindegyik rendelkezzen erkölcsi bizonyítvánnyal. A jövevény megörült az ötletnek, brácsáját felakasztotta egy kettőbe tört fogvájóra, amit a sarokban talált és mintegy biztosítékként (hipotéka) hátrahagyta.

            Három nap múlva, a megbeszélt időpontban a teraszon megjelent a zenekar. A brácsás tücsök, akit egyébként Modicónak hívtak (teljes neve Modicogryllus frontalis), mert volt egy alig látható jegy a homlokán, bemutatta a filharmonikusokat: a vonósok különböző tücsökfajtához tartoztak, volt közöttük mezei, házi, pirregő, de bordói (tartarogryllus bordigalensis) tücsök is, a fúvósok között ormányosok, holyvák, cincérek, a tubát egy szarvasbogár cipelte... Modico nagyon erőltette, hogy engedélyezzem az Amerikából érkezett Leptino bogár (teljes neve Leptinotarsa decemlineata) csatlakozását is, aki ugyan nem filharmonikus hanem blues-rock gitáros. Leptino előkapott egy megfelelő méretű Telecastert és először a Lazyt játszotta el a Deep Purple-tól, majd pedig korunk egyik legjobb szólógitáros virtuózától, a portugál Nuno Bettencourttól mutatott be futamokat. Nem szívesen fogadtam, be, hiszen öltözékéről messziről felismerhető volt, hogy egy kártékony krumplibogárról van szó, de ilyen tehetséget nem utasíthattam el és beinvitáltam őt a lakásba. Éppen ekkor jött át a szomszédasszony, aki felsikoltott a rengeteg ízelt lábú látványán és közölte, hogy mindjárt hoz egy spray-t amivel ki tudjuk irtani. Mire visszaérkezett a spray-vel, mi már biztos menedékbe rejtettük a zenészeket.

            Igencsak hálásnak és fegyelmezettnek bizonyultak. Napközben felszedegették az összes morzsát a konyhában, szemezgettek a szemetesben, kaptak némi salátát is, hogy a virágokban ne tegyenek kárt. Késő délutánonként pedig következett a munka: a számítógép oldalán kivágtam egy ajtónak megfelelő nyílást, azon keresztül jutottak be, ők pedig belül berendezkedtek. Ahogy én beírtam a hangjegyet a kottába a zenészrovar bent lejátszotta. Időközben derült ki, hogy fagottos nem érkezett a csapatba, Modico felajánlotta, hogy ha amnesztiában részesítem a fürdőszobában bujkáló poloskát, ő elvállalja a közreműködést, sőt megmutatja azt is, hogy a titkos szolgálatok a lakásban hova rejtették el a rokonát.

            Eltekintek attól, hogy lépésenként, zenei mondatokként bemutassam hogyan haladtunk, itt az alábbiakban hallható a végeredmény az első szerzeményről, ami elkészült. A címét részben ők javasolták: a szerzemény nosztalgikus kicsengése őket a gondtalan nyárra emlékeztette, nekem meg eszembe jutott, hogy milyen kellemes, gondtalan, reményteljes volt 1970 nyara...

            Íme a szerzemény mp3-ban:

https://www.youtube.com/watch?v=NMc_1DbzLp4

            Miután többször is eljátszottuk a szerzeményt és közösen örültünk a szép hangzásnak egy furcsa esemény történt. Modiconál jelentkezett egy bizonyos Rea nevű pók kisasszony, aki a szekrény mögötti rejtekében éldegélt és felajánlotta, hogy saját kezűleg (szájúlag) készít egy hárfaszerűséget és rájátszana szólamot. A rájátszás megtörtént, a zenekar egyelőre még vitatkozik, hogy melyik verzió a jobb Reával vagy az eredeti...

            Itt hallható Rea rájátszása után:

https://www.youtube.com/watch?v=OGJUotlSsbw

            Készülnek közben újabb szerzemények is. A zenészek azt kérték, hogy az áprilisi parlamenti választásokig maradhassanak.

            Ez a rendhagyó bejegyzés abból az alkalomból készült, hogy az életművész La Fontaine, aki többek között megírta a Tücsök és a hangya történetet is, az idén lenne pontosan 396 éves!

Ebédszünet

Szimpatikus és követendő értékű jelenetként maradt meg emlékezetemben: egy vidéki város bírósági tárgyalásán voltam jelen, a gyanúsított vallatása már jó ideje tartott, már-már közeledett a megtörésének pillanata, már-már kibökte, hogy pontosan mi és hogyan történt, amikor megszólalt a déli harangszó. A bíróság épülete, mint annyi már városban, itt is a főtéren áll, a templom szomszédságában (Szekszárdon a börtön is ott található), a harang hangja parancsoló erővel hatott, a bíró kalapácsával a tölgyfa asztalára csapott és kimondta a fellebbezhetetlen ítéletét: ebédszünet!

            Bevártam, együtt hagytuk el a bíróság épületét, hogy megkérdezhessem tudna-e ajánlani a környéken valamilyen jó éttermet. Ekkor gondolkodóba esett, majd közölte: ő itt lakik néhány házra a bíróságtól és naponta otthon ebédel. Mint egy XIX. századi regényben: a köztiszteletben álló bíró úr a bíróság épülete mellett lakik, ahol a szakácsnő naponta meleg ebéddel várja a családot, hogy békésen, rohanás nélkül ...

            Itt Budapesten csak a rádióban hallom a déli harangszót, vagy ha történetesen éppen valamelyik templom mellett állok. A munkahelyem helyszínén nem. Ezért nem tud figyelmeztetni erre a napi fontos rituáléra: délben ebéd. Az ebédet nem egy megszokott időben és nem állandó helyen költöm el. Egykoron, a Magyar Szó szerkesztőségében bejáródott rutin volt, hogy a délben kezdődő napi operatív megbeszélés után 13 órakor (plusz-mínusz negyed óra) ebéd a kiadóház éttermében, egy emelettel a szerkesztőség alatt. S azután kezdődhetett a délutáni munka.

            Az utóbbi időben úgy alakult a napi munkatempóm, hogy 13.30 – 14.00 óra között tudok étterembe jutni. Szinte mindegy, hogy melyikbe, mert ez az időpont már későinek számít. Budapesten is, noha nem hallatszik a déli harangszó általában 12 órakor (van ahol már 11.30-kor) kezdődik az egy órás ebédszünet és 13 óra után, az ebédkészítésre szakosodott étkezdékben már csak a maradékok jutnak. Megmondták már a rómaiak: sero venientibus ossa!  A kolbászos krumpli levesben már nincs kolbász, a babgulyásban alig akad (nem gulyás, hanem) hús, a töltött káposzta, a pörkölt (ha egyáltalán maradt) már csak langyos, a tésztafélék széle megkeményedett és gyakran elfogy a kenyér! Én pedig még a spagettit is kenyérrel eszem (mint ahogy ezt minden olyan étteremben elmondom, ahová gyakrabban járok, és többször már le is írtam). Tegnap például csak kitartó unszolásom eredményeként találtak néhány szelet ki tudja mikortól visszamaradt zsemlét.

            Felfigyeltem arra, hogy hozzám hasonló időben jár naponta egy – hogy is írjam le – a napokban megbuktatott, előtte pedig kitüntetett Robert Mugabe diktátorra hasonlító úriember. Illetve: a jelenleg 93 éves Mugabenál jóval fiatalabb, Obamánál határozottan teltebb, nagydarab ember, de nem annyira, mint Shakin O’Neil, több ilyen alkatú személyt láthatunk az angol és francia első liga különböző csapatainak középső védői között, de Lukakut is említhetném, aki az Evertonból igazolt át a MU-ba, csak nálánál idősebb... Szóval ez az afroamerikai (vagy afro vagy színes bőrű amerikai) úri ember minden nap ugyanazt a műveletet hajtja végre: a tálcájával leül egy olyan asztalhoz, ahol nem zavarja senki (két óra tájban már nem sokan tolongunk az étteremben) előveszi nagyobb méretű mobiltelefonját, fekvő állapotba állítja, kitámasztja, zsebéből előkotorássza a fejhallgatót, bekapcsolja és az ebéd fogyasztását összeköti valamilyen kellemes audiovizuális élménnyel.

            Mit nézhet minden nap ebben az időpontban az úr? Külföldi híradást? Így tanul idegen nyelvet, például magyarul? NBA-meccseket adnak ilyenkor?

            Ma délben úgy hagytam el az éttermet ebédem végeztével, hogy elhaladtam az úr asztala mellett, hogy bele tudjak kukkantani az annyira fontos adásba.

            Soha sem találnák ki mit néz! (Vagy nézett éppen akkor, amikor belelestem).

            Tom és Jerry rajzfilmet!   

Mutass egy fügét! Vagy csipiszt? Vagy egy f.szt?!

Nagyberki községben mélyszántás közben az ekevas egy régiségnek tűnő sarkantyút dobott a felszínre. A megtaláló a tárgyat elküldte az illetékes pécsi hivatalba, azok pedig levéllel fordultak a Magyar Királyi Érem-, és Régiségtár igazgatójához, nehogy netalán az ő mulasztásukból egy nemzeti érték, ereklyegyanús tárgy ne kerüljön a nemzet és az ország szemszögéből a legmegfelelőbb helyre.

            A pécsi hivatal az igazgatóhelyettestől szó szerint ezt a (506/1903 számú) hivatalos választ kapta) :

 „Tekintetes kultúrmérnöki hivatal, Pécsett 
Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 sz. hivatalos átiratukra, melyben azt kérdik, hogy a Nagy-berki község határában lelt régi sarkantyúval mi történjék? hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy basszák meg az urak a sarkantyújukat, mert 35 Reaumur hőségben ilyen szarságokkal nem foglalkozhatunk. 
Budapest 1903 aug.11. 
Teljes tisztelettel 

lófasz a seggükbe 
dr. Réthy László 
m. kir. érem- és régiségtári igazg. Helyettes

            Az aláíró nem akárki. Dr Réthy László ismert etnográfus, numizmatikus, egy rendkívül művelt személyiség, aki bölcsészetet, jogot, szanszkrit, örmény és szláv nyelveket tanult, nem utolsó sorban pedig: tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának!

            És költő.

Verseit Lőwy Árpád név alatt írta.

Ő volt A trágár költő.

            Lingvisztikai filozófiáját a következő versében fogalmazta meg:

Akárki bármit tehet vele - mert minden ember olyan,
mint a beszéde.
És ritka érték egy nyelvben, hogy-úgy éljen
mindenkiben, amilyen õ maga karakterében.
Ez a nyelv olyan nemzeté,
melynek aranyáért mindig szart adtak,
az emberi méltóságán tapostak, -
és az ilyen nemzet egyszer csak fügét mutat.
Ott, ahol nem ellenőrizhetik, nyelvében lesz mind gazdagabb.
Abban lesz hatalmas, amihez az apró hatalmasok
nem nyúlhatnak.
Ezen a csillagoségbolt-nyelven nincs kifejezhetetlen gondolat.
Ez a nyelv tánc, dal, ritmus, erő, csupa árnyalat
- bűn nem kimondani magyarul a valót, az igazat.

           

            Lőwyt említettem, de sorolhatnák még ismert neveket a magyar és a világirodalomban, akik nem csak előszeretettel használták a „csúnya” szavakat, a trágárságokat, káromkodásokat, akik népi nevén nevezték a nemi szerveket és szexuális aktusokat, hanem kifejezetten pornográf jellegű műveket is írtak.

Olvasták például Apollinaire Tizenegyezer vessző c. regényét? 

            Sokan a neves írók közül azzal szórakoztak, hogy sikamlóssá költöttek át ismert klasszikusokat. Ismerik például Toldi estéjének a következő átköltését:

Nagyfalu határán csend honol a tájon,
Csak egy beteg borjú fingik néha fájón.
Alvó béresektől tarkállik az asztag,
Hajh, de régen volt már, mikor itt még basztak.

            Hogy ki volt az elkövető, pontosan nem tudni. A „gyanúsítottak”: a már említett Lőwyn kívül Faludy György, József Attila, de az sem kizárt, hogy maga Arany János  írt egy ilyen változatot is.

            Talán még jobban, mint az irodalomban, a színdarabokban, a filmek párbeszédeiben még kifejezettebb a szabadszájúság. Indokokat felsorolni egy írástudó alkotónak egyáltalán nem gond: ilyen kifejezéssel tudta csak érzékeltetni a személy karakterét, a közeget, ahol az esemény zajlik, a társadalmi réteget, ahol ilyen szinten beszélnek... Vagy egyszerűen: ennél nincs találóbb kifejezés. (Erről még lesz szó az alábbiakban)

            Az alkotók, írók, költők, már régen kiharcolták maguknak a jogot, hogy ha szükségesnek találják, a mű érdekében ily módon fejezik ki magukat. Még ha a köznyelv és a közízlés rossz néven veszi is. Hiszen, ne feledjük, egykoron büntették is a káromkodást. Ennek pedig többek között misztikus eredete is van:  az erkölcs-csőszök „ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik" alapon riogatták az embereket. Ezért elítélendő volt még olyan káromkodás is, hogy „Egyen meg a fene” az pedig rémisztő, hogy „Lófasz a seggedbe!”...

            Külön problémát jelent a dalszövegírók helyzete. Itt sem ritka a szabadszájúság, vagy fogalmazzunk úgy „naturalisztikus” vagy „pontos” kifejezések használata. Ám esetükben két cenzor is jelentkezik: az egyiket a dal felvételekor kell meggyőzni (könnyebb eset), a súlyosabb cenzor pedig a média. A délebbre fekvő országokhoz képest egyébként is sokkal prűdebb Magyarországon különösképpen ügyelnek arra, hogy hol és mikor milyen kifejezések nem hangozhatnak el. Igaz, a trágár nyelvhasználat kifejezett tilalma nincs az idén módosított Médiatörvényben sem, ám a törvény §9. cikkelye pontosan szabályozza mi mikor nem hangozhat el. Ez a szabályozás miatt jelentkeznek a karikák, helyenként az utólagosan szövegre kevert füttyök (emiatt is kockázatosak az élő adások, mert ha valakinek kiszalad a száján...). És emiatt figyelmeztetnek, ilyen esetekben a „nyugalom megzavarására alkalmas képi vagy hanghatásokra”. Ez elsősorban a tévére vonatkozik.

            A rádió esetében nagyobb a gond. Nem tehetnek ki karikát, nem használhatják az „alibi-figyelmeztetőt”, ezért a zenei szerkesztők, ha nem akarnak maguknak problémát nem engednek adásba „nyugalom megzavarására alkalmas” szövegű szerzeményeket. Vagy csak kivételes műsorokban, amikor például olyan zenekart mutatnak be, akire az ilyen szövegek a jellemzők.

Az immár három évtizedes fennállását ünneplő  drMáriás vezette Tudósok zenekar nemzetközi szinten is elismert és megbecsült képviselője egy művészeti irányzatnak. Máriás Béla zenéje, irodalma, festészete egy olyan egyedi stílus, aminek értékét senki sem vonja kétségbe. Az más kérdés, hogy érti-e, kedveli-e, de hogy egy sajátos művészeti érték, az vitathatatlan. Művészetének, alkotásainak üzenetét drMáriás csak reá jellemző specifikus módon üvölti a világnak. A valamivel több, mint egy hónapja (október 8.) megjelent legújabb szerzeményében mintha az egykori MTA-tag, Lőwy doktor biztatását szívlelte volna meg. Csak időközben a világ annyira eldurvult, hogy nem fügét, nem is fityiszt, vagy csipiszt, hanem azt mutat a világnak, amit az ideges autósok egymásnak a közlekedésben, amit a fociszurkolók a bírónak, vagy ellentábornak, amit a megmenekülő az üldözőjének...: „Azt hiszed, hogy megvéd majd a vezér?/Azt hiszed, hogy megment majd a párt?/Azt hiszed, hogy megért majd a nép/és egyszer majd felment az egyház?” – kérdezi drMáriás és válaszol is rögtön: Egy f.szt! Majd a következőket üzeni: „Legyél őrült és szabad és szarjál mindenre a világon! És mutass egy faszt!”

Vitathatatlan művészi értéke ellenére a szerzemény – amely a korábbi Tudósok hangzáshoz képest zeneileg is sokkal frissebben, erőteljesebben, rockosabban szól – nem valószínű, hogy el fog hangzani bármelyik közszolgálati RTV adón. Esetleg valamilyen alternatív irányzatú rádióban. Sem ez a szám, sem számos egyéb drMáriás szerzemény, például az, amely címében viseli a közösülésre való felszólítást (ami pedig jót tenne az európai elöregedő demográfiai helyzetnek is).

A rádióadások nyilvántartásában leellenőriztem, hogy egy rádión sem hangzott el – mint ahogy sejtettem is -   az utóbbi évek (véleményem és ízlésem szerint) egyik legütősebb szerzeménye, melynek a címe az Éndalom. A számot a Ricsárdgír nevű fiatal zenekar jegyzi, akiket egyszer élőben meghallgattam és óriási csalódást okoztak. Az említett számot nem is adták elő, mert a szerzeményt Pájer Alma (volt) énekesnőjük előadásmódja (és a jól sikerült klipp) emelte magasra. A szerzemény nem hangozhat el, mert (a később ismétlődő) első versszak így szól: „Ez az én világom, az én elmém/az enyém minden téveszmém/ ez az én országom, az akaratom/ mindenem bemutatom:/ ez az én fiam, ez az én anyám/ ez az én lányom, az én kutyám/ ez az én arcom, ez az én pinám/, itt semmiből sem nincs hiány”. Az internet közönsége persze ismeri és értékeli a dalt: 370 ezer közeli a kattintás.

Példákért nem kellett volna messze mennem. A Lóci játszik zenekarnak is van egy olyan szerzeménye, amely annak ellenére, hogy élő fellépéseken a közönség ismer és örömmel fogad, az éterben ismeretlen maradt, mert „nem rádióbarát”. A Te ennél többet érdemeltél c. számban ugyanis elhangzik a kérdés „Ki ez a fasz melletted?”. Nem csak azért, mert a fiam, de teljesen megértem a szövegírót, mert az adott helyzetben egy más kifejezésnek sincs az az ereje, az a nüánsza, az a tartalma mint amit leírt (fiú? srác? pasas? személy?). A Ki kéne...kezdetű szerzeményével pedig az a baj, hogy szerepel benne egy olyan kifejezés, hogy „az Alföldön a legfaszább gyerek”.

A példákat még tudnám folytatni. De miért hoztam fel egyáltalán ezt a témát? Azért mert elvben ezek a számok elhangozhatnának, hiszen az alkotásoknak van művészi értékük, a használt kifejezéseknek indokuk. A közízlést és a közerkölcsöt védő törvény ugyanis az indokolatlanul használt trágárságoktól védi a (prűd) közönséget.

Végezetül egy kedves versecske Löwy opusából:

Lőwy egy bájos ifjú hölggyel 

Enyelgett tegnap, s meg nem lőtte.

Mert oly csodás, tündéri szép volt, 

Hogy farka meghajolt előtte.

Illetve tartozok még egy magyarázattal: a válaszlevélben Dr. Réthy László a hőmérsékletet Réamur fokban (35) határozta meg (nem tudtam, hogy a XX. század elején nem a Celsius volt használatban). Hogy a 35R mekkora hőséget jelentett a következőképpen lehet kiszámítani: elosztani 4-el és az eredményt hozzáadni a 35-höz. De mivel a 35 nem osztható 4-el, meg kell szorozni 1.25 – el.

Az eredmény alapján megállapíthatjuk, hogy kurva meleg volt 1903 nyarán!

Fejvadász

A rendőrség hivatalos honlapján létezik egy alportál, ahol nyilvános körözéseket közölnek. Az alportál két fő rovatból áll: személy és dolog. Mint ahogy a rendőrség által használt hivatalos nyelvezetre egyébként sem jellemző a tömör, egyszerű és érthető fogalmazás („Meg vagyok értve?”), az „egyedi azonosítóval nem rendelkező dolog körözése” alatt sem teljesen világos, hogy mit is keresnek. Dolgot, mint munkát, persze nem. Ez a szerencsétlen „passe-partout” kifejezés, amit sokan az „izé” szinonimaként használnak, ha indokolt, ha nem, itt bűnügyi, büntető-jogi értelmében jelentkezik.  Miután az ember elolvassa, hogy mi minden szerepel a listán, kénytelen egyetérteni a cím megfogalmazójával, hogy egyszerűbben megfogalmazott gyűjtőcímet nehezen lehet kiötölni.

            Elsősorban és legnagyobb számban ellopott festményeket, műtárgyakat (szobrokat is, persze nem életnagyságú Petőfi-, vagy lovas Kossuth-szobrot) és ékszert. De a „dolgok” között akad fűnyíró (Pakson lopták el), Seiko karóra (Szigetszentmiklós), több kerékpár, alumínium felni is. Aki ezek közül valamire felfigyel – ha olyan valaki nyírja a füvet, aki eddig kaszálta, már gyanús lehet – a leírásban szerepel hol, melyik rendőrségen tehet bejelentést.

            A dolgoknál érdekesebbek a személyi körözések. A listán személyi adatokon kívül az esetek túlnyomó többségében láthatjuk a delikvens fényképét is és a bűncselekményt, aminek gyanújával körözik. Az okok között vezet a betörés, lopás, rablás, de jelentkezik a zsarolás is, Keszthelyen pedig egy személyt járművezetés ittas állapotban vétség miatt körözi a rendőrség (közben ismert a lakcíme, előbb-utóbb, ha kijózanodik, csak hazamegy, nem?).

            A fenti csoportba tartozó személyek és az általuk elkövetett bűncselekmények között csemegéznek a kereskedelmi híradók szerkesztői, egy kis szerencsével egyik-másik „szereplő” (már-már celeb) akár vezető hírként jelentkezhet fő műsoridőben. Még emlékezem arra az elavult, túlhaladott, senkit-sem-érdeklő híradó-struktúrára, amikor a napi eseményeket a külpolitikával kezdték. „John Kennedy amerikai elnök ma a Fehér Házban fogadta Josip Broz Tito jugoszláv vezetőt...” vagy „Ronald Reagen amerikai elnök ma délelőtt Gorbacsov szovjet pártvezetővel a SALT II. Egyezményről tárgyalt telefonon...” helyett „T. Renátó a múlt kedden miután kalapácsra hasonlító tárgyal fejbe verte P. Rozália kisnyugdíjast magával vitte a nyugdíjból fennmaradt 2650 forintot, egy régen nem használt zöld színű női kerékpárt és az udvaron talált három alumínium felnit” típusú híradásra szoktatták át a szerkesztők a nézőket. Igazuk is van, kit érdekelt már akkor is a SALT II Egyezmény, meg hogy Mitterrand francia elnök új miniszterelnököt nevezett ki. („Egyáltalán, ki az a De Gaulle, Willy Brandt, Allende? A Vas lady meg a Bíró Ica, nem?”) Rögtön megjegyzem, hogy nem ez a struktúra-váltás az írásom tárgya és aki most kitalálja, hogy hova fogok kilyukadni a végén, vendégem egy általa választott italra...

            Súlyos bűncselekmények esetében a rendőrség nem csak a honlapján, hanem a tájékoztatási eszközökben is közzéteszi a körözési adatokat. Rendkívül súlyos esetekben pedig akár jutalomdíjat is közölnek az esetleges nyomravezetőnek. A tarifa általában egy milliónál szokott indulni (forintban), de volt rá példa, hogy jelentősebb összeget is készek voltak rááldozni az ügyre a nyomozás és az elfogás érdekében.

            A mi korosztályunk, aki (Jugoszláviában) a mozikban és a tévékben is számtalan western filmet megnézett, ezeken az alkotásokon keresztül megismerkedhetett egy specifikus foglalkozással, amivel állítólag az amerikai történelem egy időszakában nem kevesen keresték kenyerüket. Belovagolt, például Clint Eastwood egy verandás faházakból álló városba, a Sheriff-iroda előtt megállt és átnézte a faliújságot. Ehhez elegendő volt hat betű (wanted) és a számok ismerete (nem mintegy, hogy ezer, vagy tízezer dollár). A hirdetményen, hasonlóan, mint a rendőrségi portálon, látható volt a körözött személy fényképe is (az egy filmben sem derült ki, mikor, ki fényképezte le és hogyan printelte ki a fényképet) és az alján a felirat: dead or alive (élve vagy holtan). A klasszikus fejvadász nem pepecselt az adatok rögzítésével, letépte az eredeti nyomtatványt és nekilátott a munkának. A film dramaturgiája szerint többé-kevésbé tudta merre kell az illetőt keresni, előbb-utóbb rá is lelt, a forgatókönyvíró fantáziájának függvényében előbb-utóbb le is lőtte (a felkínált lehetőségek közül „dead”-re klikkelt). A holttestet, mint egy zsák árpát, vagy kikirikit, átdobta a körözött személy lovának nyergén, visszatért a vérdíjat kitűző intézmény elé, lazán a porba lökte a „dead” állapotban lévő körözöttet, bemutatta a megbízólevélként használt wanted című nyomtatványt és átvette a feltüntetett összeget.  

            A fejvadász szakma később, mint minden szakma, haladt a korral, módosult, csiszolódott. Az egyik ágazat a bérgyilkosságra szakosodott, ahol a végrehajtó a munka tárgyát nem faliújságról, vagy rendőrségi portálról, hanem konkrét és diszkrét megbízótól kapja és nincs „alive” opció. A másik ágazat pedig csúcsmenedzsereket keres cégek élére.

            Szinte hihetetlen, pedig igaz – a Kennedy gyilkossággal kapcsolatos dokumentumok egy részének közzététele után derült ki a minap – hogy az az amerikai hárombetűs szervezet, amely külföldi témákban tevékenykedik, a kubai helyzet kapcsán 1964-ben, komolyan foglalkozott a következő ötlettel. Operation Bounty (fejdíj) keretében röpcédulákat dobáltak volna ki a szigetország felett, amely hasonlóan mint a western filmekben, tartalmazta volna az árjegyzéket: kormánytisztviselő megöléséért 100 ezer dollár, valamilyen osztályvezető likvidálásáért 57.500 dollárt ajánlottak fel... Amilyen eszement az ötlet, még az sem kizárható, hogy a röpiratokat nem spanyol, hanem angol nyelven nyomtatták volna ki (wanted). A terv részletei előttem nem ismertek így nem tudom, hogyan képzelték el például a kifizetést? (Bekopog a camarada a gringo nagykövetségen „Buenos dias, hoztam a lovamon egy osztályvezetőt. Az 58 ezerből visszaadhatok pesóban is?”)

            A kubai titkosszolgálat szerint Castro ellen 638 merényletet kíséreltek meg. Végül természetes halállal hunyt el. És szinte biztos, hogy semmi köze nem volt JFK elleni (egyetlen) sikeres merénylethez.  Viszont olyanoknak igen, akik miatt az amerikai elnök még mindig nem közölhette a teljes dokumentációt. Pedig törvény kötelezi rá.

            

Farkasnyúzó

Az egyik legócskább élcelődés valakinek a nevén, vezetéknevén szellemeskedni. Intelligens ember ilyent nem tesz, de mindig akad olyan bunkó, akinek felvillan a „Poén!” lámpa az agyában, amikor nem mindennapi, furcsa, magában bohó vagy kétértelmű nevet hall bemutatkozáskor. Magam is megtapasztaltam ezt a helyzetet, főleg délszláv környezetben, amire a következőképpen szoktam reagálni: „Ha-ha-ha (ironikusan), nagyon vicces!” Majd visszakérdezek: „Mit gondol, az elmúlt évtizedek során hányszor kellett önhöz hasonló szellemes emberektől fogadni ezt a poénkodást?"”Ha fizikailag nem túl erős az illető esetleg még hozzáteszem: „A riposzt tükrözi a szellemi szintet”.

            Ha már a délszlávokat említettem: köztudott, hogy a délszláv vezetéknevek többnyire –ić –re végződnek, Vajdaságban gyakori az –ov, - ev végződés, hasonlóan mint a macedónoknál, bolgároknál, ahol a – ski végződés is jellemző. Vannak viszont egészen furcsa és sok esetben mókás vezetéknevek, amelyek első sorban a likai vagy Likából származó (Vajdaságban „lícsányoknak” nevezi őket a köznép) szerbeknél észlelhető. Például a Gaće. Minden elismerésem a Belgrádi tévé egykori ismert újságírónője (manapság a Novi Magazin c. lap főszerkesztője) Nadežda Gaće iránt, aki közszereplése ellenére nem változtatta meg – hasonlóan mint a magyar nyelvben, alsóneműt jelentő vezetéknevét – számolva számos szellemeskedés kellemetlenségével, hű maradt apja és elődei vezetéknevéhez. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Lika legnevesebb szülöttje Nikola Tesla. Akinek a neve szintén nem  –ić –re végződik, és akit a szerbek is meg a horvátok is, magukénak vallanak).

            Egy igazi „licsány” mesélte el egyszer az ottani furcsa vezetéknevek eredetének történetét. Ha nem fedi a valóságot, az ő lelkén szárad. Mint ismeretes arra a vidékre Mária Terézia telepített megtermett, harcos szerbeket a Monarchia határainak védelme céljából, akik ennek fejében jelentős privilégiumokat is kaptak, például adómentességet. Egy idő után Bécsben úgy határoztak, hogy megszüntetik a szerb határőrök, családjaik, leszármazottaik adómentességét, annál is inkább, mert háború se nagyon volt, a szerbeknek nem volt kivel hadakozni. Elrendelték hát, hogy minden –ić –re végződő családnak megszűnik minden privilégiuma. Erre a licsányok azzal válaszoltak, hogy megváltoztatták vezetékneveiket, sőt, megtréfálják a helytartókat és sok esetben viccesnek szánt vezetékneveket diktáltak be összeíráskor. Ezek a vezetéknevek ma is léteznek. A gyakoriabbak közül sorolok fel néhányat (magyar fordítással): Divjak vagy Divljak (vadember), Bubanj (dob), Zec (nyúl), Zaklan (lemászárolt), Kuga (pestis) vagy még furcsábbak: Bjelobrk (őszbajszú), Pletikosa (aki a haját fonja), Vukoder (farkast nyúzó), Vukobrat (farkas fivére), Guzina (a guza-segg szóbol ered), Masnikosa (zsíros hajú)... Az, aki a Basta vezetéknevet kiötlötte, lehet, hogy az olaszoktól hallotta az „elég volt!” jelentésű szót.

            Mint ahogy kellemetlen közölni a Bugyi falu lakosainak is, hogy hova valósiak, sokan azok közül, akik kellemetlenül hangzó vezetéknevet viselnek megváltoztatják azt (a bugyiak pedig elköltöznek, például Pornóapátiba vagy Nyalkába?). Ami érthető is, magam is ismerek ilyen személyeket. Az egyik barátom vezetékneve a férfi nemi szervre asszociált, megváltoztatta. Az is logikus, hogy valaki, akit például Thököly Istvánnak hívnak nevét Thököly Márkra változtatja (mert a Márk menőbb az Istvánnál)...

            Mindez pedig annak kapcsán jutott eszembe, hogy az ablakon keresztül látom: a cinegék őszi nagy beszerzést végeznek, a teraszunk egy mélyedésébe hordanak különböző magokat, élelmet a téli, zimankós napokra. El tudom képzelni, hogy az „átkos” alatt hányan szellemeskedtek Czinege Lajos hadseregtábornok vezetéknevével, aki 24 éven keresztül volt a Magyar Népköztársaság honvédelmi minisztere. Már az is bohókás, hogy a hadsereg első emberének vezetékneve erre a piciny, jámbor madárkára utal. Meg a c(z)inege cipőjére. Ami valószínüleg 44-es volt.